Strickland-Pajtók Ágnes: Magyar bevándorlók ábrázolása a kortárs brit irodalomban

(tanulmány)

Vizsgálódásaimat az a tapasztalat inspirálta, hogy egy diaszpóra ábrázolása során nagyon gyakran különbözik egymástól az a kép, amit a befogadó ország többségi társadalma alkot, és az, ahogy az otthonmaradottak látják a külföldre vándoroltakat. E tanulmányban négy kortárs angol regényt vizsgálva azt kívánom feltárni, hogy ezekben a brit perspektívából íródott fiktív világokban milyen sztereotípiák mentén épül fel a magyar emigráns tipikus alakja, s hogy e szereplők reprezentációi jellemzően pozitív, negatív vagy semleges konnotációkat keltenek-e. Elemzem továbbá, hogy a befogadó ország mindent átszövő kultúrája milyen válaszreakciókra készteti a bevándorlókat, s hogy ezek egyéni reakciók, vagy kirajzolódnak-e tendenciák az identitás újrakonstruálása során. Valamint arra is kitérek, hogy a többkultúrájúság jellemzően frusztráló és debilizáló sehová sem tartozásként, vagy a Homi Bhabha-i pozitív előjelű hibriditásként jelenik-e meg a vizsgált narratívákban.

Az elemzésbe bevont művek a következőek: Anita Brookner: Family and Friends (1985), Penelope Lively: Moon Tiger (1987), Linda Grant: The Clothes on their Backs (2008), Charlotte Mendelson: Almost English (2013). Érdemes észrevenni, hogy bár ezek kortárs alkotások, a cselekmények korábban, az 1950-es–70-es évek Nagy Britanniájában játszódnak, s hogy a kortárs kelet-európai bevándorló témáját egyik szerző sem vállalja fel.

A szerzők életrajza szerint mindegyikük életét befolyásolta a más kultúrákkal való találkozás: Charlotte Mendelson anyai nagyszülei – identitásukhoz nagyon ragaszkodó – magyarok voltak, Anita Brookner és Linda Grant kelet-európai (lengyel és orosz) bevándorlók leszármazottai, Penelope Lively transzkulturalitás élménye pedig a Kairóban töltött gyerekkorából fakad. Ez a felsorolás bár bizonyító erővel nem bír, azt azért érzékelteti, hogy a kulturális heterogenitás élménye évtizedeken vagy akár generációkon átívelve is rendelkezhet formatív és inspiratív hatóerővel. Ahogy a harmadik generációs Charlotte Mendelson vall erről egy interjúban: „Nem érzem magam angolnak. Mondjuk nem érzem magam másnak sem, de igazán angolnak sem. Bár két generáció választ el, mégis magamban hordozom a bevándorló bizonytalanságát…”1

A bikulturális hátterű szereplők a regényekben a brit és a magyar kultúra állandó összeütközésének megjelenítői, akik számára a kint és a bent, az utca és az otthon világának különbségei gyakran feloldhatatlannak tűnnek. Ez az örökös dichotómia az ábrázolt emigránsokat két kultúra közé ékeli, mely pozíció rendszerint a bizonytalan identitás tapasztalatát hozza magával.

A regények másik közös vonása a meghatározó városi környezet. Az archetipikus metropolisz legtöbbször London szereplővé emelésében jelenik meg. A város tehát több lesz itt, mint puszta háttér, összetett, szinte antropomorfikus tulajdonságokat ölt magára, s így sokszor a szereplők lelkiállapotának leképezőjévé válik, a belső szorongásnak, vagy éppen ellenkezőjének, a szabadságérzésnek a megjelenítőjévé. Az egyes szereplők perspektívájából történő városleírások sokszor a belső monológok, vallomások helyettesítői, s az elfojtott vallomások, a ki nem mondott és kimondhatatlan érzések megjelenítői lesznek.

