Kovács Lajos: Hosszúra nőtt árnyékaink

Öt évig semmi és senki sem kötött a városhoz. A közelében is alig jártam, csak Babits háza után éreztem nosztalgiát. Ott mindig az egérlyukak palotájában éreztem magam, ha a falak között tévelyegtem. Ilyen helyet képzeltem magunknak, amikor még normális igény volt lakásra gondolni.

Azt gondoltam: ha gyerekem lesz, nőjön fel úgy, hogy semmit sem jelent neki ez a gőgös, elrontott, megszégyenült város. Ismerje úgy, hogy ez a hegyek és a kövek néma völgye, a folyóban fuldokló, folytathatatlan utcák történelme. Én pedig még megégett, elfeketedett negatívokat sem írok fiam, lányom emlékezetébe. Az én gyengeségeim utcái, elpiruló illúzióim terei csak rám tartozzanak!

A fiúk és a lányok azonban sokkal később születnek meg. Késésükkel együtt béke és megkönnyebbülés költözik a házainkra, ostoba emeletesházi lakásaink zugaiba. Ezek az egérlyukak semmire sem emlékeztetnek, legősibb vágyaink már eszünkbe sem jutnak szűkös falaik között. Nőnek benne a gyerekeink, mi pedig tanulunk összébb húzódzkodni.

Ez a békesség vitt el öt év után a csonka híd lábához. Tréfás kedvemben voltam, palackot hajítottam a Dunába, segítség szabadítsátok ki lelkemet! Bal kézzel írtam, szándékos helyesírási hibákkal, gondosan letörölgettem az ujjlenyomataimat a palackról A hullámverés átsodorta a túlodalra, ettől kicsit meghunyászkodtam, jó, hogy nem írtam többet a papírlapra. Minden az eszembe jutott, a kisgyerekkori füstös vonat a határon, mintha a vesztemre készülődtem volna, szegény anyám derekán láttam megint a szorosan, fojtogató alapossággal fölcsavart lepedőket, ami az övé volt, a lakodalmi kelengyéje, amit nem hozhatott mégsem magával soha, mert mindig rajtakapták, és mindig levetkőztették róla. Először sem, mikor ide menekítették (lakosságcserélték), és aztán másodszor, harmadszor se! Kétévente átjárt érte, próbálkozott, én mindig nagyobb és butább lettem, nem értettem, miért hadakozunk az egyenruhások vetkőztető tekintetével, miért hisszük azt, hogy mi találtuk ki a világ legnagyobb csalását, pedig csak pitiáner, fantáziátlan kis szélhámosok voltunk, élhetetlenek, akik már sosem fogják megtartani magukon azt, ami mindig az övék volt. Szegény anyám gyomra már csak ilyen marad: összerántja a víz, a híd, az egyenruha látványa. Neki határ marad minden, ami két ember között sodródik a Dunával, és hiába akarok másnak látszani, bennem is kocsonyásodni kezd a láztól és a lázadástól a fehérje, csak jegyet kell váltanom a kompra, csak neki kell indulnom (azóta újjáépített híd is van hozzá) a másik oldalnak. Hiába megyek üres kézzel, mert van zsebem is, amit ki kell forgatnom, és hiába forgatom ki, magamat ki nem fordíthatom. Hiába megyek a tenyérnyi koszorúval nagymamát, nagypapát temetni, félrehívnak, mi van a válltáskában, mi van az alsó nadrág farzsebében? Micsoda vicc ez is: zsebes alsónadrág! A szememre, a tekintetemre kíváncsiak, némaságba csomagolom, hogy mit gondolok. Nem róluk. Már régen csak nagymamára, nagypapára, s hogy el fogok késni, mint apám is, mikor az Ipolyon átgázolva ment volna nősülni anyánkhoz, ha útját nem állták volna. Örökös átokverés, állapítom meg félhangosan, valaki megérti, próbálja a maga nyelvére is lefordítani, most már a hülyét játszom; végre elengednek, de már elkéstem a buszt, dühöngve keresek egy igaz embert, aki mégis odaér velem az utolsó pillanatban ezzel a nyomorult koszorúval a nagymama földbe bújtatására…

Öt év után sem ismert rám senki a parton. A kölcsönösen kitérő tekintetek megnyugtattak: visszatérhetek, egészen elöről kezdhetek mindent, semmi közünk egymáshoz, még munkát is találok valahol a közelben, és folytathatom minden önpusztító tervemet. Elöről kezdett folytatás! Kedves avantgárd rigolyáim! Taní-tani fogok.

Mámorosan élveztem, ahogyan szétesett bennem a múltam főiskolás történelme. Tizenöt évre menedéket találtam az emlékeimmel szemben.

(Jóska és Tamás. Igen és nem. Pince-búvóhely és világítótorony-exhibicionizmus. Koszlott óváros meg izzó paneltelep. Frivol ellentéteim. Modern költőnek készültünk, tárgyszerűen érzékiek és kíméletlenül érzelmesek voltunk. Ők testvérnek születtek, nekem közösudvarbeliek voltak, a barátaim lettek. Jóska padtársam, Tamás három évvel előttünk. Két egymás ellen rohanó folyó, mondta róluk a nagyon öregember, aki az apjuk volt, de sosem hallottam, hogy annak szólították volna. Ő volt az öreg. Elkeserítően elegáns származása mellett az is félelmet keltett bennem, hogy ennyire elvénült, már akkor ilyen lehetett, mikor másodszor, de nagyon későn nősült. Gyönyörű asszony, mondták a fiúk anyjáról a férfiak, de már tudom, hogy gyönyörasszonyt gondoltak, folyton és sokan és sokféleképpen megfordultak az udvaron, vagy csak a szűk utcai ablak alatt. Tizennyolc sem volt, mire mindkét barátomat megszülte, addigra az öregúr hátat fordított minden formaságnak, kivénült a visszafordíthatatlan társadalomból, kivonult a hálószobából a konyhai priccsre, arisztokratikusan jógázott, bunkósbottal tartott rendet a fiúk között, és nem akart meghunyászkodni semmiféle etikett szerint. Ha sűrűsödő gyomorfájásai néha közénk sodorták, választékosan nevetséges ítéleteket kiáltozott felénk: parttalan tévelygők, sivatagi tevekaraván, akiket fölszív majd a homoksivatag, ha erőre kap. Semmit sem értettünk, s amit érteni véltünk, azon megpukkadtunk a röhögéstől.

