Csobánka Zsuzsa Emese: A helyemen ülsz 1.
Jens Mattke felvétele
– Bocsánat, a helyemen ülsz – értetlenül néz, közben érzem, gyomortájékon lobban bennem a düh. – És ha te a helyemen ülsz – folytatom –, akkor én is más helyén kell, hogy üljek.
Magam sem értem, mi lelt, honnan ez a kifakadás. Csak egy székről van szó.
– Ha te elfoglalod az enyémet, akkor elfoglalom én is a másét. És ő is. És ez egy végtelen sor, amiben nincsen rend…
– Te mindig ilyen filozofikus vagy? – kérdezi halálos nyugalommal, amitől még feszültebb leszek. Kínosnak érzem. Már bánom az egészet. Hagyni kellett volna a fenébe. Majd találok magamnak másik helyet. Lekapcsolják a lámpákat, indul a reklámblokk.
Nem bírok leállni. Hamar eljutok oda, hogy nem az a kérdés, hol van, hanem az, hogy lehet-e. Van-e helyem. Van-e helyem anyám testében, van-e helyem a családban, egy közösségben, egy városban, egy országban, egyáltalán a világban, az életben? Valaki életében.
Emlékszem, amikor az első munkahelyemen átadta a kolléganő az asztalát, mennyire meg voltam illetődve, hogy akkor innentől én itt alanyi jogon vagyok. Ez az enyém, az én asztalom, az én székem. Nem kell megköszönni, újra és újra tenni érte, folyton bocsánatot kérni azért, mert élek.
Pár évvel később költöztem át a kávézónak nevezett szobába. Mindennapossá vált a cigaretta és a füst, a barátaimmal közösen kitöltött tér, a dohányon átégett lélegzet, amiből Piroska lépett ki legelőször. Piroska halála után rendeztük át a bútorokat.
– Mintha ott ülne. Mindig várom, amikor benyitok. Hogy mégis ott lesz – mondta Magdi, és igaza volt. Mind ezt éltük meg. Az élet megszokássá szelídült, a halál pedig egy elnyűtt, dohányittas barna kanapé lett.
Piroska ugyanis a kanapét mélyen kiülte. Billegő túlsúlya viszolygást keltett bennem évekig, a horpadás felett mégis ordító volt a hiánya. Szorosan a falhoz toltuk az asztalt, én az ablakrácsra láttam rá, mint egy cellában, odakint a távoli ég, mögöttem a falon az őszi reggelek árnyjátéka és az ajtó. Szemben a barátom karosszéke, a hibiszkusz és a diótea.
Aztán Ági ment nyugdíjba. Többet nem vizezte be a kiszáradt kakaóscsigák karéját, hogy mikróban melegíthesse meg utána. Nem ácsorgott a sarokban füstöt eregetve a fényjáték alatt. Ha felőle nézem a helyem, inkább látom fénynek, mint árnyéknak, pedig ugyanannak az éremnek egy-egy oldala. Babitsot szavalt nekem: „véletleneid belőled fakadnak, / és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd / ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt / az adamant rudakat.” Az adamantot nem értettem, idegensége ingerültté tett. Döbbenten olvastam át harmadszor is a jelentést, a görög eredetű szó egy különösen kemény anyagra utal, gyémántból valót, és azt jelenti, megszelídíthetetlen. Zsoltár férfihangra.
A következő tanévben jött a hír, hogy kapunk egy egész épületrészt. Ott lesz a rajzterem, és mehetek én is. A konyhát alakítottuk át tanárinak, langaléta kamaszok cipelték a könyveim és a jegyzeteim, nekem a hibiszkusz jutott, óvatosan öleltem át, meg ne sérüljön, amíg áthaladok a kerten. Vigyáztam rá. A hibiszkusznak tudtam a helyét. Egyszerű volt, mert fény kellett neki, és meg is hálálta, hogy oda került, ahova való. Tenyérnyi virágokat növesztett, csodájára jártak. Egy anyagdarab lett az ajtó, kéz között mostam ki a kádban. Egy Tibetből hozott kendő volt valójában, a gyerekek világát és a sajátom elválasztani. A barátom a tibeti cellájában bámulta éveken át. Gondoltam, ha elég sokáig nézem, megértek az ürességből én is valamit, és nem vágyakozom sem távoli vidékek, sem idegen férfiak után.
A székemről ráláttam a bordó mintára. A végtelen csomó. Astamangala, ami a bölcsességet, az együttérzést és a szerelmet is jelképezi. Mivel kopogni nem volt min, a lebbenésből mértem, hogy ki érkezik. Sokáig nem jött senki. Aztán csak olyanok, akikre hiába vártam. Addig néztem a végtelent, míg kezdtem beleszeretni a köztünk lévő távolságba. A hátam mögött a valahai konyhacsempe, a vízcsap csonkját a könyvespolc takarta ki, Faludy pokolbéli napjai mögött bujkált a kar. Nem jött se hideg, se meleg. Szóval, abban a konyhában a helyemen tudtam lenni. Ideig-óráig. Mert aztán fészkelődni kezdtem, és ahogy én mozdultam, mozdult velem és körülöttem a világ is, egyetlen apró részlet térnyerése magával rántotta a többit. Tibetben ugyanezt tanították, csak úgy nevezték, karma vagy ok-okozatiság. Akkor még nem gondoltam bele, hogy azzal, hogy én nem vállalom a helyem, szabadkozom és bocsánatot kérek, valaki ellen bűnt követek el, és az a tett idővel visszaszáll rám. Egyetlen lebbenéssel mért jelenvalóság, amiben nincs kit okolni magamon kívül azért, amit élek. Később egy haikut olvastam arról, hogy mi a szerelem. Ugyanez. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés. De türelmetlen és gyáva voltam kivárni, inkább az ablakrácsba kapaszkodtam és a tévedéseimbe, magammal rántva azokat, akik elhitték a gyémántpor csillogását a fényben.