Az urbanitás élménye minden szereplő számára közös tapasztalat, ám ennek megélése igencsak sokrétű: néhány szereplő számára a város ijesztő, elidegenített, barátságtalan térként jelenik meg, míg mások számára a sokszínűség, szabadság, újdonság terepévé válik. S ezzel párhuzamosan: míg néhány bevándorló könnyedén beilleszkedik az új ország mikrokörnyezetébe, addig mások számára ez a folyamat fájdalmas és lemondásokkal teli.

Első feltételezésünk talán az, hogy a beilleszkedés képessége egyenesen arányos az országban eltöltött idővel, s hogy akik régebben érkeztek, vagy esetleg már a befogadó országban születtek, kevésbé küzdenek a sehová sem tartozás érzésével, mint a frissebben érkezett első generációs bevándorlók. A vizsgált narratívák azonban ellentmondanak ennek a hipotézisnek: több másod-, sőt harmadgenerációs bevándorló nehezen küzd meg a migráns lét hétköznapjaival, míg néhány frissen érkezett rögtön képes beilleszkedni.

Azok a bevándorlók, akik könnyedén alkalmazkodnak a nagyvárosi környezethez, erős hasonlóságot mutatnak a Walter Benjamin-i flâneurrel, a nagyvárosi kószálóval, a modern város megfigyelőjével.2  E személyiségtípus megjelenítője a fiatal, ’56-os menekült László karaktere Penelope Lively Moon Tiger című regényében, aki a kezdeti zavart és bizonytalanságot követően – szállásadójának unszolására – teljes mértékben kiaknázza a város nyújtotta lehetőségeket, melyeken keresztül új identitást konstruál magának.

„Claudia kiadja Lászlónak a feladatot, hogy tanulja meg Londont. Bejáratja vele a buszok útvonalait végállomástól végállomásig, mindennap mérföldeket sétáltat vele. László panaszkodik. »Csináld«, utasítja a nő. »Csak így tudsz új bőrt növeszteni.«”3

Mr Marcus és Max Marcus szintén elsőgenerációs bevándorlók Anita Brookner Family and Friends című művében. Ők valószínűleg a második világháború előtt vagy alatt szöktek el Magyarországról, esik halvány utalás arra is, hogy zsidó származásúak, de ez sohasem explikálódik. Talán mintha a Korda-fivérekre alludáló karakterek volnának.

Bár ők szándékosan és tudatosan kerülik Londont, a metropoliszok nem állnak tőlük távol: Párizsban és Los Angelesben magabiztosan mozognak mind a magánélet, mind a munka világában, melynek következtében gyorsan befolyásos médiabirodalmat képesek fölépíteni és irányítani. Érdekes, hogy a filmiparban elért sikerükre éppen bevándorló hátterük predesztinálja őket: az a képességük, hogy az európai városi létet az amerikai filmvászonra ültessék át.

Ami a képalkotást és beállításokat illeti, Max Marcus és nagybátyja teljesen egyetértenek, mikor együtt róják ennek az idegen Párizsnak az utcáit, és a nagybácsi szivarjával egy különös kapualjra mutat. (…) Már most nosztalgikusan szerelmesek az utcai életbe, amit Amerikába is magukkal visznek.4

Linda Grant The Clothes on their Backs című könyve is két flâneurt állít a történet középpontjába: a kétes hírű üzletembert, Sándort és unokahúgát, a másodgenerációs Vivient. A lány a regény főszereplője is, s így rajta keresztül a flâneuse háromdimenziós megjelenésének lehetünk szemtanúi, s annak, hogy ez hogyan áll összefüggésben a bikulturális személyiséggel. A történet kezdetén Vivien nehezen birkózik meg a hibrid identitás buktatóival. Az otthon és külvilág különbségei áthidalhatatlannak és kibékíthetetlennek tűnnek. A felnőtté válás hosszú és nehézkes folyamata során azonban megtanul két kultúra keresztmetszetében élni, s elfogadni, sőt kiaknázni a hibriditás lehetőségeit, s eljutni a bhabhai felismerésig, miszerint „a társadalmi marginalitás mindent átható élménye – amint az a nem kanonizált kulturális formákban testet ölt – kritikai eljárásunkat is alapvetően átalakítja.”5