Mégis féltünk a bunkósbot suhogásaitól. Félelmet keltettek a megtalált birtoklevelek a Duna túlsó oldalán lapuló falvakról, elbitangolta tőlem ez a sivatag azt is, ilyesmiket ordibált, és újra az ágy rongyai közé dugdosta a papírfoszlatokat. Egyszer-egyszer térdre rogyott előttünk, de nem számíthatott a szánalmunkra.

Mindenbe belenőttünk, a haldoklásába is.

Addigra Tamás ki is vonult közülünk, a cinizmusunkból, éretlenségünk korláttalanságai közül. Hozzászelídült a maga dacos révületéhez, s elmerült a teológiában. Apjától a reformátorok makacsságát örökölte, anyjától a gyakorolatlan vallás foszlányait. Ez a Franci bácsi alattomossága, állapította meg tehetetlenül az öregember, és egy lépést sem tett a nagyfiú döntése ellen. Valójában Franci bácsi állt vele szemben, a teológiatanár, a próféta, az első asszony testvére, akit tíz éven át semmibe vettek, s akinek mégis felülkerekedett az Istene Tamás bevonulásával. Tamás egészen magunkra hagyott bennünket a közös udvaron, nem járt haza akkor sem, ha egyedül maradt a szemináriumban. Jóska szerint rázárták az ajtót, nehogy hirtelen onnan is kifaroljon.

Mi, két bölcs akarnok: azértis Franci bácsi orrára fricskáztunk. Irány a képző! Helyben van a főiskola, nem kerülünk sokba, mégis diplomát ad, a többit majd ráérünk aztán… Éljen az Árpi bácsi, a második asszony családi ikonja, a megfontolt világi próféta, a továbbtanult ember. Esze ágában sem volt szóba állni velünk, a fiúk anyjának mondott valamit az utcán, jó az, ha a másik gyerek nem veszíti el egészen a függetlenségét. Ez megzavart bennünket. Tamást eddig nagyon is független fickónak gondoltuk. A főiskolára minden második szomszéd megpróbált bejutni, de a teológiát említeni nem volt ildomos. Árpi bácsi üzenete mégis fölszakította nehéz légzésünket: az ő érdemei révén akár máris a főiskola hallgatói lehetünk. Tűrhetően érettségiztünk, már egy sört is megengedhettem magunknak, mert dolgoztam, táviratokat kézbesítettem a nyári vakáció hónapjaiban, s a jó hírek borravalójából jutott sörrevaló Jóskának is.

Még el sem híresültünk főiskolai stratégiánkkal, már ránk nyitott a püspök úr, most adjátok meg magatokat ezeknek? Fenyegető volt a suttogása, a nyakasságunkkal együtt is meghőköltünk. Az öregúr téháipszilonos nevére gondoltunk, de ő már csak nyögdécselt a priccsen, a szépasszony pedig inkább magyar nótákat énekelt a nyitott ablaknál, azt gyönyörűséggel hallgatta az egész utca. Franci bácsi, a püspök úr nem ért rá eléggé. Mennie kellett, és vele múlt el a büszkeségünk is, a hitbéli méltóságunk is. Nézegettük a befelé fordult öregembert, rossz volt hallgatni a nyüszítését, kinn csapódott a püspöki autó ajtaja, akkor elsomfordáltunk. Volt még egy sörre való pénzünk, azzal tömködtük a bátorságunkon támadt réseket. Kívül és belől: folyton nélkülöztünk.

A felvételin Árpi bácsi úgy ült szemben velünk, mint egy méltóságos idegen. Tartása, büszkesége csaknem a földre vert. Jóska reggel elfogadta anyja bátorító kis likőrjeit, ettől elment az összes esze, ráadásul az elsők között hívták, nem lehetett kijózanítani, benn mindent vállalt az örökségből, kifejtette, hogy a téháipszilon a legfőbb bizonyítéka felföldi nemességüknek, minden Kóthay büszke lenne, ha téháipszilon… Árpi bácsinak a szeme sem rebbent, magázta Jóskát, hosszasan elemezte, miért elismerésre méltó az írásbeli dolgozata. A bizottság hallgatott, Árpi bácsinak nem volt több kérdése, Jóskát azértis bebólintották a főiskolára. Árpi bácsi csak ezután jelezte – amúgy zárójelben –, hogy neki még van egy tisztázandó ügye Jóska barátocskájával, amit majd személyesen, néhány napi gondolkodás után kíván megbeszélni vele. Helyet és időpontot is egyeztettek, bár Jóska erősen ingadozott, nekünk már a folyosón is, aztán naponta többször is határozottan megígérte, hogy nem megy el megszeppenni. Ismertük, tudtuk, hogy elmegy, és meg fog szeppenni.

Pedig röhögve mesélte mindenkinek, hogy világnézetileg kíván diskurzust folytatni vele a tanár úr, holott ő világosan kifejtette, mit jelent neki a világnézet. Világnézetem vasárnapra korlátozom! Ez az emlékezet szerinti definíció önmagában is elég ostobán hangzott, hát még ekkorát hazudva. Mi (többiek) inkább úgy gondoltuk, nem kellett volna provokálnia a bácsit, de Jóska telehadonászta a széles folyosót. Ne másszon az ember képébe az, aki ezer éve ismeri. Rúgjon ki, ha mer, megnézheti magát a családban, de ne beszéljen le senki sajátmagamról! Csak kicsit volt részeg, bátorságból, magamutogatóan járatta a száját a felvételre váró szerencsétlenek között. Talán még el is hitte, hogy mindenki ismeri őt, és mindenki érti, milyen karakánul kiállt a családi hagyomány oldalán. Az egyik oldalán.

Később a Duna-parton megint idézte Árpi bácsit, akkor már józanabb és tétovább volt, mert az öregúr tovább magázta Jóskát, fiatal barátomnak nevezte, akinek le kell szoknia a vasárnapi világnézetéről is. És ez nem kérés volt. Ezt finoman megparancsolta Jóskának. Érted ezt? megparancsolta! Persze, hogy értettem, hiszen én is ott voltam.

Azt kellett volna válaszolni, hogy egy Kóthay nem alkuszik! Jóska megtámaszkodott egy platántörzsben, és bátorságot álmodott. Ez jó válasz lett volna. Gondolkodási idő nélkül. Megalázkodás nélkül. Remélem, téged is magázott, tette hozzá keserű öngúnnyal. S mintha ő ott sem lett volna. Pedig együtt voltunk benn.

