Centauri: Geller – Jövendölés a jövőmről

Andy Travin Johson felvétele

Némelyekben még a közelmúltban is felmerült a kérdés, hogy melyik szerző vagyok valójában. Több mint tíz év elteltével ez már abszurd. Ez ösztönzött arra, hogy megvizsgáljam, mit lehet kifacsarni még az álnév adta helyzetből, hogyan lehet kihozni ebből egy kövér gellert.

Hetvenévesen, egy őszi napon fogadok valakit. Az ifjúkoromban ültetett fenyők akkor már húszméteresek. Alattuk boldog, örök árnyék. A kedvenc napszakomra szervezem a találkozót. Alkonyatra. A domb fölött fáradtan levitál az októberi nap. Borozunk, majd rövid beszélgetés után átadom vendégemnek a jelszavakat és a kéziratokat.

Hetvenévesen már elégedett leszek. Úgy érzem majd, elvégeztem, amit kellett. Szortíroztam a publikálás előtti évtizedekben összegyűlt kéziratokat, elégettem, ami nem kellett, befejeztem, kijavítottam, megszerkesztettem, amit jónak gondoltam, pár éve már nem kapkodok, nem virrasztok, nem hajtom szét magam, és a közeli halál tudatában időm javát hangyabolyok, ringatózó levelek és a változékony kerti fények megfigyelésének szentelem. Semmit sem tartok többre a fájdalommentes perceknél és az utolsó évek utolsó óráinál, amikor még láthatom ezt a világot, amikor láthatom mindezt. Mindazt, amitől hamarosan kényszerű búcsút veszek.

Ebben az állapotban, higgadtan és nyugodtan adok át mindent, mintha egy cég iratait, elszámolását és kulcsait adnám át az új cégvezetőnek. Megállapodunk a vendéggel: ha meghalnék, a Centauri nevet ő viszi tovább. Ő ír majd a nevemben, ő frissíti a honlapot, ő publikál. Megegyezünk a metrumban, mit és milyen sűrűn tegyen, átadok egy rövid közleményt is, mely a visszavonulásomat magyarázza. Iszunk még egy pohár bort, lesétálunk a völgybe, aztán vissza a házhoz, vacsorázunk a teraszon, nem lettem dúsgazdag, de megvan mindenem, a legfontosabb is, az az ember, akire mindezt rábízhatom. Nem akarok tudni aznaptól önmagamról, a munkámról semmit. A továbbiakban már csak az alkonyokat figyelem. Ezek után már csak a mélabús csodálatnak élek. Beáll a kocsi az udvarba, szép kocsi, tiszta kocsi, sportos-elegáns idomok, megcsodálom azt is, ledöntik a hátsó üléseket, hogy a dobozok mind beférjenek. Ülök egy székben, a nyugvó nap előtt sürgölődő árnyakat figyelem, vándorló dobozaimat a vörös ellenfényben. A kocsi elhajt, a nap lenyugszik, többé nincs semmi dolgom. Végre.

Mikor betöltöm a százat, megállapítják:
„Ejha! Bizonyára a friss levegő és a sok túra az oka. Bár évtizedek óta alig hallani hírt felőle, de emlékszünk még, annak idején csavargott és aranyásónak állt, odáig volt a madarakért meg vissza, többet posztolt nádasokból, mint az íróasztal mellől, hát talán tényleg a sok mozgás, az erdő-mezei lét tartósítja.”

S elnyerem pályafutásom újabb titulusát: „A legvénebb író.”

„Megdöbbentő, hogy Centauri százévesen is lendületes regénnyel lepi meg olvasóit.” Másutt így írnak az utolsó – egyébként harmincöt évesen írt – regényemről: „Centauri amúgy sem jelentős munkásságát végképp lenullázza legutóbbi könyve, mely egy vénember szánalmas kísérlete arra, hogy jelentőset alkosson, ám ez a kísérlet már csak az öregkori szentimentalizmus reprezentációja. Szekunder szégyent érez, aki olvassa. Egyetlen erénye, hogy rövid.”

Aztán betöltöm a száztíz esztendőt, s mivel ez alkalomból megtöröm a hallgatást, azaz a nevemben nyilatkozik a megbízottam, arról faggatnak:
„Mi a hosszú élet titka?”
Nyilatkozok is agyba-főbe.

Százhúsz évesen bejelentem:
„Mostantól befejezetlen műveimre koncentrálok, mert úgy érzem már, hogy sürget az idő.”

Százhuszonnégy évesen arról írok, hogy a látásom megromlott, s már csak diktálni tudok. Két évvel később végképp feladom az írást és megsüketülök. Százharminc évesen nagyinterjúban panaszkodok arról, milyen lelki törést okoz a mind gyakoribb impotencia. Százharmincöt évesen én leszek a világ legidősebb írója, s felvételemet kérem a Rekordok Könyvébe. Megdöbbentő, de simán felvesznek.

Száznegyven éves koromban azt híresztelik, hogy meghaltam. Ezt rögtön cáfolom:
„Örülök, hisz akinek halálhírét keltik, az hosszan él. A legjobbakat mindenkinek: Cen’.”

Százötven évesen azt írom:
„Lám, lám! Megint igazam volt. Tíz éve már, hogy halálhíremet keltették, s még mindig élek!”

