Kurucz Anikó esszéje

Kurucz Anikó esszéje

Kép: ujember.hu

A találkozás ritmusai: elolvasástól az újraolvasásig. Néhány szó Hamvas Béla írásairól

Az elmúlt időben különösen sok dolog irányítja a figyelmet Hamvas Béla munkásságára. Konferenciák, előadássorozatok, színházi darabok (legutóbb a K2 Színház Karnevál című előadása) jelzik nemcsak az életmű elevenségét, megszólító-képességét, hanem vonatkozásainak folytonos teremtődését is. A vonatkozás megteremtése – tudjuk – a mindenkori jelennek nem feltétlenül csak érdekeltségétől, hanem érintettségétől – bár az etimon rámutat, hogy abban vagyok érdekelt, amiben érintett is egyúttal – s a tartozás kötelékeitől függ. A ránk/hozzánk tartozik érzésétől a tartozunk neki gondolatköréig feszül e viszonyulás íve. Nem valamilyen kényszeres törlesztés terhelő kötelmeiről van szó elsősorban, hanem arról, hogy a korábban ignorált, eltemetett, sematikus/sablonos/szűk értelmezői keretek közé szorított hamvasi életműnek és beszédeseménynek világa diszciplinárisan is címkézhetetlen, illetve kanonizált archívumokba eddig be nem illesztett. Írásainak irodalomtörténeti értékelése, a Hamvas munkásságát többnyire kísérő szellem-és recepciótörténeti egyoldalúságnak vizsgálata, illetve annak körvonalazása, hogy az értelmezői hagyomány milyen pozíciókat kialakítva közeledett ehhez a szövevényes, diszciplínákon átívelő szövegkomplexumhoz, természetesen érvényes és megkerülhetetlen, de nem az egyetlen kapcsolódási metódus. Az élő viszonyt mutatja többek között, hogy a Hamvas-értésben az applikatív mozzanat különösen kitüntetett funkciójú. Hamvas esszéiben nem ritkák az olyan szinte kézikönyvi érvényű, konstatív kijelentések, amelyek kontextusukból, a közrefogó-ölelő szövegkörnyezetükből kiragadottan „emlékkönyvet idéző” életbölcsességeknek, az „üdvös és igaz” élettechnika, életvezetés pragmatikus előírásainak bizonyul(hat)nak. Nyilvánvalóan ez (is) magyarázza az intézményes irodalomtörténet könnyű, egyfelől az életműben összetettséget nem tételező ítéletét, homogenizáló kód-olvasását, másrészt a Hamvas-olvasatok egy részében minden bizonnyal működő poiészisz-jellegű aktusnak dominánssá válását. Ez utóbbi művelet természetesen az irodalom működésmódjára, hatásmechanizmusaira általában is igaz – az aforisztikus típusú megnyilatkozásokra meg különösen –, amelyek a befogadói önértésben és világértésben termékennyé válva a praxis kialakításának erejével bírnak. Korábban többen is rámutattak azokra a befogadói attitűdökre, amelyek bizonyos társadalmi minták, szubkulturális pozíciók igazolására használták fel az életművet. A Hamvas-kultusz vagy Hamvas-reneszánsz kifejezéseknek nyilván az ilyen, egyébként nagyon is természetes befogadói modell szolgáltat alapot. Ugyanakkor nagyon fontos azt tisztázni, hogy az alkalmazás nem egyenlő az alkotás „aprópénzre váltásával” (bár ez elkerülhetetlen, előírhatatlan és megakadályozhatatlan), illetve, hogy az életmű és a nyomában létrejövő befogadáskultúra közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, de természetesen egymástól függetlenként sem elgondolni a kettőt.