Engem Árpi bácsi úgy vezetett a helyemre, hogy helyettem is beszélt. Tájékoztatta a bizottságot családom munkás múltjáról: bányászváros, munkás apa, anya, szerény jövedelem, de becsületes emberek, továbbtanulni nincs elég anyagi erő, csak itt, a szomszéd városban, pedig ugyebár ez a kiváló írásbeli dolgozat Thomas Mannról… Kihúztam a tételt, Ady és a forradalom (na hiszen!), tudtam kívülről két jól használható verset, azokkal bíbelődtem, hosszadalmas és merészen egyéni akartam lenni, de félúton bólintgatva leintettek. Már csak a vasárnapi világnézet volt hátra. Ásítottak, senki sem jegyzetelt. Vasárnap szeretek sokáig aludni. Mellébeszéltem. Akkor, ott múlt ki belőlem a verhetetlenség mítosza.

Engem is bebiccentettek Jóska mellé főiskolásnak – feltétel és utólagos elbeszélgetés nélkül. Árpi bácsi pontosan tudta, hogy elárultam magam. Nem kellett hozzátenni semmit. Elárultam a vasárnapjaimat.

Jóskának (őt még előttem kiküldték a teremből) nem lehetett elmondani. Folytatni kellett a hazugságot. Semmi világnézeti izélgetés nem volt. Ady volt, a forradalom győzelme. Közben vártam, hogy Jóska leleplez, gyávának nevez vagy leköp. El voltam érzékenyülve. Jóskát csak a maga egy hónapos gondolkodási ideje foglalkoztatta. Az öngúny egyre epésebb mocsarába kavarodott. Az örökös haladék sárga söröskorsójába fogsz fulladni, kiabálta, mintha csak az apja képzavarait hallottam volna, és közénk emelte a söröskriglit. Az üvegkorsó mögött eltorzult, ördögi vonásokat rajzolt arcából a fénytörés. (Mindenki minket nézett, és én nem tudtam eldönteni, melyikünk helyett szégyenkezem.)

A család úgy telepedett ránk, ahogyan még a nagykönyvek előírták. Nem lehetett anyánkat a szájra venni, apánkról kétes értékű moralitásokat feltételezni. Az öregúrról mindenhol úgy beszéltünk, mint egy homokból kiásott múmiáról illik: legendákba mártottuk, dicsőséges múlt fényesítette izmos testét. Izmos, vagy inkább inas öregember volt, nem lehetett róla túl nagyot hazudni. Említeni sem mertük a házasságai kudarcát. A kudarc nem volt része a családi Bibliának, abban a születés, a hőstett és a halál ritka dátumai sorakoztak. Soha föl nem jegyezhető epizód maradt az a tíz esztendő, amíg kénytelen volt éjjeliőrként szétidegeskedni a gyomrát egy szénporos kis bányaműhely körül. Akkoriban törődött bele a „feleséglátogatók” hadseregébe, az órákig tartó magyarnóta-éneklésbe, megtanult a konyhai priccs deszkakeretei között forgolódni, befelé fordulva nem szégyenkezni, sokat aludni, ébren pedig a hegyre járni, vízmosások medrében meztelenül egy pokrócon üldögélni, meditálni rólunk vagy bármiről anélkül, hogy valaha is beavatott volna bennünket. Mindig beljebb forduló jógi lett belőle.

Csak az udvar volt közös ebben a kapcsolatban. Apánk és az öregember néhány szükséges szót váltott egymással, Kóthay Úr anyánkhoz többször beszélt, tőle zavar nélkül mert kérdezni, ha hazaért, mert valakitől meg kellett tudnia, hogy beléphet-e a saját házába. Anyánk ugyan nem szívesen kalauzolta, de nem kerülhette el az öregember bizalmasának kényszerű, mégis hálás szerepét. A szépasszonynál sosem lehetett tudni, mit vesz rossz néven, mint fognak összericsajozni egymással. Megtanultak egy sokatmondó kommunikációs jelrendszert, anyánk hosszadalmas és körülményes lett, ha a helyzet úgy kívánta, az öregember ezt megértette, kicsit hallgatta, aztán megfordult, elment kerülni egyet. Mire újra hazaért, már tiszta volt a levegő, a nyitott utcai ablakon át úgy zengett a nóta, mintha a rádióból szólna. Szépen intonáló, sötét, búgó, utcát ríkató hangja volt a barátaim gyönyörű anyjának.

Ha elkövetkeztek a harag rövid napjai (a közös udvarok kikerülhetetlen átka), anyánk sem maradt adós. Állította, hogy sosem ő kezdeményezett beszélgetést az öreggel, de szó nélkül sem hagyott semmit a szomszédasszony tisztességét illetően. Olyankor zengett az udvar, jelzők röpködtek, félreérthetetlen volt a véleményünk egymásról. Apánk csak akkor szólt bele, ha a szépasszony nagyon közel merészkedett a lépcsőfeljárónkhoz. Innen már minden tisztán kihallatszott az utcára. Apánk fenyegetően megindult, a szépasszony kinevette a bátorságát, de sosem kísértette az Istent, méltósággal, éppen megfelelő tempóban visszavonult. Ezt a méltóságot mégiscsak megtanulta az öregembertől.

Sosem tudtam eldönteni, megtették volna-e, hogy a kezüket is a hangjuk után emelik. De az ilyen lárma után mi sem szóltunk napokig egymáshoz. Tamás konokabban hallgatott, ő mindig érettebb volt, s nemcsak nálunk, de saját koránál is. Arról sosem szokott le, hogy köszönjön, de minden ilyen esemény után zárkózottabb és kiengesztelhetetlenebb lett. Jóska egyszerűbben oldotta meg a helyzetünket. Kiprovokálta, hogy valamiért, valahol megverhessen, apánk elől elmenekült, s várta, hogy beledögöljünk az utálkozásba. Volt olyan tartós haragunk, amikor apánk egészen messzire ment, és kaput csináltatott a nagykapu másik oldalára, hogy a két családnak saját külön bejárata legyen. Még kulcsot is csináltatott nekik. Tamásék folyamatosan nem hordták magukkal, ilyenkor átmásztak a vaskapun, vagy használták a miénket az innenső oldalon, döngetve vele a falat. A mi házunk falát!

A szépasszony mindig dolgozott valahol, többnyire a szénlepárolóban vagy a karbidgyárban, de kiszámíthatatlan munkarendje miatt folyamatos volt körülötte a forgalom. Anyánk vallásosságát mélységesen ingerelte a nyilvánvaló hűtlenkedés, apánk keveset volt itthon, nem szívesen nyilatkozott. Engem akkor sem tiltottak a fiúktól, amikor verést kaptam tőlük, ez egyedül rám tartozott. Apámat ugyan bántotta, hogy olyan könnyen elbánik velem Jóska barátom, talán azt remélte, ha nem véd meg, beletanulok a védekezésbe. Inkább a békességet kerestem. Az mindenhová visszavitt. Mint a csonka híd lábához is.

