Fodor Balázs versei

Mandy Kerr felvétele

 

 

A figyelem pillanatai

A távolodást figyeled az éjszakai égbolton
egy lencsén keresztül. Idővel egyre élesebben
rajzolódnak ki a felszíni egyenetlenségek.
A pályák metszéspontjai napról napra
fenyegetőbbek. Minden perc egy-egy új
megismerés. A legtöbbet utálod. Megijeszt.
Aztán valahogy elviseled, megszokod,
némelyiket megszereted, némelyiket nem
sikerül, néha mégis azt mondod, hogy igen.
Megismered az akaratot, de időbe telik,
amíg leválik a vágyról, mint a csokoládéról
a fólia. Megismerted az ízét, szeretted az
ünnepi tejbevonót, pedig csak vágyni volt jó.
Megismerted az erőt, az izmok lázában,
a ránduló görcsben megismerted a gyengét,
akit azóta is mindig előre küldesz, ha félsz.
Aztán, ahogy a lencse gyűjti össze a fényt
megismered azt a másik akaratot. Vagy
másik félét magadban. És már inkább úgy
tűnik, visszafelé zúdul, amit távolodni véltél.

 

Antennák

Rádióhullámokon
jön el az álom,
dallam nélkül,

a tűvel átszurkált
űr résein keresztül.
És ezek a hangok

elvesznek bennem,
mint a hajdani szuper-
nóvák részecskéi:

a háromheréjű
bőgése az ünő
koponyájában

rezonál. A csigolyán
végigfutva parányit
megmoccan

a farok és a fül, de
agancs híján,
némán tűri

a késői felismerést
a torkolattűz
villanásában.

A hím ekkor
ledobja agancsát,
és reggelre

felépül belőle
a gravitáció,
és a távolodás.

 

Idődilatáció

A lassú lélegzetvételek
számolása elcsöndesíti
a benned sercegő zajt

esténként. Minden
belégzésnél jön egy
autó, ami a kilégzéssel

továbbviszi rádiójában
kelet felé az autópályán.
Az utolsó lassan közelít.

Reflektorával hosszan
a szemedbe világít,
egyre hangosodik, majd

csönd és sötét marad
utána, ahogy berobban
az üzemanyag

és a hordozórakéta
a szétrepedt kupola
kiszámíthatatlanságába

tör. Egy útra szavatol.
Elveszít és magadra hagy
egy olyan helyen,

ahol a saját hátad
mögött állsz. Ahol
mindenki más is te vagy,

fiatalon, öregen, párzó,
menekülő és vadászó
állatok képében.

A rádió sercegésén
keresztül térsz vissza
a kényszerű felejtésbe,

ebből a másik időből.
Mintha gyufával a kézben
barlangba néznél,

hogy emlékfoszlányok
vörös sziklarajzai
között megleld

az asztronautát
homlokod konkáv
boltozatán.

 

Fészek

Az eltitkolt és később
elhagyott kilövőállomásokon
fészket rakott az űr.

Otthontalanságból,
és lemondásból. Apránként,
ahogy a cinege készíti

fiókáinak. És amikor
akkorára tágult, mint egy
gólyafészek az út menti póznán,

a kozmonauták bicikliken
tértek vissza, és a közepébe
ültek egymás után.

 

A mozgásról és tömegről

Megmozdította
a végtagjait,
és enni kezdett.

Ezzel együtt
szükségszerűen
növekedett

a tér körülötte.
A tágulás
a magány fizikája.

A nyugvó test
mozgási energiája
csökken,

ahogy enyészik
egyre közelebb
enged.

Noha igénye
talán már
nincs másra.

 

Nem tenni

Kezeidben a meg nem tett cselekedetek
a megvalósulásra várnak, csak a megfelelő
kesztyűbe kell nyúlni. Csakhogy a kesztyűk
közül egyben mindig elvesz valamit a kéz,
még ha remeg is közben. Kilométerek
remélik az abroncs súrlódását az aszfalton,
a kerozin égését a motorban. A távolodásba
mégis az otthonmaradtak fáradnak bele
előbb, a várakozásban félretaposott cipőikben.
A le nem írt betűkhöz ki nem vágott fáknak,
és a ki nem mondott szavakhoz fel nem
használt oxigénnek csöndes elmélyülés
legyen a hála. És a mutálódó kromoszómák
egy következő evolúciós szakasza talán
a nem cselekvő, békés kőolajjá fejlődés.
De, ha éjszaka, csukott szemmel a Napot
elhagyó foton érkezését várod, a reggel
a teleálmodott papírról verődik a pupilládba.*

 

*A versek a szerző Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetében szerepelnek (Fodor Balázs, Kozmológiai állandó, FISZ könyvek, Budapest, 2019).

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/7-8-as számában.

 

 

 

 

Fodor Balázs (1981, Budapest)

Költő.