Terék Anna: Otpor (Részlet a Csönd című darabból)

Urbantristesse felvétele

Fiú
Szeptemberben nekünk ez
már forradalom volt.
Robertinót minden héten
bevitték a rendőrök
az őrszobára és elverték.
Minden héten máshol volt
foltos az arca.

Szórólapokat csináltunk,
az irodában csak egyetlen
fénymásoló volt,
Ivona összevágta a feliratokat
és a képeket,
aztán másoltuk, rengeteg példányban.

Éjjel szórtuk szét, dobáltuk bele
a postaládákba.
Öklös kitűzőket gyártottam.
Ivona azt mondta, a kabát
hajtókája alá kell tűzni,
akkor a rendőrök nem látják meg.
Csak ha motoznak,
de akkor már mindegy.

Akkoriban normális volt
a rendőrtől kapott pofon
és lökdösés,
bele se gondolt az ember,
mit miért szabad.

Ivona kezét fogva én
folyton csak repültem.
Közel hajolt hozzánk az ég,
elhittük, hogy nem lesz
az sem többé üres.
Rohant alattunk a világ,
futva közlekedett akkor
mindegyik ember.
Hangos volt mindenki,
mint akik tudják,
estére véget ér az élet,
szívtuk teli tüdőre a levegőt,
siettünk, hangosan.
Ivona meg csak nevetett.

Ivona
Látod, hiába van sötét,
az égre ültek a csillagok,
kúszik befelé a kintről
a fény, mártsd bele te is az arcod.
Bújj ide, gyere még közelebb.
Mindegy, holnap mi történik,
csak maradj itt ma éjjel velem.

Fiú
Október elsején már
fütyült és kerepelt a város.
Doboltak, üvöltöttek az emberek.
Ivona kereplőket osztott,
az én kezem teljesen fekete lett
a másolt szórólapoktól.
Tintaszagú volt a tenyerem, amivel
Ivona fekete csíkokat húzott az
arcára.

Doboltak az emberek,
és kiabálta mindenki, hogy
Gotov je!
És repült alattunk a város,
alattunk integetett
és kiabált a tömeg.

Amikor jött a hír, hogy
Belgrádban ég a parlament,
mind tudtuk már, hogy
a kormány megbukott.
Táncolt és énekelt a város,
apám meg állt a városháza mellett,
és bámulta az ünneplőket.
Egészen közel sétáltunk el
egymásba karolva, mellette.
Hosszan néztem az arcát,
de nem látott meg.
Mozgott a szája,
a gyomrom a torkomba szorult,
és lüktetett bennem
egyszerre az élet és a félelem.

Ivona fogta a kezem,
repült és dobogott a város,
a lábaink alá hulltak mind
a csillagok.
Fénylett a szabadság az emberek
szájában,
’99-ben azt hittem,
tényleg mindent lehet,
olyan komolyan hittem,
hogy meg lehet változtatni a világot,
ahogy annak idején apám is hitte.

És Ivona csak nevetett,
a kacagását hallottam
a legnagyobb tömegben.
Hallottam nevetni
az egész országomat,
láttam, hogy repül
egyszerre minden ember.
Táncolt és dalolt
az egész város,
én meg csak szorítottam
Ivonát, hogy ha megint
zuhanni kell,
el ne veszítsem.

A rendőrök már csak ténferegtek
a téren, dobozos kólát ittak,
Ivona zsebe tele volt papírral
és kereplővel.
A JUL irodájából a főutcán,
az ablakon keresztül dobálták ki
a bútorokat.
Az egyik fiú az irodában
felnyalábolta a számítógépet
és hazavitte.
Hullottak a papírok, poharak,
székek, vitte a szél a fotókat,
pecsétek koppantak a járdán.
Ivona meg csak forgott maga körül
a lassú papíresőben, és egyre csak
nevetett.

Azt hittem tényleg,
hogy meg lehet fordítani az életet,
egy pontra tenyerelve
ki lehet billenteni az egész
világot, minden csillagot.
Pont úgy hittem, ahogy apám
hihette,
ugyanazt a szabadságot,
másik szavakba rejtve.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/5-ös lapszámában.

Terék Anna (Topolya, 1984)

Költő, drámaíró.