(Három nappal később az öreg Kóthay rosszul lett a hegyen, jógázás közben, nem tudott a saját lábán hazakecmeregni, csak az első kertekig bukdácsolt el. Bekalkulálta, hogy itt már megtalálják. Mindenki ismerte, nem nézték részegnek, mentőt hívtak hozzá, a szénlepárlóba is telefonált egy ismeretlen férfihang a szépasszonynak. Az öreget még aznap megműtötték, már este tudtuk, hogy napjai vannak csak hátra. Tőlünk telefonálta végig a rokonságot a szépasszony (az egész környéken csak nekünk volt telefonunk), anyánk megrendülve hallgatott, eszébe sem jutott nemet mondani, apánk inkább kiment cigarettázni az udvarra. Menthetetlen, a rák egészen szétmarta a gyomrát, idézte az orvosokat a szépasszony. Borzasztó nagy lelkiereje volt, sose panaszkodott. Anyánk beleborzongott. Ez a nőszemély sose beszélt így az uráról. Jóskával reggel azonnal elhatároztuk magunkat, bár pénzt nehezen kaptunk a buszra, anyáink (Uram Isten: egyetértettek!) nem akarták felfogni, miért nem elég egy telefon Tamásnak. Találkoznunk kellett vele.

Hosszan alkudoztunk a portással a szeminárium kapujában, szóba sem akart velünk állni, pedig Franci bácsira is hivatkoztunk. Tíz éve még a ministránsai voltunk mind a hárman (akkor is ez a kopasz kapus engedett be hozzá, ha erre jártunk), Tamás ugyan gyorsan elmaradozott, de Franci bácsi mindig csak minket szidott meg, ha elégedetlen volt a lelki életünkkel. Úgy került be a teológiára rektornak, hogy már akkor is nagyon öreg és tekintélyesen testes ember volt.

Föltelefonáltak neki, hirtelen megjelent a lépcsőfordulóban, már messziről a régi harsánysággal kezdte: levelet küldött a kis szőke, vagy mindjárt vinnétek is hozzá a papocskát? Meg kell mondani annak a JulisMariskának, hogy semmi esélye, a fiatalabb szeminaristák között kell kereskednie, ha sikerrel akar járni, Tamás úrfi érett, elhatározott ember… Egészen ránk szakadt a jókedve, nem értette, miért nem tudja feloldani a feszélyezettségünket. A hír kicsit megcsöndesítette.

Tamásra is sokat kellett várnunk, pedig Franci bácsi suhogva hagyott bennünket a portás szeme előtt. És nem Tamás, hanem a püspök úr tért vissza előbb, most már a kíméletlen számonkérő, az inkvizítor faggatott bennünket. Mit akartok ti ott? Minek nektek az a főiskola? Mi lesz belőletek? Egészen elvadultok a családból? Még vissza lehet lépni! Mindig vissza lehet… Nem teketóriázott, minden másodpercet ki kellett használnia…

Jóska dacosan vállalt engem is: valamit csak kell csinálni! Nem lehet mindenki pap, nem akarunk beöltözni! Vagy várakozzuk végig az életünket, hátha visszajönnek a szép régi esélyeink? Csak tátottam a számat, hogy mennyi bátorság gyülemlett föl benne Franci bácsi ellen!

Az öreg felbődült a szemtelenségtől, mert mindent tudott, azt is, hogy Jóska időt kapott a gondolkodásra. Min kell neked gondolkodnod? Akinek időt adnak, azt szépen leszoktatják a döntésről. Majd ők válaszolnak helyetted! Hát vakok vagytok, vagy hülyék, édes fiaim? Vézna csontú és sorvadt izomzatú a ti kitartásotok. Bele fogsz rokkanni, beadod a derekad! Így van ez, már nem is kétséges.

A lesújtó poézis végén úgy meredt rám, hogy mondanom kellett valamit. Ilyen az élet, pimaszkodtam ostobán Jóska merészségébe kapaszkodva, ilyen időket élünk, nyöszörögtem elgyengülve; rám legyintett, nem méltatott több figyelemre. Nem tudott elrohanni se, tovább vallatni se. A lépcsőfordulót leste idegesen, elfogytak az érvei, vagy talán a hite… és Tamás akkor lépett elénk, amikor már köszönni sem esett jól. Végre volt kivel kiabálnia a püspök úrnak, téged nem rendít meg az apád haláltusája? Tamást semmi sem ütötte szíven, megérthettem volna, hogy nem papnak készül, ez az ember nem tud együttérezni senkivel. Ez itt csak bujkál!

Franci bácsi karon ragadott, elvonszolt az első ablakmélyedésig, bámultunk a Dunára, hogy ne legyünk a testvérek terhére. Csak egymáséra voltunk. Még meg akarta tudni, amit úgyis tudott, kérdezgetni kezdett, Árpika volt, ugye? Ki más is lett volna? Itt nőtt fel a kezünk alatt, nem akárkit csináltunk belőle, de nem kellettünk neki. Elfogadta a karriert ezektől, és mutatott kifelé (véletlenül sem fölfelé), a városközpont irányába. Most meg visz maga után benneteket is. Gyanútlanok vagytok és gyengék. Mind oda fogtok állni vörös ördögnek.

Már csak suttogott, mégis be akart szakadni a dobhártyám. Elengedte a karomat, egészen vértelenné sápadt a kezem. Fölnéztem. Az eget dacolta a tekintet, mint aki az Istennel néz farkasszemet.

Teljesen biztosak voltunk magunkban? Egyszer, ötször, százszor megbeszéltük: önbizalmat adunk Árpi bácsinak. Elvégre akkor verjük át, amikor kedvünk tartja! Soha semmi köze sem lesz a vasárnapi világnézetünkhöz. Majd óvatosak leszünk, és azértis megtartjuk a hétvégi függetlenségünket. Szabadok leszünk mindenkitől. Az Istenen kívül senkinek sem lesz köze hozzánk. Mi ilyen fiúk leszünk. Vagyunk.

Tetszett, hogy a nyár közepén ilyen világos a helyzet. Nem kell semmiféle alkut kötni! Szolidan fogunk hazudni, bujkálni, ha kell, mint az őskeresztények… Az ember nem forgat köpönyeget minden kis erőszak hatására. Árpi bácsi távoli volt, és erőtlen a nagy nyári lucsokban, izzadságszagú szeminaristák pedig nem csinálnak belőlünk bigott mártírokat. Elmúlt a romantika szélsőséges évszázada. Ez a huszadik! Mi csináljuk. Egy sör elég volt a felismeréshez. Nincs itt semmi baj, átvészelünk három-négy évet, aztán majd meglátjuk.