De senki fia nem bírja ezt a ragaszkodást. A férfiak mellett rendre megjelent egy másik nő, és én ahhoz képest találhattam csak helyet magamnak. Olyanok voltak, mint az ajtófélfa. Megkönnyebbülhettem, virágzott a konyhacsempén a minta, mint a fal sarkában a penész. Tökélyre fejlesztettem, milyen egy másik nőhöz képest lépni, milyen, amikor a viszonyítási pont kívül van, milyen kívül rekedni, megszelídíthetetlennek, vadnak. Nem gyémántpornak, hanem puszta sárnak, táncoló pornak. Piroska kanapéja nagyot sóhajtott ilyenkor.
Választhattam volna helyet magamnak egyből, de amikor beléptem a térbe, az üres plüssfotelek rémülettel töltöttek el. A színpad ezért is volt egyszerűbb. Ott, a deszkákon nem kellett választani, bárki helyett lehettem valaki, nem kellett attól tartanom, hogy esetleg rossz a hely, de legalábbis nem az enyém. A vakító fénnyel a szememben néztem fentről azt a bordó tengert, és egyre homályosabban láttam. Naivitás volt azt hinni, hogy a magaslat egyben kiválasztottság is, hogy a döntés onnan nyer értelmet és értéket, hogy én a fényben állok. A túloldala árnyék, amire kivetítettem a fejemben lévő valóságosnak hitt képet.
Nézem magamat, abban a kifeszítettségben, amit színpadnak nevez az élet, a szerepekbe szorított lelket, aki folyton valamire vágyik. Elvágyik, és soha nem elégedett a hellyel, ami az övé. Mindig mást akar, a másét, egy lehetséges szebbet, jobbat, mindegy, a pillanatnak miféle formáját rajzolja is elé az élet. Ropogósabb csirkecombot, másik helyet a nézőtéren, több helyet egy másik ember életében, miközben a sajátomból folyton kiszorítom magam, mondván, ez így jó lesz. Hosszú-hosszú évek munkája, mire eljutottam oda, hogy inkább ülnék a saját helyemen, mint abban a deszkákból ácsolt ferdefényben. Újabb évek sora, mire beláttam, mások árnyékát a testem fogja fel, és addig vetülünk egymásra, amíg én belenézek a bennem gomolygó sötétségbe. Hogy azok az idegen nők bennem és általam lesznek olyan vadítóan szépek.
– A helyemen ülsz.
Ezt mondom neki, ezt mondom magamnak, miközben a hangom egy oktávnyit mélyül. Apám ilyenkor le szokott fagyni, csak később vallja be, hogy félelmetesnek találja azt a jegességet és kegyetlenséget, amit ilyenkor mellettem megél. Elcsöndesedik, majd hozzáteszi:
– Édesanyádra emlékeztetsz.
Nehezen veszi a levegőt. Nehezen veszem én is.
Tudom, miről beszél, ismerem azt a bennem lakó másik nőt. Az adamantszépséget, a törhetetlennek tűnő keménységet. A különbséget a gyémánt és a porcelán között, ha el is hazudtam magamnak évekig.
Ő ül közém és mások közé. Ő esik pánikba, már-már perverz a játék, amit önmagával játszik. Olyan ez, mint egy önmagammal való bújócska, aminek az a célja, hogy kitapsoljam saját magam a helyemről. Ringatni kellene azt a belső gyereket, nem kiszámolni minden éjszaka. A hibiszkusz éjjel összezárja a szirmait, aztán nappal újra virágozhat.
– Ne nevess, bazmeg – förmedek rá, és megint ő nyert, belementem a játékba. Az önuralom éber világ, itt most sötét van. A szégyennek nincs íze, és nincs szaga.
Úgy hívom, a Vörösruhás. Bennem él, és a leglehetetlenebb pillanatokban ölt testet. A legvonzóbb nő, akit valaha láttam. Megint a helyemen ül, néz. Nevet a szeme. Azt hiszem, gúnyolódik. Ha gúnyolódna, könnyebb lenne, gyűlölhetném érte. A férfiak őt kívánják meg helyettem, aztán miatta hagynak el. Miatta hagyom el magamat én is.
Még mindig a lépcsőn állok, a filmelőzetesek már lementek. Kérik, kapcsoljam ki a készüléket. A Vörösruhás nem mozdul, mindjárt indul a film, sötét van.
– A helyemen ülsz.
A vászon felé fordulok, mintha onnan várnám a segítséget, indul a vetítés. Az árnyék egyre mélyebbre enged magában. Ideje összebarátkoznunk.
Nézem az ellenfényben az arcát, nézem, ahogy rávetül az enyém. Lebben valami árnyék, ha közelebbről nézem, fényes, elhajló adamantrudak. Leülök mellé. Mélyen magamba szívom, nagyon kellemes az illata. A hibiszkusz most zárja össze a szirmait.
Csobánka Zsuzsa Emese (1983, Miskolc)
Költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018). Portréját Draskovics Ádám készítette.