György Norbert: Kacsuka éppen eldurrantja (regényrészlet)

Alagi Mihály felvétele

Nem volt minden mindegy, ha tudni szeretnéd, nagyon nem, és örülnék, ha szeretnéd, jól esne, erőt adna, ilyenek, de ha nem érdekel, az sem baj, túlélem.

Csak az van meg, hogy állok az utcán, mint egy westernhős, indulásra készen, rohadtul sajnálom magam, de ezt senkinek be nem vallanám, inkább körbepillantok eltökélten, talán még hunyorgok is, figyelem, honnan várhatok támadást, hogy honnan a roham, s hogy majd megbirkózom vele, de az utcán semmi, csak a félhomály, a szél meg én, a Kolbászrúgó, ahogy állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, elmész? kérdi a Lajtos halkan a szomszéd kapuból, mire én beleborzongok a pillanat súlyába, ahogy ezt mondani szokás, és kudarcként értelmezem, hogy no lám, valaki mégis kinn áll az utcán, csak a nagy hősködésben elkerülte a figyelmem, elmegyek, mondom kelletlenül, mint a Máté Péter-dalban, s bár a Lajtos fontos alakja volt eddigi életemnek, mit mondjak, talán a legfontosabb, most mégis a pokolba kívánom, és nem jössz vissza többé? forgatja meg a tőrt a szívemben, erre én annyit csak, hogy nem jövök, és akkor már tudom, hogy nincs visszaút, és hirtelen arra gondolok, milyen jó volna, ha most látnál, ha te lennél a Lajtos, és nem tennél fel ostoba kérdéseket, csak szemérmesen lesütnéd a szemed és mindent értenél, hogy ott legyél? hogy velem legyél ott? a Kolbászrúgóval? arra gondolni sem merek, legföljebb egy nanoszekundumra, de azt is gyorsan elhessentem magamtól, mert egy westernhőshöz nem illik az efféle szentimentálkodás.

Jelenlegi helyzetem szocska – ezt a Gizgazella nénitől hallom később a megfelelő helyen, de ne szaladjunk ennyire előre, mert most épp ott tartok, hogy sehol, hogy egy helyben topogok, westernhősködésem már régen a múlté, fázom, éhes vagyok és nagyon egyedül érzem magam, kicsit elkapkodtam, gondolom, ezt az egészet, szerencsére volt annyi eszem, hogy elhozzam a lakatkulcsokat nagyanyám szőlőskertjének bodegájától, így most kvázi úgy érezhetem magam, mint aki valamit birtokol, és patetikusan arra gondolok, hogy ha életben akarok maradni, márpedig akarok, akkor mozdulnom kell, mert lassan rám telepszik az őszi melankólia, ami, tudjuk, a tettvágy legnagyobb ellensége, s ahogy látom a napot lebukni, föladok minden reményt, nem harcolok tovább, nem szegülök ellen, nem igyekszem érvényt szerezni az igazamnak, meg hát, mi is az én igazam, ezt senki sem tudja, még én, a Kolbászrúgó sem, szóval, megint sajnálom magam, de ebben az önsajnálatban most van némi tartás; tüzet raknék, mi az, hogy raknék, rakok, találok gyufát a bodegában, kicsit nyirkos, de égni fog, nincs más lehetőség, égnie kell, újságpapírt, sőt, még egy gyertyát is, ez ám a romantika, van szalonna, kicsit avas ugyan, de sütni jó lesz, van hagyma, egy marék krumpli, a szalonna? a sült krumpli illata? istenem, hagymát enni, hagymát, érted? csak kenyér nincs, és az elég nagy baj, meg különben is, most inkább töltött káposztát ennék, meg fasírtot, és sokat, és azt is kenyérrel, valahogy jobban érzem mindennek az ízét, ha van hozzá kenyér, kicsit pákosztos vagyok, mondják, sőt nem kicsit, nagyon, és ez meg is látszik rajtam, de hát egy Kolbászrúgó nem nézhet ki úgy, mint egy giliszta; botot faragok, szóval, most éppen faragom a botom a rozsdás halasbicskával, a bot hegye mindig cakkosra sikeredik, akármennyire igyekszem, tompa és szálkás marad, döfni magamba se tudnám, nemhogy az avas szalonnám bőrébe, egyre fogy a pálca, egyre rövidül, mi lesz ebből, fogpiszkáló, ha el nem baszom, mondom nevetve, aztán eszembe jut, hogy a bodegában valahol ott a zabi nagyapám teleszkópos nyársa, rövid, de hatékony kutatás után meg is találom a sufniban, egy-két helyen már ezt is kikezdte a rozsda, de a szalonnazsír mindenre jó, és már csillog is a nikkelbevonat mint a Jedi-lovagok fénykardja.

