Nagy Magdolna: A térfogat; A világvége után; Óceán

A térfogat

Hanyatt fekszem a kék vízen.
A víz erős, megtart, vagy csak a
testem hájasodott bele az évekbe.
Nőtt a térfogat.

Sokan nézték ezt a testet.
Volt vitrinben, csinos műszálas
nacikban, klumpában. Ott ő volt
a fogas, a sok formaruha és tekintet
tartotta életben. Bár eredetileg
másra lett tervezve.

Egy kéz is simogatta, nem is olyan rég.
A kéz érintésének emlékét még őrzik
agyában a neuronutak, bár a kéz
minden bizonnyal támfalakat és
más nőket kutat.

A világvége után

Ahogy a fejem hajtom nyugodt
férfi lelkedbe.
Nem keresem tovább a zajos karnevált.
A mutatványos már nem nekem emeli fel
izmokba pumpált karját, a kígyó sem rám néz
szomorú sárga tekintetével, amiért jéggel hűtötték
testét. A lány is leteheti az iszonyt, mert
hiába a fizetség, minden reggel undort hány.
A férj sem tekeredik asszonyával az ágyban
és követeli minden este a jussát. A nő
még hangokat is hallatott, így tanulta az anyjától,
aki a nagyanyjától, a számolatlan lihegés
és alkoholtól és bőrös cubáktól puffadt test után
lágyan ringatózik a tavirózsás pásztorórán.

Óceán

Nem tudtam mitévő legyek. Jócskán kisebb lettem.
Ha holnap jön egy száj, semmi nem véd meg tőle engem.
A parton a moha elmozdul. A dagály kiszórja a kavicsokat.
Van ott minden, törött fésű, borotva, palack és műanyag kapszula.
A palackban papír, még ép, kérdés van rá írva.
A túlpartról néz, hogy megmondja.