A rehabilitálni kívánó közelítési kísérletek óhatatlanul is rákérdeznek erre a hiányalakzatra vagy zárványlétre, a kánon(ok) és Hamvas viszonyára, s ennek értelmében az újraolvasás inherens technikája és szándéka pedig általában nem más, mint új/más szempontok mentén elrendezni egy életmű már leírhatónak vélt mintázatát, „korszerűségére” – az aktualizálhatóságnak a jelenvalóvá-tétel értelmében – rámutatni. Ha egy bizonyos paradigmatikus zártság bekövetkezik a szakmaiságon belül (persze az olvasói applikáció ettől függetlenül továbbra is működik), az újraolvasás offenzív vagy defenzív (számonkérő vagy eleve védekező) stratégiái könnyen elvéthetik a találkozást. A mintákba rendezés öröme, s egyúttal szomorúsága azt jelenti, hogy egyfajta szegényítés (redukció) – elkerülhetetlenül – éppúgy bekövetkezik, mint ahogy az ajándékozás (a jelentésteremtés) művelete pedig vitathatatlanul új (szokatlanabb, váratlanabb) perspektívát nyit a szövegvilágra.  A közelítés számtalan úton történhet: például a Karnevál felől, amely több mint harminc évvel megírása után jelent meg, 1985-ben, így nem létezik egykorú fogadtatástörténet; a későbbi mérlegelő visszatekintés pedig nem zárójelezheti a közbejövő poétikai hagyományt, azaz nem lehet független e hagyomány által szervessé tett újabb horizontoktól. A megkésettség tudomásulvétele nem merülhet ki a „mi lett volna, ha?” típusú gondolatkísérletekben, hiszen a rálátás szöge éppen attól az időpillanattól nem független, amelyben megtörténik ez a találkozás. Az olyan irányú elemzés, amely (kizárólag) a posztmodern regény prózapoétikájával szembesíte a Karnevált – hiszen valóban találni ilyen kapcsolódási pontokat, tehát ez nem lenne megalapozatlan vagy indokolatlan vállalkozás –, mindazonáltal azt a veszélyt rejti magában, hogy vagy az előzményeket kitapintó gesztussal egy elmaradt – így később újonnan feltárt vagy eredetiként érzékelt – hatástörténeti összefüggéssort állapít meg mondjuk a Karnevál és a posztmodern regény között, vagy ellenkezőleg, éppen az újabb vonatkozásában „kér számon” valamit a korábbitól, elsősorban a modernséghez kötődő megszólalástól. Annyi bizonyos, hogy Hamvas nagyregénye az irodalmi hagyomány tudatos, termékeny megmozgatása a menipposzi szatírától, illetve a karnevalizált irodalomtól a klasszikuson keresztül a modern elbeszélőművészet anarratív technikáiig, illetve az eposzi hagyománytól az ún. short story-ig, a nyelvről való gondolkodásnak olyan mintáival, amelyek egyszerre kötődnek a mauthneri-wittgensteini nyelvkritikához vagy éppen Joyce-hoz, illetve a szó világföltáró képességétől a retorikai instabilitásáig terjedő potenciájának megmutatásához.  Regénye korántsem esszéinek illusztrációja – amint azt némely kritikusa megállapította –, nem valamilyen invariáns közölnivaló epikai megvalósulása (az esszévariáció mellett), hanem olyan komplex formáció, amely a „principiális kizökkenést”, a ki vagyok én? örök kérdését a történetmondás máshoz nem hasonlít(hat)ó közegében realizálja.

Hamvas szélesen hömpölygő olvasmányanyagában (amint Németh László is mondja az Aranykor és farkasfogakban: „Hamvas olvasmányköre egészen más, mint a miénk”), szöveggyűjteményeiben, az általa párbeszédbe léptetett textusokban, fordításaiban és kommentárjaiban a különböző tájékozódási pontok közötti útvonalak dinamizálódnak egy olyan beszédmódban, ahol a normatív elokvencia, az „előíró ékesszólás” csak akkor válik kizárólagosan apodiktikus hanggá, ha a befogadói rész nem érzékeli a játékos és affirmatív, sokszólamú természetét a megszólalásnak, ahol a grammatika és a retorika egymásnak feszül, s ahol az egymást sebesen ellenpontozó szólamok akkor is a dinamizmus érzését kelt(het)ik, ha axiomatikus tőmondatok váltakoznak benne. Teória és praxis dialektikája, fúgaszerűen megkomponált esszévilág, az érzéki plasztikus színrevitele, hagyomány és metafizika-kritika (de nem feltétlenül a nietzchei-derridai vonalon), mitikus jelentésteremtés váltakozik az itt és most, a jelenlét egzisztenciális beágyazottságával. Esszéiben a teóriagazdagság, a lehetőségek kibontakoztatása iránti nyitottság, az alakulás és érés szabadságának kitüntetése ugyanakkor különbözik a relativizálás viszonylagosító értelmezéseitől. Számtalan szempont kínálkozna még…

A hozzánk – az olvasóhoz – intézett kérdések, s az érintkezési pontok számosabbak és összetettebbek annál, mintsem hogy egy egyszerűen leírható, illetve kimeríthető életmű reprezentációjaként azonosítsuk Hamvas szövegeit. Ezzel az életművel nemcsak a kapcsolat élő, a felelősségnek is annak kell lennie, amely kibontja s megmutatja a velünk folytatott dialógus időszerűségét, lezárhatatlanságát.

 

 

 

 

Kurucz Anikó (1983, Ajka)

Irodalomtörténész