Lovas Sz. Judit: Régi osztálytárs; For my everlasting Kate

Furcsa belegondolni, hogy aljas,
önző vagyok, a jelentése ennek
mindig változik. Tanultam a
különbségeket, ahogyan a

szabadban mindenesként szolgáló
érintéseinket idomítani, aminek különös
tulajdonságai vannak. Mindennek
mindene, bármire szolgál és semmire,

bárhogy lehet hívni, bármi ráfogható,
és legfőképpen észrevétlen.
Apró darabokkal meglopjuk az
érintésünk lelkét, és a részünket

kiporciózva költjük el, bár
egyezségünk éppúgy kihűl, mint az étel
a hófehér abrosszal fedett asztalon.
Imádtál főzni és jókat enni, és én

már első nap tudtam, hogy nálad alszom.
Egészen hozzád szoktam, meg kell mondanom,
ahogy minket is furcsa neveken hívni,
régi osztálytárs, legjobb barátnő,

és bár néha felróttad a hanyagságomat,
hogy nem vagyok számonkérhető,
többnyire hálás vagyok ezért, és összeszedett,
amennyire a feladataim engedik;

mint az éjjel ketrecéből kitett nyúl,
amit a folyosón hagytál rohangálni,
Alice vagyok én is Csodaországodban,
néha túl nagy, majd túl kicsi,

ahogy az ellentéteinkhez alkalmazkodom.
Kisebbnek tettetnem ezeket, mint mi,
megpróbálom, csak játék,
nem szerelem, hogy ne szakítsanak szét,

de nehéz úgy tenni, mintha nem
tartoznék hozzád, ha igen.
Tanuljak meg viselkedni, mondtad:
a konyhában a reggeli hidegben

felébreszteni az ébredésedet,
mint a lefőzött kávém erős illatát,
míg a szemem alatt békésen árnyékod szendereg,
és új, piros fémkannában a teád,

a fekete-fehérre fésült ólban
színehagyott nyulad a ketrecében.

For my everlasting Kate

Ha az alku rám eső részét
megtartottam, utána már jó szívvel
fordulsz hozzám, és hagyod,
hogy ezt a kedvességet értelmezzem.

De, hogy mivé változik
bennem, egyre többször tartom
titokban, vagy már magam sem tudom,
mint azt, hogy hogyan jelenek

meg olyan hirtelen, mint az
esti árnyék a virágszirmokon;
mert csak akkor tudom eldönteni,
hogy szép volt-e egy nap,

ha hagynak a végének küszöbén
megállni. A kapott feladatok
örömmel töltenek el, ha
gondol rám az, aki adja:

elrendelése cselekedetében
ismeri fel az arcom. Annak idején azt
gondoltam, ha ilyen rendeletek
árnyékától megfosztana az

élet, nem tudnám a nap végén
meghálálni a kedvességet,
a gondoskodást, mindazt, ami
szép, igaz és jó, ezért, bár rendelet,

az értékén csodálkozom.
Csak várom, hogy a maszk,
amit rám nem gondolva adott
kérésekhez kapok, más legyen –

mint a fehér violák, úgy
tenyésznek bennem, vékony
gyökerekkel kapaszkodva az
azonosulásomért – avítt szentek

lábánál nyílt kócos vadvirág
nekem a te húgod fekete haja.