Székely Márton: Drágakővel teli föld I. / Perzsia és a perzsa kérdés

Székely Márton: Drágakővel teli föld I. / Perzsia és a perzsa kérdés

A szerző felvétele Perszepoliszról

 

(Bevezető, az elbeszélés ellentmondásai)

 

Irán elnyel mindenkit. Azt is, aki csak a leghíresebb nevezetességeket látja egy szervezett úton, „Iránban jártam” Facebook-csoportot szervez, vetítést tart az úti élményeiről, hogy ott (még!) csadorban járnak a nők. Ez 2020-ban egy kicsit vicces, mert bárhova eljut már a ká-európai középosztály is, egyre többen fotózkodnak Dél-Amerikában vagy Kínában, Marokkóban minden második ismerősöm volt. Irán még mindig valami plusznak tűnik. Pedig csak egy ország, mint a többi.

Fél évet voltam Iránban egyhuzamban (2017–2018), ezen kívül két-három hónapot részletekben: ’13-ban egy nyelvtanfolyamon, ’16-ban egyedül turistaként, ’17-ben nászúton. Ez összesen nyolc hónap. Tíz éve, mióta másodévesen szakot váltottam az egyetemen keleti nyelvekre, Iránnal foglalkozom. Leginkább klasszikus perzsa irodalommal. És általában előkerül a téma három sör után. Szörnyű adatok (legtöbb kivégzés per capita stb.), vagy, ha az illető az izraeli/republikánus leckét mondja, próbálom védeni és árnyalni az Irán-képet, bár sokszor nem lehet. Vicces történetek, például amikor Dórival kirakott minket egy taxis a havas hegyekben valahol Azerbajdzsán tartományban, és adott egy nagy botot a csomagtartóból, mert farkasok vannak, de a botot kéri majd vissza, hagyjuk Ali kisboltjában, hiszen jó bot, még kell neki, és ezzel otthagyott minket a hegyen. Ez például vicces, ilyen sztoriból sok van, sehol a világon nem lehet röhögni ennyit. (Minden perzsa, akinek nem emlékszem a nevére vagy meg akarom változtatni a nevét, most Ali lesz.)

De végül falba ütközik a ranting. Érthető, nem sok értelme van ilyesmikről magyarázni. Ha kérdeznek, kell, de félremegy az egész. Sokszor olyan, mint egy rosszul lefordított vicc. A belsősök ismerik, kifelé elveszti az értelmét. Én most csak azért is megpróbálom lefordítani. Ehhez kezdek hozzá ebben a sorozatban.

Útirajzok. Esszék? Fordítások? Nehéz eset, mert az Iránról („a Keletről”) való esszéisztikus, tehát nem tisztán tudományos vagy művészeti írást általában a mesés (vad, barbár, fanatikus, ősi, bölcs, érzéki, erőszakos, elmaradott stb.) Kelet képe legitimálja, a más kultúra. Én pedig az első bekezdésben eldobtam ezt azzal, hogy Irán csak egy ország, mint a többi, és csak ugyanannyira érdekelhet, mint bármelyik másik ország. Szubjektívebben kell megfogni a témát. Úgy írni, mintha egy európai ország lenne, elfelejteni a más kultúra koncepcióját.

Nyilvánvaló, hogy az írás pillanatában el- és visszavágyok Iránba, mint mindenki, aki valaha járt ott. Nem akarom túlhangsúlyozni, esszéista narrációt szeretnék, nem akarom az elbeszélő személyét előtérbe tolni, és nem akarok az esztéticizmus csapdájába esni. Nem akarok motívumok mentén rendeződő szöveget vagy túl jó mondatokat. Csak egymás mellé teszem a részeket, városok, emberek, sok fárasztó hülyeség, tájleírás, de csak kicsit, történelem, klasszikus és a modern szövegek fordításai, útikönyvszerű részek. Magánelméletek. Valamilyen értelemben az esztétikum tartja össze az Irán-képemet, nem a naplemente Perszepolisz romjai fölött (giccs lesz bőven, előre is elnézést), hanem az, hogy Irán egyszerűen cool. Akkor is, amikor olyan, mint a Homeland vagy más amerikai sorozat főgonosza, amikor az irániak nagyon szeretnivalóak és amikor nagyon nem azok, vagy amikor egyszerűen csak jól néznek ki. A nők is szépek, a férfiak is szépek (jó a hajuk, én akkor kezdtem el kopaszodni, amikor kinn voltam), és mindenestül és mindennel együtt csak úgy vannak, akár tetszik, akár nem, minimum Nagy Kürosz óta, a rejtőzködő imám visszatértéig, de emigrációban még tovább is.

