Gyilkanyessz és a szabad akarat (kritika a Black Mirror című sorozat Bandersnatch részéről)

Karácsony után 3 nappal a Netflix közzétette a Black Mirror sorozat legújabb epizódját, az 1984-ben játszódó Black Mirror: Bandersnatch-et. A rész, ami egyébként egy önálló filmként is megállja a helyét, Stefanról szól, egy fiatal programozóról, akinek döntéseit egy interaktív megoldás segítségével a néző hozza meg egészen onnantól, hogy kiválasztja milyen zabpelyhet egyen reggelire odáig, hogy kiugorjon-e egy épület erkélyéről.

Bandersnatch neve elsőként Lewis Caroll Alice Tükörországban című művében tűnik fel egy tükörkönyvben szereplő érthetetlenül megírt versben. A magyarul többek között Rakovszky Zsuzsa, Tótfalusi István (Gruffacsór), Weöres Sándor (Szajkóhukky) és Varró Dániel (Hergenyörciád) fordításában ismertté vált versben Bandersnatch a gonosz, bőszhedt lény, akinek megsemmisítéséhez több erő kell, mint elérni azt, hogy a könyvben szereplő Király kicsit is lassítson állandó tempóján, és várja meg a mögötte lihegő Alice-t, miközben mindenketten tudják, milyen hiábavaló állni vagy sétálni, ha az idő olyan gyorsan szalad el mellettük.

1874-ben Caroll megjelentet egy külön verset is Gyilkanyessz főszereplésével, a The Hunting of the Snark címűt, amelyben egy bankárra támad a hosszú nyakú Bandersnatch és hiába fenyegetés vagy vesztegetés, éles fogaival lassan széttépi őt. Bandersnatch metaforája azóta TV-műsorokat, videójáték készítőket, együtteseket és rengeteg sci-fi, detektív- vagy éppen képregény szerzőt ihletett meg, úgy, mint a sorozatban szereplő fiktív írót is, Jerome F. Davies-t, akinek “choose your adventure” lapozgatós regényéből készíti el Stefan (Fionn Whitehead) első különleges interaktív videójátékát. A történet Caroll karakterének analógiájaként is értelmezhező, azáltal, hogy a főszereplőt és a nézőt is az egyre komolyabbá váló döntéseknél, folyamatos „tépelődésre” kötelezi, ami végül újabb és újabb kudarcokhoz vezet.

A történet 1984-ben játszódik, amit elsőre nehéz nem orwellien értelmezni, és bár a Black Mirror sorozat egésze egy a jelenlegi technikai vívmányokra építkező disztópia, melynek részei általában a közeli jövőben játszódnak — egy-két rész kivételével (San Junipero) — 1984 viszont ténylegesen az az év volt, amikorra az Imagine Software bejelentette, hogy megjelenteti a Bandersnatch című videójátékát, ami egyébként végül nem került piacra, és alig 18 hónappal később a cég is csődbe ment.

Az interaktív rész megnézése után gyakran eszembe jutott, ahogy Barry Schwartz pszichológus egy előadásában arról beszél mennyire könnyebb volt minden, amikor még csak egyféle farmernadrág volt kapható a piacon. Azóta bárhova megy, mindenhol különböző méretű és fazonú farmereket talál, és ha fel is próbál belőlük 10-15-öt, amikor egyet megvesz csalódottan távozik, mert a rengeteg lehetséges választás közül nem tudhatja biztosan, tényleg a legjobbért fizetett-e. Ebben az előadásban Schwartz arról beszél, hogy mennyire tesz valójában boldogtalanná minket a lehetőségek sokasága és hogy ez hogyan mutatkozik meg a mindennapok során, amikor már az orvos is, ahelyett, hogy felvázolná, mi lesz a gyógyulás pontos menete opciókat kínál fel a betegnek, amiből választani tud. A szabad piac és az egyre szabadabb társadalmi beállítódások következtében felbukkanó lehetőségek milliárdjai között, súlya lesz a legkisebb döntéseinknek is, amelynek felelősségét akarva akaratlanul is igyekszünk másra ruházni.