Tetszettünk magunknak, jól kibújtunk minden hurokból. Ezerkilencszázhatvannyolc júliusa volt, de bizonyosnak látszott, hogy semmi szerepe az időnek. Nekünk háromdimenziós a mozgásterünk, és hibátlanul megtanultunk benne járni. Megéljük az időnket, és szabadok maradunk, függetlenek tértől és időtől. Árpi nagybácsi ugyanúgy a partvonal mellé sodródik mellőlünk, mint Franci bácsi a másik oldalon. Mi senkinek sem adjuk el magunkat, és sehol sem lesznek tartozásaink. Nem a mi dolgunk árulást kiáltani. Mi tájékozódunk, diplomát akarunk szerezni, jár nekünk ennyi. A világ dolga, nem a miénk, hogy ennek mi az ára. Hazudozás és bujkálás? Legyen! Mi ettől még azok maradunk, akik voltunk. Meglátjátok.

A világ, a család pedig csak bámult.

(Két hétig naponta dacosan látogattuk Jóskával az apját. Ő álldogált hosszan a lassú folyosó egyik rekeszében, amíg könyörületből be nem engedték a különszobába. Én a kerti padon olvastam Thomas Mannt, vagy a folyosó végéről figyeltem a csoszogó életet. A Varázshegy mágiájában éltem, mindenáron érteni akartam minden sorát. A felvételi után mindent tudni akartam a nagy németről. A Buddenbrook ház után hideg és idegen volt, steril kórházszag, vagy inkább a hó és a szelek elsöprő illata.

Jóskát soha nem láttam ilyen kötelességtudónak, néha órákat vártunk azért az egy percért, amit könyörületből kapott. Nem kísértem be, biztos voltam benne, hogy ha bemegyek, az öregember előttem fog meghalni. Nevetségesen féltem a szagoktól, a gyerekkor régi iszonyatos nyári emléke gomolygott az orromban, ha temetésekre jártam, mert a ministránsnak fizettek. Azon a régi nyáron megnézettek velem egy halott földit a lezáratlan koporsóban, az első itteni áldozatot apámék kitelepített falujából, az új hazában, tragikus baleset volt, mondták, de senki sem látta, csak történetek maradtak fenn az ellenőrizhetetlen koponyaalapi törésről…

Amint végeztünk, rohantunk a Dunára, a nagy meleggel nem tudtunk mit kezdeni, sokat hevertünk a parton, vagy úsztunk, ha tehettük, csónakot szereztünk a főiskola csónakházából (nekünk már jár, nem?), beeveztünk a határvonalig, kísértettük az Istent. A túlsó parton felbukkantak a határőrök. Azelőtt gondosan rejtőzködtek, most látványos jövés-menéssel adtak életjelet magukról, nem volt távcsövünk, lehetett fogadásokat kötni, hogy van-e fegyver náluk. Apámék esténként csóválták a fejüket, de mi nem figyeltünk oda, milyen jövőt jósolnak. Jóska késő délután visszakéredzkedett a kórterembe, mindenki helyett nyeldekelt a kórházi ágy mellett. Az öregember unottan hallgatta a közös némaságot, fájdalomcsillapítók kábulatában tűrte a közös kínokat. Egyszer aztán magára ébredt, a második hét végén, akkor kiabálni kezdett: Se testvéred, se anyád? Mit kísérgetsz itt a másvilág felé? Megvagyok én már régen egyedül is!

Jóska sosem tudta megbocsátani neki ezt a pillanatot. Hazafelé már bugyogott belőle az összes sérelem. Miféle irgalmatlan szamaritánus lesz az ilyen emberből? Miféle bátyám lett? Mi lett belőlünk?)

Jóska tizennyolc éves korunkig hallgathatta éppen eleget, hogy mit gondolunk a hülye nemesi örökségükről. Mikor már nem veréssel torolta meg a tehetetlenségét, velem röhögött, ha grófuraztam, és megígérte, hogy kapok tőle két falut majd egyszer, ha most befogom a pofámat. Alkudoztam vele, túl kicsik azok a falvak, ismertem mindet, átutaztunk rajtuk, ha nagymamáékhoz vonatoztunk. A híd lábánál, a kompon mindig eszembe jut ez a hűbérvita, én egy rongyos grófi ivadék rongyosnak megmaradt fegyverhordozója vagyok, akitől egyszer talán nagypapa földjeit is megkaphatom hűségem jutalmaként. Persze abszurd tréfának szántuk a mímelt jópofaságot, csak apánkat aggasztotta, hogy mindenfelé szabadszájú hőzöngéssel bosszantottuk egymás önérzetét. A híd lábától semmit sem láthatok ezekből a birtokokból, mégis pontosan emlékszem minden útkanyarulatra, ami átvezet rajtuk. Jóska soha nem járt ott, semmit sem tud róla, neki nincsenek nagyszülei, unokatestvérei a túloldali málladozó parasztvilágban, fogalma sincs, milyenek a szőlődombok, milyenek a pimpós borok a szárazhideg pincékben. Azt viszont közösen nem tudjuk elképzelni, hogy ötven év múlva majd ide járok, ezeknek a rompincéknek a borfesztiváljaira, minőségi rendezvényeire. Csak azt tudtam, hogy a haldokló öregúrnak koszlott iratai vannak az öreg priccs szalmazsákjába gyömöszölve, rongyok között émelyeg a nemesi levél, lehet, hogy nem is gróf, csak báró! Jóska már ezen is tud röhögni, mindig megígéri, hogy fölkutatja, nagyságosnak vagy kegyelmesnek kell-e szólítanom, amikor visszafordul a történelem. Ezt is utólag sejtem meg: babonás félelem tartotta vissza attól a priccstől, abba csak Tamásnak volt bátorsága beletúrni, de ő sem mutatott vagy mondott nekünk semmit, szánakozva biggyegett ajkával a tréfáinkon, azt sem mondta, hogy osztozkodik-e velünk a sosemlesz semmin. Ő kiszámíthatatlan maradt, aki Franci bácsit is sakkban tudja tartani a húzásaival, pedig örökké időzavarban van, mégis tisztelik expresszív lépéseiért. Sakkban tart, és bármikor összeomolhat a játszma. Az ellenfél nem számít. Az ellenfél úgyis a játszma kedvéért ül vele szemben, és nem veszi észre, hogy itt csak egy valakinek fontos a végjáték. A hazárdőrnek ez egy kis (csekély) elégtétel. Ő sosem lesz végjátékos.