Tipikus hiba lenne túl sok összefüggést feltételezni. Hogy az, amit leírt Szádi nyolcszáz éve, ma is érvényes. Elsőre jól hangzik, hogy ahhoz, hogy egy mai politikai eseményt, mondjuk tüntetést megértsünk, legalább a Szafavidákig (16. sz.), de inkább az elámi zikkuratokig kell mindent átlátni, és valóban, sok önjelölt Irán-szakértőre ráférne egy kis történelem, nyelv és kultúra. De akkor sem így van. Orientalizmus. (Edward Saidról és a posztkolonializmusról később, egyelőre annyit, hogy szerintem sok baj van vele, de úgy sem lehet csinálni, mintha nem lenne.) Úgy csinálni, mintha ők (a „Kelet”) nem emberi lények lennének szabad akarattal és/vagy az emberi létezésből általában következő totális értelmetlenséggel és véletlenszerűséggel, hanem törvényszerűen működő egzotikus bogarak, fauna, flóra, kőzet, penész a falon. Valami, amit feltétlenül érteni lehet. Mindig idegesít, amikor valaki mindent a feltételezett másságból vezet le, hogy ti. a megkövezett nő igazából örül neki, hogy megkövezik, a benzinárak miatt tüntető tömeg pedig nem a benzinárak miatt tüntet, hanem ezeréves kulturális és vallási narratíváknak engedelmeskedve, magától. És idegesít ennek a hozzáállásnak az ellenkezője is, amikor balos jóemberségből valaki (akár hozzáértő, Iránban élő nyugati) képtelen a kultúrát többnek és meghatározóbbnak látni, mint kebabfűszer meg néptánc, és elvárja, sőt előre feltételezi, hogy a szavak ugyanazt jelentik, mint otthon, hogy tükörfordítással eljutunk az UNESCO-univerzalizmus (Žižek) humanista paradicsomába, ahol mindenki ért mindenkit, és testvér lészen minden ember. Talán a két hozzáállás között kell egyensúlyozni. A teljes szubjektivitással megpróbálok áttörni ezen a kettősségen, vagy meghaladni azt, bár meghaladni túl nagy feladat. Óvatosan kell fordítani (a fordítást metaforice, minden megszólalásomra értve). De jön a kérdés, hogy ki mondja meg, mit jelentenek a szavak? A standard anti-orientalista válasz újra az, hogy ők mondják meg. Az „elnyomott” hangja többet ér, mint az elnyomóé, tehát például egy iráni professzor hitelesebb megszólaló a 11. századi epikus költészetről, mint egy brit. Ebben az esetben jobb, ha most lecsukom a számítógépet, pályát váltok, meg sem szólalok többet, mert minden szavam olyan lesz, mint amikor férfiak beszélnek nőkről, telepesek indiánokról stb.

Nem látok más megoldást, mint rögzíteni az elbeszélői pozíciómat. Orientalista, szerintem ez nem feltétlen pejoratív. Kénytelen vagyok orientalista lenni valamennyire. Az orientalizmus semmiképp nem ártatlan, de nem is kizárólag hatalmi logika szerint működik. Mert onnantól, hogy a görög-római szűrőn át épült be egy közel-keleti vallás, és tulajdonképpen így jött létre a kereszténység, szerintem mondhatjuk, hogy az orientalizmus maga Európa. Az elsődleges anyanyelvem az európai kultúra, hamis lenne úgy csinálni, mintha nem az lenne. Én mondom meg, hogy mi mit jelent, én fordítok (szinte lényegesebb az, hogy hova fordítok, mint az, hogy honnan). A külső megfigyelés a lényeg, akkor is, ha kérdéses, hogy kívül vagyunk, mert ehhez feltételezni kell, hogy lényegileg mégis egy más kultúra ez. Feltételezem, van, amit jobban tudok az irániakról, mint ők maguk.