Kolbászrúgó úgy lettem, hogy a tízórai nagyszünetben a Bornyú Finő egy spontán ötlettől vezérelve hátba taszított, mire kirepült a kezemből a szalvétába csomagolt eledel, amúgy kimondottan rühellem, ha a tízóraimat szalvétába csomagolják, és ezt többször is szóvá tettem már a zabi édesanyámnak, hogy ha lehet, ne csinálja többé, de ő a témában hajthatatlan, és most is az történik, hogy undorodva húzom le a zsíros paprikával átitatott papírt a hengerről, és éppen bontom ki egy másik szalvétás batyuból a kenyeret, ami hasonlóan undorító cselekedet, mivel itt a kenyérmorzsák tapadnak rá mindenre, és nem tudom, hol kezdődik a kenyér, hol végződik a szalvéta, és ez így már önmagában is elég tragikus számomra, szóval, van elég gondom a Finő nélkül is, hogy valamennyire megőrizzem a méltóságom, de a Finő ezt nem így gondolja, illetve, nyilván nem gondol semmit a szalvétás viszontagságaimról, nem is sejt, illetve dehogy, biztos, hogy sejt valamit, sőt, tud, mert minden az arcomra van írva, és azt még a szalvétánál is jobban utálom, hogy minden szar, ami velem történik, az rögtön meglátszik az arcomon, s bár a Finő messze nem arról híres, hogy pontos megfigyelő lenne, de az ilyen alakok ösztönösen megérzik a lehetőséget, sőt, élni is tudnak vele, és ez történik most is, mikor ordasmód mögém settenkedik, ebből persze egyáltalán semmit sem érzékelek, mert minden figyelmem arra az egyszeri és megismételhetetlen, már-már gyönyörteli pillanatra összpontosul, amikor először töröm meg a kenyeret, először harapok a kolbászból, és ekkor zajlik le ez az alattomos és történelmi hátba taszítás, melynek következményeként az lettem, ami lettem, egy Kolbászrúgó; amúgy maga az aktus, tehát a kolbász rúgása egy elég szerencsétlen és komikus mozdulatsor végén következik be, miután a Finő nem gondol a rózsakertekre, és elköveti azt, amit nem szabad, így számomra, egyéb lehetőségek híján csak annyi marad, hogy védjem, ami az enyém, jelen esetben a reggelim, melynek készítésében a szerencsétlen disznó leölésétől kezdve, a pörzsölésen és a bélmosáson át egészen a füstölésig, mély szakmai alázattal, ugyanakkor türelmetlenül és izgatottan részt vettem, és lehet, hogy ezért, lehet, hogy valami másért, de az ominózus incidenskor azonnal érzem, hogy baj van, és ennek megfelelően igyekszem helyén kezelni a dolgokat, és így logikus, hogy teljes kudarcot vallok, és képtelen vagyok megakadályozni, hogy a kolbászom ne röpüljön ki a markolásom biztonságából, továbbá, miután kiröpült, hogy ne csak egy suta tenyeressel kapjak utána – mire a tízóraim nemesebbik fele a kövér ujjaimon megpattanva huncut kalimpálásba kezd, majd egyre távolodva tőlem orbitális pályára áll –, de a nagy igyekezetben, hogy legalább szögletre mentsek, még azt sem tudom elkerülni, hogy ösztönösen, kapásból és rüszttel, természetesen, ahogy azt kell, jól telibe ne találjam.

Ha meg tudod rúgni a kolbászt, mondja a Lajtos, akkor meg tudod rúgni a bőrt is, és ami azt illeti, meg is tudom, erősen, mint egy bivaly, lásd: Roberto Carlos, alattomosan, mint a sakál, lásd: Davor Suker, viszont azt csak spiccel, tehát a kolbászrúgó mutatványom látványosnak ugyan látványos volt, de csak egyszeri és megismételhetetlen bravúr, és azért volt ez gond, mert az elv- és csapattársaim ugyan biztosak lehettek abban, hogy ha a játékszer velem kontaktusba kerül, tőlem messzire el fog szállni, csak azt nem tudták, hová, és ami azt illeti, ezt olykor, aztán egyre gyakrabban szóvá is tették, no nem mintha nem bíztak volna meg bennem, sőt, mondták is, hogy ha van biztos pont az életükben, az te vagy, vagyishogy én, a Kolbászrúgó, és ez mindenre vonatkozott, foci, csajok, élet, halál, egyszóval mindenre, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy befejező csatárként nem állom meg a helyem, részben, mert mások, például a Lajtos, sokkal gyorsabbak, technikásabbak nálam, és lényegesen sportosabb alkatúak, ergo, jobban mozognak, és a futballpályán, velem ellentétben, úgy néznek ki, mintha futballisták lennének, még ha kezdetlegesebb, kiforratlanabb, szerényebb kiszerelésben is, mint a nagyok, de úgy, viszont én, nos, fáj ezt kimondani, de mint egy sportgúnyába bújtatott vonagló pajor, amelyet épp most kapáltak ki a krumpliföldből a pigmentszegény fehér bőrömmel, a csilingelő hájammal együtt, és ekkor, igen, ekkor és itt jön el az a fordulat, ami egy időre megváltoztatja életem folyását, ha nem is alapjaiban, de meg, nevezetesen, hogy a Lajtos egy a stadion tribünjén, sőt, a stadion tribünje mögött tornyosuló topolyafákon is túlra bombázott lövésem után határozottan rám mutat, és azt mondja, jó, akkor te leszel a kapus.