A marginalitás feloldását Vivien számára a számtalan szubkultúra polifóniáját elfogadó London hozza el, azzal a felismeréssel, hogy a kultúrák nem kizárólagosak, hanem akár párhuzamos vagy egymásba olvadó valóságok lehetnek, s csupán az individuum saját döntésén múlik, hogy a kulturális háttér és kontextus melyik elemét fogadja vagy utasítja el. „Ez az én világom. Itt nőttem fel, ezek az én utcáim. Londoni vagyok. Elfogadom ezt a várost a kontrollálhatatlan összevisszaságával és piszkos hibáival. Itt az ember ahhoz kezd, amihez csak akar. S mely másik helyről lehet még ezt elmondani?”6

A városi kontextusnak az elemzett négy regényben való feltárásához jól alkalmazható Edward Soja ’thirdspace’ (harmadik tér) elmélete. Ennek oka részben az, hogy Soja nagyban épít a posztkolonialitás alapvető elméleteire, elsősorban a már említett Homi Bhabha írásaira. Soja Bhabhának az individuumot meghatározó hibriditásfogalmát megtoldja a tér dimenziójával, s a szabadság és inkluzivitás megélésének terévé tágítja.7 Az elemzett narratívákban bemutatott flâneur éppen ebben a sojai-bhabhai térben él: megállás nélkül mozog, sétál talán, hogy így békítse ki a kint és a bent, az otthon és a külvilág ellentétét, s hogy fizikai jelenlétével az idegen teret sajátjává tegye.

Az eddig bemutatott szereplők tehát mind valamiképp megjelenítik a flâneur tipikus alakját, ám valamelyest újra is értelmezik azt: hiszen értelmezési körükbe veszik a kulturális hibriditást, az elveszettnek hitt otthonosságnak a megtalálását, s a szexualitást, mely az eredeti definícióban nem hangsúlyos. Ez talán annak köszönhető, hogy az országelhagyás sokszor annak a lehetőségét is hozza, hogy az otthon szigorú normáit, társadalmi elvárásait az egyén maga mögött hagyja, és új, saját normarendszert, szokásrendszert alakítson ki. Mindez Julia Kristeva alábbi soraival áll összhangban: a külföldi rendszerint először kérdőjelezi meg saját otthoni kultúrájának erkölcsi rendjét, s tesz botrányos kihágásokat az új hazában.8

Ahogy a flâneur szándékos céltalanságával és komótosságával a modernitás kritikája is, úgy a kulturális hibrid flâneur a gettósodott, zárványokba kényszerített multikulturális lét kihívásaira ad (vagy legalábbis keres) választ: a városban való szabad mozgással áthágja és így megkérdőjelezi az erősen osztályelven felépülő tipikus brit város belső határait, olyan területekre lép be, ahová eredetileg nem tartozhatna, nem fogadja el a fennálló társadalom által neki kiszabott fizikai helyet, s így képes lesz megszabadulni az idegen címkétől. A fizikai helyváltoztatás szabadsága az ő esetében lelkiállapottá válik: a hibrid flâneur tehát olyan városlakó, aki a kulturális impulzusokat több szubkultúrából kapja, ezáltal több kultúra világában is otthon van, s ezeket egyenrangúnak tekintve nem is akar és tud ezek között választani, s ezeket hierarchikus rendszerbe kényszeríteni.

Ez a folyamat azonban az ellenkező irányban is képes működni: Anita Brookner regényében annak leszünk szemtanúi, ahogy Betty, a született flâneuse fokozatosan elveszíti fesztelenségét és könnyedségét, ahogy a magyar származású filmproducer Max Marcus feleségének szerepe és az ezzel járó kötöttségek egyre inkább ránehezülnek.