Ennyit lehet tenni, megfigyelem a saját pozíciómat, figyelgetem, megállok, ahol lehet. A másik, hogy feltételezem, hogy az irániak továbbra is itt vannak, akár tetszik, akár nem, és elmesélik a saját történetüket (ha néha tőlünk vett szavakkal is). Nagyon szeretné az egész nyugat, hogy ne legyenek urai a saját történetüknek, de valamennyire mindig azok lesznek, én pedig megfigyelője vagyok a történetüknek, a saját szavaimmal. Iránnak volt hangja a 20. század elején az alkotmányos forradalomkor, belga alkotmány keverve a Koránnal. Volt saját hangja, amikor 1979-ben létrehozták az azóta is rettegett és gyűlölt és csodált rendszert, újra muszlim vallási alapokon, de európai fogalmakkal (forradalom!). Lesz saját hangja, ha ezt a rendszert megváltoztatják, és lehet, hogy nem úgy fogják megváltoztatni, ahogy ez nekünk tetszik. Végső soron nem vagyunk barátok (külpolitikai fejtegetések később), és ez rendben van.

További csapda az esztéticizmuson és az orientalizmus két végén kívül a romantizálás és idealizálás. A bazárban teázó bácsiból az örök szúfi bölcsesség árad (egy kicsit tényleg, sehol nincsenek ilyen szeretni való öregemberek, bár általában kiderül, hogy nem olyan öregek, csak leharcoltak). Az utcán elsuhanó fekete csadorok, fonetikusan átírt perzsa nyelv, mert még az is tömény (ugyanaz a mongol eredetű szó, mint a perzsa toman, a pénz neve) költészet, ha kérek egy kiló kenyeret (a kenyérről is később), és ott még (!) nem esett szét úgy a család intézménye, az emberek közel vannak, szeretik egymást, melegség önti el az utcákat (különben ez is igaz, de leírva nevetséges), és a világ legbiztonságosabb helye (igen, mint általában a rendőrállamok). Nyilvánvaló a kollektív szolipszizmus, csak a saját politikai vitáinkról tudunk beszélni.

További csapdák: a magyar jobboldali hagyomány(ok) eredetkeresése, nem feltétlen a legvadabb őstörténeti elméletekre gondolok, inkább a jóindulatú „igazából mi itt hazamegyünk” hozzáállásra. Dehogy megyünk. Csapda még a „megismerni más kultúrát” mentalitás. Súlyos állítás következik, szerintem önmagában semmi értelme megismerni egy másik kultúrát. Nem az a cél, hogy túl közel kerüljek. Nem siíta muszlimként jöttem vissza, mint néhányan, bár őket is megértem.

Irán a határ a saját belső térképemen. Semmiképp nem harmadik világ. Nem annyira más (az utcakép, a mindennapi élet, a gondolkodás, szokások és viszonyok, az ételek, anyukám például, amikor meglátogatott apukámmal, kicsit csalódott volt, hogy nem elég különleges és távoli dolgokat esznek), hogy fürödj a totális másságban. Nem indián törzs az Amazonas-menti dzsungelben, de még csak nem is India. És egyszerre sokkal másabb, mint például Törökország (egy török például valószínűleg olvasott Dosztojevszkijt gimiben, és nem csak a Tom és Jerry jut eszébe, ha európai klasszikus zenét hall). Valamilyen értelemben a legmásabb ország, mert valamennyire mindig a maga ura volt. Semmi nem úgy működik ebben az országban, ahogyan kellene. Meglepő, hogy egyáltalán működik bármi is, és meglepő, hogy ennyire hatékonyan működik. Körülbelül minden állításnak az ellentéte is igaz. Most lehetne útikönyves stílusú kedvcsináló listát írni izgalmas ellentétpárokkal a végére: nyilvános kivégzés és művészfilmek, középkori szigor és a legkedvesebb emberek stb. Vagy borzasztó zsurnalizmusok, a Kelet Svájca (volt ’79-ig), a perzsa állam, a fanatikus iszlamisták (a legbutább újságírói fordulatok egyike) stb. Inkább elmondom egyenként. Nem akarom, hogy túlzottan összefüggjenek a részletek.

 

(A rész címe Lord George Nathaniel Curzon indiai főkormányzó Persia and the Persian Question c. országleírására utal.)

 

Székely Márton (1990, Debrecen)

Író,  iranisztika szakos doktorandusz, szépirodalmi szövegei 2018 óta jelennek meg. 2017-ben és 2018-ban Teheránban élt. Most Budapesten lakik, regényen dolgozik.