Ekkor persze már mindenki azt találgatja: most épp ki a fene az a Centauri? És mióta? Mikortól van egy másik? Százötvenöt éves koromra általánosan elfogadott nézet, hogy valójában sosem léteztem, a név mögött nem személy, hanem egy társaság áll. Senkinek sem sikerül ezt hitelt érdemlően, atombiztos bizonyítékokkal alátámasztani, ugyanakkor bizonyítékok sora igazolja: vannak földönkívüli civilizációk. Hogy én ki vagyok, hogy léteztem-e egyáltalán, erősen kérdéses, de a földönkívüli civilizációk létében már nem kétkedhet senki. Százötvenhét éves vagyok, mikor sor kerül a földlakók és földönkívüliek első, hiteles kapcsolatfelvételére. A Föld teljes népessége élőben nézi.

Az Alfa Centauri mellől érkező jóindulatú hominidok engem választanak ki elsőként, nem utolsó sorban a nevem miatt, visszahoznak a halál dimenziójából, s arra kérnek, vezetném be őket én a földi létbe. Cserébe azt kérem, állítsák vissza fizikai mivoltomat egy mindenki számára felismerhető állapotba. Százötvennyolc évesen újabb író-olvasó találkozót tartok.

A sajtó szerint átverés az egész, részint ennek köszönhetően a teremben kevesen vannak. A „régiek” közül pedig már senki sincs ott. Ez elszomorít. Mikor színpadra lépek, kifütyülnek. A hangzavar ellenére is elmondom, mi történt. Beismerem, hogy bő nyolcvan évig mások írtak a nevemben, igaz, az időközben megjelenő új regényeket annak idején valóban én írtam, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy most megint itt vagyok – mondom –, feltámadtam! Igazolásképp a színpadra szólítom a hominidokat, akik a mennyezeten át ereszkednek közénk és számos csodát tesznek. Ennek ellenére másnap azt írják:
„Olcsó Centauri-hasonmás kábítja a népet” – és elindul a találgatás.
„Ki a franc ez a hasonmás?”

Két nappal később a hominidok átvisznek egy Alfa Centauri melletti bolygóra, ahol 777 éves koromig 33 galaktikus nyelven írok földönkívüli-regényeket. Miután ott is meghalok, s nem hoznak már vissza újra, kivonnak belőlem minden jót és szétosztják galaxisszerte szétszóródott szeretteim között. A belőlem származó rosszat atommáglyán elégetik, s a hamvakat tartalmazó kapszulát fénysebességgel lövik bele a legközelebbi féreglyukba.

Ekkor a Földön már senki sem emlékszik rám. Nem is azért, mert a Földet már csak rovarok lakják, hanem mert utóbb kiderül, földi pályafutásomnak nem volt semmi értelme.

Mire a féreglyuk feldolgozza a belőlem származó rosszat, a Földön tovább romlik a helyzet, s ifjúkoromban ültetett fenyőim szénné alakulnak. Csak egy hajszálam marad fenn legkedvesebb fenyőm borostyánná kövesedett gyantacseppjében. Azt a borostyánt viszont sosem találják meg. Nincs is kinek megtalálni. 27 522 éves lennék, amikor azt a borostyánt kiveti magából a homoktenger a Föld napsütötte oldalán, hogy aztán több mint 2 milliárd évig mozdulatlanul feküdjön egy felforrt bolygó téglavörös ege alatt. Mire végre egy, az Androméda-köd felől érkező meteor telibe trafálja, és a borostyánból kiszabaduló hajszál, a hajszálból kiszabaduló DNS útra kel a világűrön át, már az Alfa Centaurinál sem emlékeznek rám, nincsenek már civilizációk ebben a Világegyetemben. Aki csak tehette, párhuzamos valóságokba települt át, a többiek megsemmisültek.

Az én DNS-em az utolsó nyoma annak, hogy valaha lakott volt ez a Világegyetem, ám alig 200 000 évnyi sodródás után, egy szupernova-robbanás során, ez a DNS is kvarkokra szakad.

A kvarkok energiahurkocskái – akár a túl sokat hordott gyapjúpulóverek – kinyúlnak, hamarosan átérnek minden teret, minden időt, belelógnak minden dimenzióba, minden világegyetembe, végül is tehát annak maradéka, ami valaha én voltam, ott lesz mindenhol, más kérdés, hogy pont úgy lesz ott mindenütt, mintha sehol sem lenne, mi több, soha sehol sem lett volna.

Az energiáknak e tébolyult szóródása addig-addig tart, míg végül – ekkor lennék több mint 12 milliárd éves – a káosz ismét új világegyetemek sokaságává tömörül, s alig 3 milliárd évvel ezt követően ismét bejelentkezem:

„A legjobbakat mindenkinek!” – írom egy közösségi oldalon. – holott magam sem tudom, hogy ez alatt azt értem: jó, hogy megint itt lehetek, s fussak végig még ezerszer szánalmas pályámon, ha rajtam múlik, ezredszer is visszajövök, s remélem, itt lesztek ti is, akkor is, ha van olyan köztetek, aki ötmilliárdszorra ült fel a kezdet és a vég ringlisére.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/12-es lapszámában. 

Centauri (1972, Dunántúl)

Prózaíró, természetfotós. Portréja a foter.ro oldalról származik.