A legújabb Black Mirror epizódot pedig éppen az teszi érdekessé, hogy egy olyan helyzetbe állítja a nézőt, ahol tulajdonképpen Kierkegaardian kell döntenie újra és újra arról, milyen mértékben tegye tönkre a főszereplő életét, hiszen a végén bárhogy is döntsünk valahogy ígyis, úgyis meg fogjuk bánni. Igaz, csak akkor, ha sikerül magunkat igazán beleélni a sorozat történetébe és komolyan vennünk a választásaink súlyát. Mivel roppantul ront a befogadás élményén az, hogy nincs egy alap történetszál, csupán néhány töredék, visszaugrás, utalás, amik kis változtatással is sokszor teljesen másfelé viszik a történetet, ez az amiből a Bandersnatch építkezik. Mindez következhet abból, hogy nem állt olyan sok idő az epizód elkészítésére vagy hogy túl hosszúra nyúlt volna, ha jobban kidolgozzák az egyes szálakat. Annak ellenére viszont, hogy a rendezés és a színészek most is hozzák a formájukat, ahogy azt már a sorozattól megszokhattuk, érezhető, hogy a készítők túlvállalták magukat azzal, hogy túl sok narratívát próbáltak belezsúfolni egyetlen részbe, míg arra nem áldoztak időt, hogy akár egyet is igazán kidolgozzanak belőle, ez pedig, a folyamatos ugrálás és vissza-visszajátszások mellett megnehezíti azt, hogy igazán bevonódjunk bármelyik – és főként a sokadik — történetszálba vagy esetleg egy kicsit is megérthessük vagy empátiát érezhessünk a főszereplő iránt. Ez a fajta ludonarratív disszonancia pedig sajnos megkönnyíti azokat a döntéshelyzeteket, amiknek a lényege lenne egyfajta súlynak a megélése. Mindennek elejét vehették volna a készítők például azzal, ha meghagynak egyetlen, bármiféle interakció nélkül is végignézhető, de a filozófiai lényeget bemutató történetszálat, ami éppen a nem-döntésekből következik.

A Black Mirror legújabb része ezúttal a szabad akarat és a párhuzamos világok filozófiai kérdéskörét járja körbe és a főszereplő egyik szakmai példaképe Colin (Will Poulter) lesz az a karakter, aki egyfajta rezonőrként kimondja, hogyan is irányítanak bennünket és ebből, illetve a párhuzamos valóságok számosságából fakadóan, miért nincsen tulajdonképpen súlya a döntéseinknek. Ennek bizonyítására egy érdekes kísérletbe vonja be Stefant – és ezáltal a nézőt – akinek döntenie kell, melyikük ugorjon le a mélybe egy bérház emeletének erkélyéről. Az epizód egyik kulcsszavát és a leg black mirrorosabb szálat pont Colin adja hozzá a történethez a P.A.C. (program and controll) teóriájával, ami azt mondja ki, hogy mindannyian úgy mozgunk ebben a világban, mint a híres játékfigura, PAC-man, akit folyamatosan figyelnek és irányítanak, a környezetünk, a kormány, illetve valami mindenek felett való lény, aki a világunkhoz van csatlakozva.

„You know what Pac stands for? PAC. Program and Control. He’s Program and Control Man. The whole thing’s a metaphor. All he can do is consume. He’s pursued by demons that are probably just in his own head. And even if he does manage to escape by slipping out one side of the maze, what happens? He comes right back in the other side. People think it’s a happy game. It’s not a happy game. It’s a fucking nightmare world. And the worst thing is? It’s real and we live in it.”

A szabad akarat kérdése egyébként nem csak a szereplő nézőpontjából vizsgálható, de a néző, azaz a döntéshozó szemszögéből is. Hiszen hiába döntünk valahogy, egy idő után egy másik szálon is ugyanoda lyukad ki a történeti szál vagy éppen visszadob egy korábbi döntésünkhöz, hogy újra választhassunk. Ez megkérdőjelezi a helyzetek sorsszerűségét is úgy, ahogy a valóban szabad döntések lehetőségét is. Legvégül viszont bárhogy is döntünk, nincs feloldozás.

A szabad akarat kérdésével már a tudomány is régóta foglalkozik. Stephen Hawking érdekes kísérleteket végzett a megválaszolásra. 2011-ben megjelent A nagy terv című könyvében a következőképpen fogalmaz:

„Van-e az  embereknek  szabad  akaratuk? Ha  van, akkor mikor jelent meg az evolúció során? Van-e a kék és zöldalgáknak vagy a baktériumoknak is szabad akaratuk, vagy ezeknek a lényeknek a viselkedése teljesen gépies, és ennek megfelelően   arra   érvényesek   a   természettudományos törvények?   Csak   a   soksejtű   szervezeteknek   van   szabad akaratuk, vagy csak az emlősöknek? Arra gondolhatunk, hogy a csimpánz a szabad akaratát gyakorolja, amikor elmajszol egy   banánt,   a   macska   pedig   akkor,   amikor   felugrik   a díványra, de mi a helyzet a  Caenorhabditis elegans  nevű kerekesféreggel, amely egyszerű teremtmény mindössze 959 sejtből   épül   fel?   Az   utóbbi   lény   valószínűleg   soha   nem gondol arra, hogy „Csuda ízletes volt az előbb bekebelezett baktérium!”, mégis határozottan előnyben részesít bizonyos táplálékokat, és közelmúltbeli tapasztalatai alapján eldönti, hogy   megálljon   egy   kevésbé   szimpatikus   ételnél, vagy keresgéljen valami jobbat. Tekinthetjük ezt a cselekvést a szabad akarat megnyilvánulásának? Bár úgy érezzük, szabadon eldönthetjük, mit cselekszünk, a biológia molekuláris alapjaira vonatkozó ismereteink szerint a   biológiai   folyamatokat   a   fizika   és   a   kémia   törvényei irányítják,     ennek     megfelelően     éppoly     pontosan meghatározottak,   mint   a   bolygók   pályái.   A   legújabb idegtudományi kísérletek is azt a nézetet támasztják alá, mely szerint   a   fizikai   értelemben   vett   agyunk   az,   amelyik   a természettudomány     törvényeinek     engedelmeskedve megszabja   cselekvéseinket,   nem   pedig   az   azokon   a törvényeken   kívül   létező   valamiféle   közreműködő.   Így például   ébrenléti   állapotban   agyműtétnek   alávetett páciensekkel végzett kísérletekkel megállapították, hogy az agy megfelelő   területeit   elektromosan   ingerelve   elérhető, hogy a páciens mozgatni akarja a kezét, a karját vagy a lábát, vagy   mozgassa   az   ajkait   és   beszéljen.   Nehéz   elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió.”[1]

A választásaink igazából ugyanoda vezetnek: Stefen játéka megjelenik. A kérdés talán csak az, hogy milyen kritikai visszhang követi majd miután a boltok polcaira kerül, ez pedig valahogy egyenes arányban van azzal, hogy pontosan mire vagyunk képesek, amikor meghozzuk a főszereplő döntéseit – eszerint alakulnak a szokásos black mirrori abszurd és groteszk történeti- és háttérszálak is. A sorozat összesen 5 különböző alternatív befejezést kínál és ezekhez köthetően számos alternatív életet is, amelyekből van, ami főként politikai, van ami családi és van ami teljesen tudományos perspektívából válaszolja meg, hogy ki is dönt pontosan a főszereplő helyett.

forrás: IMGUR

Természetesen ebből a részből sem maradhatnak ki a készítőktől már megszokott easter eggek sem, fény derül például arra, hogy mit is takar a már több részben is előkerülő fordított Y szimbólum, említést tesznek több korábbi epizódra is vizuális vagy párbeszédes elemekkel, és az igazán szemfüles nézők még arra is felfigyeltek, hogy a stáblista alatt egy bevágott jelenetben, amikor Sefan újra a buszon ül, és egy Bandersnatch feliratú kazettát helyez a walkmanjébe, a felcsendülő zajok egy nagyon régi, ZX spectrum számítógép hangjai. Az igazán fanatikusok ezen elindulva eljutottak egy QR kódig, ami egy a sorozatban is szereplő számítógépjátékfejlesztő cég, a Tuckersoft oldalára vezet, ahol egy ZX spectrum emulátor segítségével bárki kipróbálhatja a Stefan által készített játékot. Ugyanitt kipróbálhatjuk a Colin által fejlesztett és a rész elején bemutatott Nohzdyve című játkot is, ami utal a sorozat 3. évadának 1. részére, ahol egy, az instagramhoz hasonló Nosedive applikáció segítségével értékelték egymást a szereplők egyfajta társadalmi és gazdasági státuszt jelölő pontokért cserébe.

A Bandersnatch megugrotta tehát a sorozattól minőségileg elvárt szintet, és már megszokottan, jó filozófiai magból építkezik, tehetséges színészekkel és forgatókönyvíróval (Charlie Brooker) operál, ami újszerűsége miatt egy remek színfolt a készítők eddigi munkájában. A Netflix legfrissebb nyilatkozata szerint pedig idén a The Crown és a Stranger Things mellett a Black Mirror új, 5. évada is elérhető lesz majd a leghíresebb streaming szolgáltatás felületén, tehát a rajongóknak már nem kell sokat várni az újabb disztópikus kérdésekre.

[1] HAWKING, S., MLODINOW, L., A nagy terv, Akkord kiadó, Budapest 2011, 38.

Ferencz Mónika (1991, Budapesten)

2013 óta publikál verseket különböző folyóiratokban, 2015 óta műfordításokat is. 2016 tavaszán Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat nyert. 2017 tavaszán jelent meg az első kötete Hátam mögött dél címmel.