Szerelmes vagyok a Kim Wildba, van egy fotó, fekete-fehér, ő is fekete-fehér rajta, valami csíkos trikót visel, az is fekete-fehér, feszül, vagy a harisnya csíkos, hirtelen nem tudom, mindegy, az is feszül, ott van elrejtve a kartondoboz mélyén, ritkán túrok le odáig, ünnepnap, mikor eljutok a kartondoboz legmélyére, egyben kell maradnom lelkileg, úgy tudok csak lejutni, mert nagyon sok kép lapul ám fölötte, egyik jobb, mint a másik, elidőzök, eltart egy ideig, ez amolyan rituálé nálam, szeretem megtapogatni, forgatni a fénytörésben a Kim Wildét, jól markolható mellei vannak, gondolja a Kolbászrúgó, szép hosszú lábai, és valami kellemes bizsergésfélét érez valahol ott lent, nézem, mondja, a szemeit, az orrát, az ajkait, most főleg a duzzadt ajkait, mert onnan jön ki a hang, az az isteni búgó hang, az a lágyan duruzsoló nazális, igen, az ajkai közül jön ki a nazális, és ő ezt tudja, a Kim Wilde, mikor azt mondja, kípmihenginon, ő ezt pontosan tudja, és azért is mondja, mert tisztában van a képességeivel, hogy bármit mond, az éppen akkor, abban a formában igaz, és a szerelem is örök lesz, amit a Kim Wilde iránt érzek, és amit ő is érez irántam, és úgy gondolom, hogy ez így helyes, hogy ez az élet rendje, ez a kölcsönös, egymás iránt érzett szerelem és tisztelet és bizalom, hogy mi ketten, én, a Kolbászrúgó és Kim Wilde, ennek így kell lennie, és így is van ez, illetve lesz az idők végezetéig.

Milyen érdekes, sőt, félelmetes az a fölismerés, hogy én, és csakis én, a Kolbászrúgó lakozom ebben a testben, amiből nézek kifelé, ami az enyém, a Kolbászrúgóé, hogy én hordom magammal ezt a hájtömeget, ezt a nevetséges sérót, a ragyás képem a szőrtüsző-gyulladásokkal meg a mitesszerekkel, és tudom, hogy ezek mind-mind hozzám tartoznak, hogy ez vagyok én, és ha kipucsítok egy pattit, hát apám, az az élvezet, amikor kilövell a vérrel kevert genny a már amúgy is maszatos tükörre, akkor arra gondolok, hogy ez is én voltam valaha, hogy ez a métely is a részemet képezte, egyek voltunk és elválaszthatatlanok, és mennyi undorító trutymó lehet még bennem, amiről nem tudok, de amíg bennem volt, addig úgy tettem, mintha semmi, és ettől elég nyomorultan érzem magam, de bármennyire is szeretnék e pillanatban valaki más lenni, egy Bruce Willis, vagy egy Brad Pitt például, tehát egy Kolbászrúgó számára elfogadhatóbb Kolbászrúgó, aki bejön a csajoknak, de tudom, hogy ezt az egész szart úgy kell elfogadnom, ahogy van, ha falba verem a fejem, akkor is, ha orromat a seggembe? na jó, ezt technikailag nehéz megoldani, de akkor is az lesz, hogy én, a Kolbászrúgó belülről fogom nézni azt a világot, ami én vagyok, te meg kívülről, azt, ami ő, a Kolbászrúgó, aki e testből kifelé néz, és nem is értem, egyáltalán nem értem, hogy mit láttál rajtam azon a táncórán, mikor előbb a kötelező partnercserés-forgásos kaland után úgy ügyeskedtél, nem volt nehéz észre vennem, hogy ismét csak mellém kerülj, aztán mikor a tánctanár részéről, talán a lengyel polka alaplépéseit magyarázva, s bár határozottan fel lettünk szólítva az ellenkezőjére, mégis úgy döntesz, hogy nem engeded el a kezem, majd alig észrevehetően mosolyogsz, és ezzel olyasmit ígérsz, amit talán te magad sem gondolsz komolyan, nos, akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon, és hirtelen én leszek a Bruce Willis és a Brad Pitt egyszerre, és olyannak látom magam, mint korábban még soha: szépnek.