(Szerinted mások döntöttek helyettünk? Jóska lába alól lassan kicsúszott a talaj. Várta őt Árpi bácsi, készülődött az árulás vagy a céltalanság utolsó vacsorája. Árpi bácsi nem üzent, tehát várt. Pedig már régen elmúlt a határidő. Kezdtük elhinni, hogy lemondja a beszélgetést, hogy legyint egyet, úgyis föl vagytok véve, hagyjuk ezt az egész vasárnapi bigottságot. De nem hagytuk. Mindenki várta a lemondást, miközben vártuk a találkozást. Én is, akit senki sem hívott meg. Jóska azonban nem beszélt a várakozásról sem, kérdezni nem mertem tőle, fogalmam sem volt róla, történt-e valami. Történik-e? Mi lesz? És kiről van itt szó tulajdonképpen? A grófocskáról, akit végképp meg kell szelídíteni? Vagy az én proletár nyakasságom is számít valamit? Jóska árnyékában? Ki és kinek az árnyéka ebben a fénytörésben? Mi dolgom nekem ebben a világban?)

Augusztus 18-án anyám levelet talált a postaládánkban. Jóska írása volt, nekem címezve: Átmentem megnézni az örökséget. Van egy brünni haverom, annál fogok lakni pár napig. Majd jelentkezem.

Semmi értelmét sem láttam a fordulatnak. Az árnyékok elszakadtak egymástól, becsapottnak és magányosnak éreztem magam, utáltam Jóskát a brünni haverjával, aki száz kilométerekre lakott a birtoktól. Mi a fenét keresel te ott, Jóska? Tudtam a címet is, de kitöröltem az emlékezetemből. Soha nem fogok veled többé szóba állni, és nem írok utánad egy betűt sem! Hajmeresztően ostoba vagy. Apánk csak ül az ebédnél, mikor elüvöltöm neki a haragomat. Átment? Pont most? Apánk tud valamit, vagy inkább sejt, most sem érdekel, miről akar fojtottan sugdolózni a szomszéd úrral. Brünn nem fér a fejembe. Ki elől ez a vágta? Hová? Miért éppen oda?

Az ember váratlanul és az életben először kitapinthatóan elveszít valakit, és attól süket és vak lesz.

Másnap reggel a szépasszony könnytelenül, mégis sápadtan kopogtatott. Benn volt egész éjjel a kórházban. Meghalt az öregember. Rohanás a postára, távirat Brünnbe, aztán be a városba Tamáshoz. Franci bácsit nem lehetett kikerülni, a portás most is tudta a dolgát. A püspök úr azonnal Jóskát firtatta, odavágtam a cserbenhagyott lázadó pimaszságával a brünni utat. Jól tette, mondta a püspök úr, ettől elnémultam. Mit érthet jobban nálam? Miféle cinkosság folyik itt a hátam mögött? A folyosón most is a csonka hidat néztük, a határt, ahol Jóska átkelt – földet foglalni? Tragikomikus helyzet volt. Nem tudtam átnézni a másik partra.

Tamás sápadása is megzavart. Kiestem minden korábbi szerepemből, a küldönc, a szolgafiú futása volt ez a néhány nap, semmit sem értettem a történtekből. Júdás érezhette ennyire magányosnak a szédelgését a hirtelen vadidegenné változott Jeruzsálemben. Franci bácsi magára vállalta a temetés minden részletét, a nyakas kálvinistához is volt egy ösvénye, személyesen keresett megfelelő protestáns papot a temetéshez. Elvégre hagyta, hogy az anyátok hitén nevelkedtetek! Tamás pedig három napra elhagyhatta a szemináriumot. Csak sápadozott, nem mert nemet mondani a bácsikának, gépiesen csomagolt össze egy kis szennyest, valamit haza kellett vinnie. Megijedtem magamtól, mert megértettem, hogy nem akar hazamenni. Nem tudom, miért kísértem hazáig, mint a poroszlója, egy szó nélkül. Kussolva leléptem, mikor a szépasszonnyal összetalálkoztak az udvaron.

Már kitűzték a temetés napját is, és megszerezték a városi családi sírhelyre az engedélyt, de Jóskától nem jött válasz, be sem futott, a szépasszony rikácsolva szitkozódott, a nyitott ablak koncertjei után méltatlannak éreztük ezt a tiszteletlen hangot. Este a kapuban folytatódott a nagyjelenet, Tamás visszautazott éjszakára a szemináriumba, mindent elvitt a priccsből, az anyjának sem mutatott meg semmit, persze nem hittük el, hogy a szépasszony nem látta a koszlott papírrongyokat a sosem élvezett gazdagságáról.

Este táncdalfesztivált néztünk a televízióban, egy ország szavazott ingerülten egymás ellen a képernyőhöz láncolva. Megkaptuk a nekünk rendelt nagy bámészkodás örömét. Öröm mégsem volt, csak keserű dührohamok, apánk unta meg először, hogy zavarják az adást, velem kiabált tehetetlen dühében, legalább annyit tudhatnál oroszul, hogy fordíts már le valamit belőlük. Egy szót sem értettem, csak a dialektus, az akcentus volt ismerős. És amíg hadititkosan beszéltek (anyánk szerint karattyoltak) egymással, nálunk mindig összetört az elektronikus kép, magyar hangot sem hallhattunk. Apánk elment aludni. A képernyőt folyton megszaggató, erőszakos vízszintes csíkok lüktettek a szemünkbe, folyamatosan és reszelősen ismétlődtek a sustorgó orosz mondatok, a képpel együtt végleg szétkenődött a jókedvünk. Naiv dühömben átrohantam Tamáshoz, nálatok is zavarják? A kopogtatás pillanatában jöttem rá: ők most nem nézhetik a táncdalfesztivált. De Tamás ajtót nyitott, és bosszúsan megkérdezte: nálatok is zavarják?

Másnap eltemettük az öreg Kóthayt. Egy órával a szertartás előtt a szépasszony látványosan és hisztérikusan összeomlott. Jóskát kerestem egyfolytában a tekintetemmel, nagy csend volt a temetőben, szinte általános ürességgel kísérve. Leghátul bujdostam a szorongásaimmal, de olyan kevesen voltunk, hogy szem előtt maradtam. A kálvinista pap visszafogott volt, ismeretlent búcsúztatott, meg azt sem lehetett tudni, ki a rokon, ki az ismerős. Franci bácsi civilben sétált középre, nagy fekete köpenye eltakarta romló testének hatalmas tömegét. Szárnyalóan szónokolt, hosszan és szimbólumoktól terhelten, egy jobb sorsra érdemes család nevében. Nem akartam belőle semmit megjegyezni. Kétszer is megismételte: mindannyian vesztesei lettünk ennek a magából kifordult világnak. Másodszor átnéztem a másik oldalra, Árpi bácsiék ugyanolyan közel álltak a koporsóhoz, ki tudja, hányadszor olvasták már a dísztelen feliratot, a 62 évet. Biztos voltam benne, hogy eltévesztették. Az öreg ennél sokkal többet élt… Vagy sokkal kevesebbet.

