Sánta Miriám versei

Jens Mattke felvétele

 

 

 

Címtelen föld

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol senki sem ismeri a nevem.
Nem mintha itt ismernék, de ott, valahol
egyáltalán nem ismernék.
El kellene mennem innen, lennék kétszeres,
háromszoros kisebbségben a legnagyobb,
mindig magyar
mindig más országból
mindig újabb második nyelv.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol egy folyó az anyám,
ahol az apám a poros úton szembejövő állat.
Ahol ha végigmegyek egy utcán,
festett arcú emberek merednek a semmibe,
öntudatlanul mormolják imádságaikat,
és ha kezemet a kezeikbe fektetném,
azt is elmorzsolnák, mint az illatos fabogyókat,
csontdarabokat, zöldes rézkarikákat, gombokat.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol ha felnézek az éjszakai égre,
fekete lyukak megsemmisítő ereje tekintene vissza rám
és megnyugtatna: te is egy halott csillag fénye vagy,
benned is az utolsókat rúgja a nap a kései télben,
benned is sokan találnak menedéket akkor,
amikor éppen elfogyni készülsz.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nincs öncenzúra
és a szenvedésben sincs önmegtartóztatás.
Ahol senki nem segít és a láthatatlanság ad
egy új nyelvet, ami csak a sajátom.

És ezen nem szólalok meg.

Mihelyt kiejtem a szavakat, azok már a másoké.
Mihelyt a hangszálaim megrezdülnek
és rákapcsolódnak az erőre, ami körülvesz,
addigra azt is elvennék tőlem, ami a mindenkié.
A hallgatást és a tagadást, ami a véremben kering.
Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol a közösség nem kötelesség.

Ahol egy sikátor falának támaszkodva feloldódnék
a vízcsepp elrugaszkodásába, ahogy kerekedik
és nehezül a messzi lámpa fényében, elválik saját magától
és csak saját maga szerinti gyorsasággal hull a földre,
nem többel, nem kevesebbel.
A vízcsepp súlyában kell lennem, három molekulában,
három nyelvben, ahol eltűnik amögül a jelentés, hogy magyar.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nézd, ő is a te anyád,
nézd, ő is a te apád,
nézd, hol van a te tükörképed,
valahol a tengerben, valahol egy sziklában,
valahol, ahova el kellett mennem,
ahol a mindenkié vagyok, tehát a senkié,
ahol csak mély lélegzetek vannak
és mélyről jövő hangok
amik megtorpannak a fogaim előtt,
még mielőtt feltörnének.

 

Schengen három hangra

I.

Ki kell eresztenem ide
ki kell eresztenem
Ezt a sok hajat
Ezt a sok hajat meg kell lobogtatnom a szélben
És ezeket a kócokat is ki kell tépnem belőle
és szét kell szórnom a szélben
Itt vagyunk Belgrádban nem tudom kivel
Itt vagyunk és járkálunk a tereken

Lovasszoborra ülök
Körülöttem forognak a brutalista tárnák
Ajtajukat előttem lassan mind kitárnák
Lovasszobor és a bádog benne töltelék
Lovasszobor a szívem benne törmelék

Ne ülj rá mert kettétörik
de ráülök és kettétörik

Forog a szénaszagú űr
Lovasszobor a bádogdarab
Lovasszobor és meghaltalak
Sosem jártam még Belgrádban
Hánykolódik most a szívem
Brutalista törmelékben

II.

Ez is te vagy
Páratlan húsdarab a senkiföldjén
Bátran cirpelnek a tücskök a szögesdrótok alatt
Privatizált légypiszok egy körbevizelt határkunyhó falán
Nézd hogy nő a fű
Hallgasd a csendet miután eltűnt az utolsó kocsi is a sorból
Heveredj le
Várnod kell még
Amíg elindul a forrás
És keresztülfolyhatnak rajtad a törvények

I am not your rolling wheels
I am the highway
I am not your carpet ride
I am the sky

A föld rezdülései nem szűnnek meg
Néhány fehérre mázolt betonfal miatt

III.

Adósságaik tudatához már hozzánőtt a nyugalom
Elnyomják az utolsó csikket is a díszes üveg hamuzóban
Az éjszaka savanyú nyálként kúszik végig a párnahuzaton
Újabb zöld mozaikdarabka pattan le a külső falról
Majd egy gyerek felszedi és hazaviszi
Smaragddá válik kicsi kezében

Akik végigmegyünk a szűk sétányokon
Mind belátunk a fokhagymaszagú konyhákba
Piros préseltlemez kredencek virágos fazekak
A repedezett aszfalton új határokat rajzol az esővíz
Hunyorgunk, amikor szemünkbe visszasüt
A lemenő vegyszerszínű nap
És előlopakodnak a lakóközösségi macskák

Akik itt járunk a tízemeletesek között
Nyaranta felforrósodik a kulcs nyakunkban
És a vashintákról lepattogzott olajfesték
Becsúszik a körmünk alá

Akik itt veszteglünk a lépcsőfordulóban
És hirtelen lépteinkre megmozdul a galamb
A betonrács és a tejüveg között

Nektek álmodom
Hogy az óvoda kőszínpadáról lezuhanok
De mielőtt földet érnék
Nyílvesszővé változom
És azt is nektek álmodom
Hogy hatalmas gombák nőnek
A város széli mezőkön
Bár sosem akkorák
Mint a nagytőkések nyugalma

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/7-8-as számában.

 

 

 

 

 

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár)

Költő.