Ki vagy? mit akarsz? jöttél, hogy kifossz? hogy kisemmizz? hogy megölj? mi a neved? apádat hogy hívják? ismerem az apád? jön egy szuszra a Gizgazella néni szájából némi alkoholpárával és töméntelen mennyiségű dohányfüsttel egyetemben, egy, később tudom meg, működőképes paprikaspré flakont markolva és ezzel hadonászva az arcom előtt, ahhoz elég határozottan, hogy kicsit visszahőköljek, miután bezörgetek a Szeszkazánház ajtaján, és az ajtó résnyire kinyílik; késő éjszaka van, nekem sem minden mindegy, tehát bezörgetek, mert gyorsan megértem, hogy sem a szőlőskerti bodega, sem a teleszkópos nyársra húzott avas szalonna hosszú távon nem megoldás, és bevallom, nem kis szorongással tölt el az a nyomasztó csend is, ami az évnek ebben a szakaszában egy nyugatra néző hegyoldali szőlőskertre rá tud telepedni: a szél, ahogy a lassan elszáradó gyomot és a rozsdás faleveleket zizegteti, és jaj, a madarak már rég melegebb, vidámabb helyre költöztek, csupán néhány varjú vagy holló röpköd az égen, vagy csóka? nehéz megkülönböztetni ezeket, egyik károg, a másik kettőről meg fingom sincs, milyen hangokat hallatnak, és értem én, hogy ez látszólag ellentmondás, de hidd el, még így is nagyon szeretem ezt az időszakot, amikor a kert a gaz, az avar, a száraz gallyak fölégetése után, vagy inkább közben, úgy néz ki, mint egy tudományos-fantasztikus katasztrófafilmben, nincs is ennél szebb látvány, és a zabi édesapám ilyenkor mindig azzal riogat, hogy még véletlenül se menjek le a kertvégi csalitosba vagánykodni, és a kert mögött húzódó, topolyák árnyalta vasúti töltéshez meg aztán végképp, mert elvisz a Rézfaszú, s miután az én nagy-nagy eszemmel kiokoskodom, hogy a Rézfaszú nem létezik, akkor a csóka visz el, mondja, amiről akkor úgy gondoltam, hogy egy nagy, gonosz és veszedelmes gyilkolómadár, és csak az alkalomra vár, hogy az ilyen magamfajta fiúcskákat elragadja a fészkébe, hogy aztán ott belőle táplálkozzanak a fiókái, de aztán egy lexikonban utánanéztem, hogy miféle szerzet ez a csóka, hát ne tudd meg, egy nyamvadt kis senki, egy setét tekintetű baromfi, mit baromfi, egy jérce, sőt, egy szánalmasan totyogó, szaros seggű kretén, meg csibe.

Gizgazella néni kérdéseire, hogy ki vagy, hogy hívnak stb., nem mondhattam, hogy én vagyok a híres-nevezetes Kolbászrúgó, hanem valami ésszerű és megnyugtató válasszal kellett előállnom, ami nem ingerli különösképpen a jelenlévőt, így-úgy megnyugtatja a kedélyeket, és valamennyire, ha nem is túl pontosan, de leír: Jánoska vagyok, mondom a Gizgazella néninek, már-már kedélyesen, apám neve János, innen a név, túl sok fantázia nyilván nem volt a névadásnál, de az ő fia vagyok, annak a Jánosnak, aki szintúgy egy Jánosnak a fia, és így megy ez már generációkon át, egyik János a másik után, s ha nekem zabi fiúgyermekem lesz, akkor azt is Jánosnak fogják hívni, de ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre még csak én állok itt, és ami azt illeti, fázom, éhes, fáradt és koszos vagyok, kicsit depressziós is, persze ezt a kifejezést ekkor még nem ismerem, és hogy talán elszúrtam valamit, mert nagyon nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt szeretném, viszont, kedves Gizgazella néni, ha akadna valami kaja, amit nélkülözni tudna, valami kenyér például, akkor azt megköszönném, s ha volna oly kedves legalább egy rövid időre beereszteni a Szeszkazánházba, hogy itt csendben meghúzzam magam egy éjszakára, mondjuk, akkor én, ez a Jánoska nevű Kolbászrúgó még nagyon-nagyon hálás is lenne.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/2-es lapszámában.

György Norbert (1972, Losonc)

Író, műfordító.