Fekete Anna versei

Sven Beyersdorff felvétele

Odüsszeusz nem találja Ithakát

Az öngyilkosság fensőbbségesen elegáns formája,
ha sokszor mondogatsz egy nevet. A sajátodat
vagy másokét, különb-különb emberekét, egy városét,
egy szigetét, és ezt a kőrakást, a keresztedet,
az egyre súlyosabb és jelentősebb betűsort
éjjel-nappal emelgeted. A világban önmagad ismered fel
– ki érné be kevesebbel? Így lesz egyetlen Név
a hangok milliárdja közt ébredező hajnal,
egyetlenegy név a seregnyi élőt rejtegető éjszaka.
Egy sziget összes álma, rejtekútja, csalódása.
De legalább nem félsz. Valaha erdő állt itt,
szabad és rendetlen: sziklák, susnyások, dombok,
történetek, olajfaligetek. De mára temető lett
az egész sziget: minden szegletet, völgyet
elfoglal a kisebb-nagyobb fejfák regimentje.
Nem látsz mást, csak emlékjeleket.
És minden faragott fejfán ugyanazt a nevet: Ithaka.
Keresnéd a tengert a szemeddel,
megkapaszkodnál a kikötőből támadó szélben.
De az áhított betűsor nem enged többé.
Hiszen hazaértél. Végre.

Tizenhét lépés a boldogsághoz

1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
Ha belejössz, megy a többi is magától.

Miért is

Okos, művelt kislány voltam.
Anya szeme-fénye. Apa szeme-fénye.
Tizennégy évesen elképedve néztem
a tüdőmről készült röntgenfelvételt.
Semmi különös, mondta az orvos.
Semmi, de semmi. Minden a legnagyobb rendben.
Én hálásan bólintottam. (Nyugodt, jó gyerek.)
És a képen azt a titkos, egészen apró jelet kerestem,
azt a kis furcsaságot, ami megérteti,
vagy legalább megsejteti, miért ez a test
az én testem. Mitől vagyok én annyira én,
ha pontosan ugyanúgy, ugyanolyanformán,
ahogy a többiek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/12-es számában

Fekete Anna  (1988, Komárom)

Költő.