Mizser Attila: Magház / Zemlényi Attila Csonthéj című kötetéről
Úgy tűnik, a csonthéj-jelleget tipizáló szövegeknél és/vagy szöveteknél mindig számolnunk kell a termőlevéllel és az igazán húsos termésekkel egyaránt. Zemlényi Attila kötetének címadása ezt meglehetősen indokolttá teszi, mintegy rájátszik erre motívumra. Mindkettő, ha áttételesen is, de jellemző rá. Számoltak, számolt vele. Burjánzó verssorok, időnként vaskos szóképek. És a magházról magáról akkor még nem is beszéltünk.
Zemlényi Attila poétikáját kemény burokká kovácsolta a megszólalás jól kivárt, akár évtizedekre is tehető szüneteltetése, elodázása. A hallgatás maga. A szöveg énje, természetesen „ezekben az időkben”, megpróbál mindenre emlékezni, mindent rögzíteni és felidézni azt. Az emlékezés mentén előhívja az őt körülvevő világot, a kapcsolatokat, az enteriőrt. Érzékenyen épít fel egy szövegvilágot, amelyben Észak-Magyarország, szűkebb értelemben Borsod, Szerencs és Miskolc tere és ideje belakhatóvá, átélhetővé válik. Látja és láttatja a helyeket, a személyeket és az eseményeket. Ugyanakkor rögtön ránk is csapja a jól kivárt időfesztáv által határolt albumot. Az van, az szerepel a sorok között, ami akkor volt. Azok, akik akkor hozzá tartoztak, akik jelentettek számára valamit, a sorsuk valamilyen szinten a szerzőjével, alanyával összekapcsolódott. Kötődtek az emlékeihez, a felidézhetőség lehetőségéhez. Ebben kell az alig hetvenöt oldalon keresztül a költővel osztoznunk, végigolvasnunk, ha már vállalkoztunk erre. Rá. Ez található a csonthéj alatt.
Ezt a szándékot igazolja a kötet szerkezete, struktúrája is. Ha csak a ciklusok mentén haladunk, a teljesség igénye nélkül: csont, héj, Záróra … stb. Ezekben a fázisokban, ezeken a stádiumokon át egyre kontúrosabban látható, válik egyre inkább érzékelhetővé a közös tér, a tapasztalás és a kapcsolat mintázata. A csont ciklusban például a szerelem, a férfi, az apa szerepe, élménye és emléke jelenítődik meg markánsan. A Jézus Szíve Kocsma ciklus etapja a hiányt, a fájdalmat, a történelmet és a peremvidéket viszi színre. A héj a legbelsőbb kertek, az otthon és a gyermek felé próbálja tolni, vinni a nyomatékot. A Záróra szinte már a nememberi dimenziójába kalauzolja a potenciális olvasót.
Zemlényire helyenként jellemzőek a szójelentés terhelhetőségére épülő alakzatok (pl. KISS; Szolid motorosok), de gyakoribb az élőbeszédszerű, alanyi versbeszéd. Amely lehet részletező, erősen tagolt, ha az emlékezet számára megnyílik a tér, és a történetalakítás még fragmentáltságában is plasztikussá válik (Szeráf a pusztaság felett; Istenhez vezető ösvény; Holt lelkek). Máshol viszont az esemény vagy az elvesztett személy nem, csak a megtörténtek „nyoma” válik a (trauma)nyelv által megragadhatóvá (PB 20 08).
Egyrészt leltárjellegű a kötet: a versek jelenetezése, a látszólag hétköznapi, de az egyén és az emlékezet számára kiemelt jelentőséggel bíró történések színrevitele, megőrzése a tét. Másrészt összegző is: egymásra vetül a gyermek, a kamasz, a fiatal felnőtt múltbeli, felidézhető nézőpontja, és mindennek tapasztalatai a kvázi érett beszélő én szemlélete szerint értékelődnek át.
A baljós, a balladisztikus tónus, az elhunyt barátok, kortársak megidézése és az erőteljesen megjelenő apokaliptikus hang megkérdőjelezhetetlenül ad egyfajta lezáró jelleget, karaktert és ízt a kötetnek. „Ha meghal a nagymamád, vele hal / egy darab gyerek, ki voltál egykoron.” írja Zemlényi Óvóhely, ecetfával című versében. Ezt a részt, ezt a darabot őrzi, ragadja magába csonthéj, ennek a megalkothatóságára tesz kísérletet. Ezt bízza a nyelvre, szövegre mint közvetítő közegre. Egyre fragmentáltabban, egyre tarthatatlanabb kontextusokban. Az én integritása részben lassan felszámolódik (Gyér világ), marad a rákérdezés, a szembenézés, az elmúltra való reflektálás és emlékezés. A múlt rekonstrukciója. A magház maga.
(Prae Kiadó, Budapest, 2019)