Tamás belekapaszkodott az anyjába, a gyógyszerek megtartották mindkettőjüket. Ők csak a földet bámulták kiszegezett tekintettel.

Utolsónak maradtam a részvétnyilvánítók között, még soha nem mondtam temetési közhelyeket, még élt minden rokonom innen és túlnan; ostoba vigyor futott végig szabályozhatatlan arcizmaimon. Franci bácsi zsebkendővel törölközött a háttérben, magányos volt és erőtlen, nehézkesen csosszanó léptekkel kereste a kiutat a temetőből. Árpi bácsi megelőzött mindenkit, felajánlotta a megroggyant családnak a főiskola autóját, Tamás menekülni látszott, tuszkolta anyját is maga előtt, a hátsó ülésre húzódtak. Franci bácsi gyámoltalanul bámult utánuk a temetőkapuból, mintha világgá mentek volna.

Én a ravatalozó mögötti kijáratot kerestem. Az idegenek között indultam haza.

(Még mindig megteszem, hogy a híd lábához guggolok, nézem a túlpartot. Nincs nagy mozgás körülötte, kihalt örökség. Csúfondáros vagyok, de nem tudom, kivel. Velem csúfolódnak a szavak. Hiszen ez már nem csonka híd. Nem is határfolyó igazából…

Főiskolás évek, öt év bujdosás után is innen készültem visszafoglalni a várost. Mikor megint föl mertem nézni Franci bácsi ablakaira, már nem kellett tartanom a tekintetétől. A főiskoláig sem lehetett azokból az ablakokból ellátni, pedig közel épültek egymáshoz, csak éppen közéjük magasodott a Várhegy történelmi röge a bazilika súlyos koronájával. A három év mégis átvilágítja röntgenfényeivel a hegyet. Még most is az akkori vereség naiv hitében élek. Közben magyarázkodom: nem így történt volna semmi, ha nincs az a temetés, ha Jóska megérkezik, ha nincs az az élvezhetetlen táncdalfesztivál összemorzsolt képernyővel, ledarált méltóságunkkal.

Tamás ült mellettem a köveken a csonka híd lábánál, még mindig szavak nélkül bámultuk a túlsó partot. Valaki parancsot kaphatott, hogy meszelje le a raktárépület éjszakai merényletét: HÍVJÁTOK HAZA KATONÁITOKAT! A görcsösen merev város társaságában együtt néztünk farkasszemet az üzenettel. Nagy mészfehér kiáltás volt ez felénk, pontos magyarázata az éjszaka történteknek, az összezavart televíziós műsornak, az orosz katonák teret kitöltő, térséget foglaló rádióhullámainak. Belegabalyodtunk a józanító valóság terepszínű, de már álcázatlan hálójába. A mi oldalunkon lassan megtelt a part, mielőtt megsemmisítették a téglafalra meszelt segélykérő kiáltást, látni akartuk, hogy igazán létezett. Mintha egy egész város szívta volna emlékezetébe a megronthatatlan legendát. Városlakók és turisták iszkoltak vele vissza a belváros elszomorodott zugaiba.

Az ember kavicsokat futtat a vízen, ha már palackkal sem üzenhet senkinek. Tapossák kétségbeesetten a felszínt, amíg el nem merülnek a két part között. Jóska lövést kapott Brünnben. Nem halálos, mondta Tamás. Árpi bácsi átjött hozzánk, azt mondta, minden eldőlt, Jóskának nem lett volna szabad odamennie. Nagy tévedés volt! Te mit gondolsz?

Persze Tamás nem várta, hogy mondok valamit. Még Árpi bácsi sem várta volna. Azt sem kérdeztem meg tőle, miért nincs a szemináriumban. Lejárt a háromnapos kimenő. Kérdés nélkül válaszolt: Megvárom Jóskát. Félek, hogy nem ússza meg ennyivel, ha hazajön.

(Az embert lavinaként temeti maga alá a tanulás, ha el akar temetkezni. Alig érthető, lelkiismeretet nyaggató, szimbolikus verseket kezdtem írni. Erőszakos, megmagyarázhatatlan éveket kényszerítettem magamra. Élveztem, hogy hadakozom magammal, és folyton alul maradtam. Nem politizáltam, ezt akkor éppen avantgarde művészbarátaim rossz néven vették. Jóskáról hiába beszéltem nekik, még az eltűnését is az én hibámnak tartották. Tamást azonnal bevonultatták katonának. Kiugrott, mondták róla a művészbarátaim, és hiába tudálékoskodtam, hogy kiugrani csak a fölszentelt papok szoktak, egykutyának nevezték. Irodalmi esteket rendeztem, szerelmes lettem, szerencsém volt, közben folyton sikeres meg mázlista vizsgákat tettem. Árpi bácsi adta át a főiskolai irodalmi pályázat első díját, gyakran utaztunk együtt a buszon, csak irodalomról, gazdaságpolitikáról cseréltük eszméinket. Mint akik mindent tudnak egymásról, sosem kérdeztünk semmi feleslegeset. Más forrásokból szereztük értesüléseinket Jóskáról, aki hónapokkal később érkezett csak haza, szanatóriumba vitték, tüdőlövése volt, az ország másik felén folytatódott önálló élete, árnyékaink átnyúlhattak-e egymásig egy egész országon? Ezen a tenyérnyi semmiségen.

Már észre sem vettük, hogy egymás nélkül múlt el csaknem ötven évünk.)

A város végre eltemethette nagy halottját. A bazilika köré gyülekeztek anyámék is, én iszonyodom a tömegtől akkor is, ha körülveszi önmagát, akkor is, ha végigvonul a kifestett utcákon. Most is az Elő-hegyre húzódtam vissza, Babits felújított autogramfalát tapogattam a tekintetemmel. Magányos és érzelmes napom volt.

Tamás semmit sem változott. Ő nem ismert rám, nem látta, hogyan vastagodtam és formátlanodtam a húsz év alatt. Nagyon fiatal, nagyon mohó lányt ölelgetett, olaszul beszéltek. Nem volt rám szükségük, fanyalogva vették tudomásul, ki vagyok, Tamás mégis erőt vett magán, visszaküldte a lányt a városba, ne unatkozzon közöttünk. Tolmácsolni, fordítani a múltat végképp nem akarta.