Ha New Yorkban maradnak, Betty akár még boldog is lehetett volna. (…) Hollywood előnyeit röviden ecsetelték neki, aztán, mivel immár egy magyar férfi felesége volt, aki különben is egy zseni, s érzései a férje akaratának lettek alárendelve, össze kellett pakolnia a holmiját, és szembenéznie a ténnyel, hogy vagy összebarátkozik a filmes feleségekkel, vagy felkészül arra, hogy ideje nagy részét egyedül töltse. Senkivel sem barátkozott össze.9

Betty tragédiája abban áll, hogy társadalmi státuszának gyökeres megváltozása miatt el kell hagynia az életteret, melyben komfortosan mozgott, s az addig bohém életet élő fiatal nő váratlanul egy Los Angeles-i külvárosi villa foglya és háziasszonya lesz. Korábbi énjének meghatározó tulajdonságai az állandó mozgás, fluiditás voltak. Otthon érezte magát Londonban, Párizsban, New Yorkban, tehát azokban városokban, melyek gyalog is bejárhatóak, melyek centrumok köré szerveződnek, s ahol a társadalmi interakció nyilvános terei, a véletlen találkozások lehetőségét tartogató sétálóutcák, kávéházak a városi lét szerves és természetes részei. Betty Los Angeles-i otthontalansága annak tudható be, hogy a nyugati parton a szociális interakció meghívás útján egymás otthonaiban történik, s így a spontaneitás, a véletlenszerűség izgalma – például a kávéházi ismerkedés – elvész, s a klasszikus európai flâneurség hiányzik.

A most bemutatott szereplőkkel ellentétben a regényekben ábrázolt bevándorlók egy másik nagy csoportja egyáltalán nem rendelkezik az előbb leírt könnyedséggel, rugalmassággal, öntudattal. Azonban a tér az ő esetükben is jelzésértékű: a szorongó bevándorló nem képes megszabadulni az elszigeteltség, kitaszítottság érzetétől, s ez sokszor abban nyilvánul meg, hogy otthonát is alig képes elhagyni. Szégyenérzet, bizonytalanság, állandó szorongás jellemzi őket attól függetlenül, hogy nők, férfiak, első vagy második generációs bevándorlók.

Számtalan példát lehetne idézni, de a leghangsúlyosabb talán Charlotte Mendelson Almost English című könyvének Charles Dickenstől vett mottója: „Nincs nyomorultabb dolog, mint ha az ember szégyelli az otthonát.”10

Az állandó szorongás átjárja a főszereplő tinédzser Marina hétköznapjait. Az előbb bemutatott, a flâneurség könnyed jegyeit viselő szereplőkkel ellentétben Marina bikulturalitás-élménye merőben más: a hibrid lét szabadsága helyett számára a kirekesztettség és az elszigeteltség a meghatározó tapasztalat. Marina számára a városi környezet ellentmondásokkal teli, sőt negatív konnotációkat hordoz: fenyegetettséget, és az abúzus lehetőségének konstans jelenlétét. „Épp elég rossz a helyzet Londonban, ahol folyton ott az emberrablás, a gyilkosság, a baleset veszélye, meg ott vannak a drogosok, a rablók, az ember után járkáló őrültek, a szatírok, az erőszakoskodók vagy még rosszabbak, már ha van azoknál rosszabb.”11

Az anyanyelv kérdése, a nyelvelsajátítás és nyelvváltás lehetősége, illetve ennek hiánya kikerülhetetlen téma a regényekben (és persze általában is a transzkulturális irodalomban), hiszen az egyén identitása feloldhatatlanul és önkéntelenül kötődik a verbális kifejezés képességéhez. A befogadó ország nyelvén történő (ön) kifejezés és a nyelvi kommunikáció könnyedsége pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a bevándorló utat találjon magának az új társadalomba, s annak teljes jogú tagjaként tudjon megjelenni.

Az új nyelv korlátozott kódú használata jellemzi a Charlotte Mendelson regényében szereplő elsőgenerációs bevándorlókat. A  nagymama, Rózsi és húgai másságának, idegenségének erős jelzője a suta, hibás angol nyelvhasználatuk. Ezeket a fonetikai és szintaktikai nyelvi hibákat írásban is jelöli a szerző, melynek következtében ezek a szereplők erősen komikus színezetet kapnak: „– Mí-lyenkár, hogy nem akarod kölcsön tőlem blúz!”12 Vagy: „– Még akkor em-lékszem rólad, amikor ílyen magas voltál!”13