A kedvemért rajongott is egy kicsit: elbűvölte a villa terasza, a sok kis egérlyuk, a festett falak szecessziója. Mintha magamat hallottam volna évtizedekkel előbb. Átvergődtünk a tömeg áhítatán, a híd alá vezettem, gyönyörű itthon, ismételgette, bizonygatnom kellett, hogy tényleg nincs a laktanyákban katona, magyar se, hiszen ez a mai újratemetés is csak ezért történhet meg. Itthon maradok, vagyis hát visszajövök nemsokára, forgatta szájában a régen használt szavakat, akaratlanul is az eltűnt olasz lány után vetettük tekintetünket, Tamás csak legyintgetett, ha kellek neki, úgyis itt marad. Éretlen maradt, az öregedés első pániktünetei zavarták össze a gondolatait, mozdulatait. Gyerekesen elszánt akart lenni. Mindenki haza fog jönni, bizonygatta, vége mindennek, amiért eddig a lábunkat be nem tettük ebbe az országba. Kedvetlenül hallgattam, hogy ott fog hagyni két kiállhatatlan olasz nőt a négy gyerekkel, már különben is elég nagyok, szinte felnőttek. Tudod, kinek köszönhetem ezt a húszéves csavargást?

Aztán mégsem mondta ki. Gyeplőt raktak a pofánkba, ismételgette kavicsdobálás közben. Arra gondoltam: nem felejtett el magyarul. Beljebb húzódtunk a városba, ránk terült a bazilika déli harangzúgása. Még visszhangzott az utolsó kondulása, mikor egészen elérzékenyült: Akkora árnyéka van ennek a városnak, hogy Rómáig ér.

A zarándokok kiszorítottak bennünket, az olasz lányt sem találtuk sehol. Velünk sodródtak az élmények, amiket sosem éltünk meg igazán, most mégis emlékeztünk rájuk, és úgy igazítottuk, ahogy a divatos fazon megkívánta. Az öreg temetőbe keveredtünk, most azok lehetünk, akik voltunk, állt hirtelen elém az egyik ösvényen Tamás. Rémületes volt, ahogyan botladozott. Semmi köze az életünkhöz, tegnapelőtti történeteket akar folytatni, azt hiszi, a hazaköltözők országába érkezett.

A sírt szerencsére olyan elhanyagolt állapotban találtuk, hogy végre célja lett a közös tévelygésnek. Vizet hoztam, ő szerzett valahonnan virágot, talán átlopta egy másik sírról. Ült a közelünkben egy padon valaki, volt egy kis kapája, azt kölcsön kértem. Kezdő tanítóként megtanultam kapálni is. Tamás rákönyökölt a divatjamúlt sírkőre, mintha az apjának magyarázná, bizonygatni kezdte, milyen helyesen cselekedett. Megléptem, mindjárt a katonaság után, mikor még nem figyeltek rám eléggé, az anyám sem tudhatta, mi van velem, de most itt vagyok. Sovány történet, gondoltam, de nem volt jogom megmondani. Én többre vittem-e? Megint meghallotta a hallgatásomat, szar digó vagyok én ott, hadonászott dél felé. Semmit sem hagyok ott, hidd el. Csak én láttam a sírkőre ragasztott cédulát? „LEJÁRT SÍR !!! 1988-ban Egyeztetés a temető irodájában!” és egy sorszám kövér nyomtatással kiemelve. A kiürülő bazilika felé cipelt, már jobban izgatta az olasz lány hiánya. A bejáratnál keresztet vetett, szorosan a fal mellett indult előre, az egyik padban megtalálta, akit keresett. Letérdeltek, egészen elfeledkeztek rólam, Tamás az Istennel hadakozott, a kupolaárnyék súlya alatt sem roppant meg a dereka. Az itthoni Istentől félni sem kellett többé.

Én hiába kerestem anyámat, föl is adtam, kisétáltam a kőfalhoz, bámultam a hidat, a túlpartot. Jóska máig sem érkezett haza. Vártam, hogy Tamás még egyszer utolérjen, akkor talán megtudok róla valamit. Együtt jöttek az olasz lánnyal, térképet terítettek a korlátra, betűzgették, kinevették egymás akcentusát. A vár felé fordultam, rövid délutáni árnyékot vetettek a falak. Hol érnék ezek utol a barátomat? És honnan tudna erre éppen Tamás válaszolni? Én pedig senkit sem kényszeríthetek vissza. Magamat sem hoztam. Csak itt vagyok, nincs jobb helyem. Az ilyesmi nem tartozik senkire, Tamás sem értené meg. Hallgassunk!

Megfordultam, elfeledkeztek rólam, a vár bástyái felé tartottak, én pedig hálásan iszkoltam a Rondella lejtői felé. A döngő hídon is feltűnés nélkül jutottam át. Az idő hatalmas tákolmányán. Szélhordta szemét idézte a délelőtti szertartás emberáradását.

(Sosem hittem volna, hogy karnyújtásnyira éltünk egymástól. Egy véletlen pillanat után az interneten kerestem meg a honlapját, hogy valamit mégis megtudjak róla. A szanatórium utáni éveit homályban hagyta. Kitanult egy kézműves szakmát, azzal bezárkózott egy senkiszigeti tanyára, reggeltől estig fát farag.

Negyven év után megjelent egy vásáron, ahol nem ismertük meg egymást, de vigyázatlanul kiírta a sátor fölé, hogy Kóthay József népi iparművész. Megfigyelhettem – egészen közelről –, hogyan dolgozik. Már nem illett volna bele abba a zajos, örökké háborgó közös kis udvarba. Hiszen én is elsodródtam belőle. De anyáink, apánk mind ott maradtak. Most már tudom: nem akartunk találkozni. Nem volt okunk rá. Ennyi ez a történet. Ennyi közünk maradt egymáshoz. Azóta nem megyek nézelődni a vásárokba.)

Le akartam ülni a hegyoldalon. Még mindig rengeteg volt a hozzám hasonló helykereső a padok körül. Szemlélődve, erőt gyűjtve szóródtak szét a folyton megalázott, megroggyant városban. A lépcsőre, mindenki útjába, mindenki szeme elé nem akartam kerülni. Abból már volt részem elég. Csak hát a történetünk végéről hiányzik a pont

—

Kovács Lajos szlovákiai, kürti felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, helytörténész, tanár. Az Irodalmi Szemlének gyermekirodalmi tanulmányokat írt. Egykori szerzőnk tavaly lett volna hetvenéves. Tervezett regényének itt közölt részletét irodalmi hagyatékából Bombitz Attila irodalomtörténész állította össze.