Számos mulatságos és egyben kínos jelenet ékelődik a regénybe, melyek célja elsődlegesen a szórakoztatás, a sűrű cselekmény oldása. Azonban a Másik, az Idegen perspektívájából olvasva ezek a részek az idegenséghez a nevetségesség, gyermekiesség, éretlenség, akár szellemi korlátoltság érzetét társítják, s bizonyítják Kristeva azon elméletét, miszerint az új környezetben az idegen automatikusan megfosztódik státuszától, képességeitől, szociális kompetenciáitól, s így karaktere gyakran komikus-szatirikus felhangokat kap.14 Az előbb említett példákban mindez különösen hangsúlyos, hiszen a megszólaltatott nőalakok a hazájukban tehetős, arisztokrata családban éltek, s a társadalmi könnyedség lételemük, természetes viselkedésformájuk volt.

 

A városi lét ünneplésében vagy elutasításában megmutatkozó kettősség tipikus módon a ruhákhoz való attitűdben is visszaköszön. A felszínesnek, s talán lényegtelennek tűnő kérdés, hogy az egyén (itt: az idegen) képes-e vagy akar-e reagálni a kortárs divatra, a város egyenruhájára, vagy figyelmen kívül hagyja ezt, megmutatja az új kultúrához, a társadalom új viszonyaihoz való kapcsolatát is. Hiszen bár a huszadik századra a ruhák elveszítették gazdasági jelentőségüket, de szimbolikus jelentőségüket megtartották, s „az olcsó ruhák megjelenése és elterjedése azzal járt, hogy a kevésbé tehetősek is megtehetik, hogy megtalálják vagy létrehozzák saját identitásukat megjelenítő személyes stílusukat.”15

A ruházkodás és a divat mint az identifikáció soha véget nem érő folyamatának jelzői mind a négy narratívában hangsúlyosak. Az idegenség tapasztalata és levetkőzésének vágya itt mindkét társadalmi nemet egyaránt jellemzi: a férfiak és nők egyaránt érzik, hogy a megjelenés, az első benyomás kulcsfontosságú a beilleszkedéshez és a városlakókhoz való – legalább látszólagos – asszimilációhoz. Remek példája ennek Penelope Lively (anti)hősének, Lászlónak a látványos átváltozása, mely a tudatosan vállalt asszimiláció ruhákban való kifejeződése: „Néhány héten belül svájcisapkát viselt, és kasmírsálat kötött inggallérjára.”16 Ezt az imidzsváltást nyelvi és kulturális transzformáció is követi, mely az identitást megmutató területek összefüggésére is ráirányítja a figyelmet: „Végignéztem László átváltozását. (…) Két éven belül könnyedebben beszélt angolul, mint legtöbb osztálytársa; rendkívül zárkózott lett. A lehető legangolabb barátokra tett szert. (…) Ritkán beszélt Magyarországról, és már az is irritálta, ha szó esett róla.”17

Az elsőgenerációs ambiciózus médiamágnások, Mr Markus és unokaöccse, Max Markus az idegenség számos jegyét magukon hordják, ám az ő esetükben ez elegáns és izgalmas extravagancia formájában jelenik meg, s így ők éppen különlegességük, egzotikusságuk miatt, s nem ennek ellenére lesznek sikeresek. Mind modoruk, mind ruházkodásuk kifogástalan, dekadens, sima, modoros, túlzó. Mr Markus a klasszikus eleganciát képviseli: „Mr Markus magyar származású, ködös tekintetű, tagbaszakadt férfi, széles vállai és karjai drága ruhákba bújtatva, ezüst-fekete haja nagy gonddal vágva, bal keze kisujján vastag aranygyűrű.”18 Max pedig a dandy megtestesítője: „Megvetően néz szét, miközben átvág a tömegen, a szájában cigaretta, zakója a vállára vetve, lába kézzel készült krokodilbőr cipőbe bújtatva…”19

Ugyanez a dekadens öltözködés jellemzi Vivien nagybátyját, a hírhedt ingatlanspekulánst Linda Grant regényében. A főhős Vivien első találkozása Sándorral éppen a nagybácsi extravagáns öltözködése miatt emlékezetes, mely meghökkenés a ruhadarabok szinte blazonszerű felsorolásában verbalizálódik. „Mélykék moher öltönybe, fekete, kézzel készült velúrcipőbe öltözött férfi, csuklóján gyémántszíjas drága karóra.”20 Sándor megjelenése erős kontrasztban áll Vivien szüleinek egyszerű, sőt szegényes megjelenésével. A ruhák az ő esetükben egyértelműen a belső tulajdonságok nonverbális megjelenítői: Sándor merész, vakmerő, a szabályokat elutasító individualizmusáé, és az örökké barna kardigánt viselő szülők félénkséggel és hálával vegyes szorongásáé.

Sándor öltözködése nem véletlenszerű, a férfiruhákhoz fűződő viszonya igen tudatos és jelentőségteljes. Egy retrospektív epizód során bepillantást nyerünk identitásának és külsejének szoros összefüggéseibe: a ruházkodás erős kontextusés atmoszférateremtő képessége és indexikussága a válságos időkben is segíti emberi méltóságának megőrzésében, s hogy így túlélje az

1940-es évek munkaszolgálatának időszakát: „Amikor aludt és álmodott, mindig így látta magát, és nem rongyokban. Kalocsnikra és nyakkendőtűkre és sálakra, bőrtáskákra, duplagombos zakókra és mandzsettákra, bőr félcipőkre és hímzett nadrágtartókra és lakkcipőkre gondolt.”21    Sikernek könyvelte el, amikor a nyilaskereszteseken saját ruháit látta viszont. Az öltözködés Sándor számára ars poetica: „Néha, amikor felveszel egy ruhát, eggyé válsz vele.”22 Inspirációt a mozi világából merít: „a moziban aprólékosan tanulmányozta, hogy milyen ruhadarabokat viselnek a filmsztárok, hátha talál ezekhez hasonlókat.”23

Sándorhoz hasonlóan unokahúga, Vivien is a ruházkodáson keresztül alkotja újra identitását, melynek segítségével képes lesz saját kulturális-társadalmi másságát a kitaszítottságból ellenkező előjelűvé formálni. Nagybátyjával ellentétben ő nem a film, hanem az irodalom világából merít inspirációt: „Egy-két napra megpróbáltam regényszereplők bőrébe bújni, hogy lássam, mennyire illenek hozzám. Úgy öltözködtem, mint ők, úgy gondolkodtam, mint ők.”24

Sándor és Vivien tehát egyaránt képes a bevándorló marginális helyzetét hátrányból előnnyé fordítani, kulturális kitaszítottságát kulturális sokszínűségre változtatni, egyfajta Homi Bhabha-i hibriditásként megélni.

A ruházkodás és a bikulturális identitás összefüggéseinek ellentétes irányú megjelenésére is számos példa van a regényekben. Ahogy a könnyen beilleszkedő bikulturális flâneurök lubickolnak a divat világában, úgy a bikulturális világgal küszködő, elszigetelten élő bevándorlók a divat világán is kívül esnek. Charlotte Mendelson főhőse, Marina esetében például az identitáskeresés és az örökös bizonytalanságérzet a ruhákkal kapcsolatos diszkomfortérzetben is megjelenik. Szinte metaforikus, ahogy hol családtagjai, hol újdonsült angol barátja által javasolt ruhába bújik, s érzi magát mindegyikben feszengve, zavarban: „Marina odafordul, és meglátja a blúzt, amit Rózsi feléje nyújt: olajzöld szatén, rajta felugró gazella.”25 Vagy: „– Tessék! – tart elé Guy nővére egy élénk türkizszínű miniszoknyát. Gyapjúból van, valami tweed és filc közötti szövetből. (…) – Hát én… nyögi Marina. Ég az arca; érzi, hogy a térdhajlatában meg a hóna alatt izzadni kezd. Jár az agya; ezt nem veheti fel!”26

Összefoglalva: az általam vizsgált narratívákban szoros összefüggés látszik a tér szabad bejárásának képessége, a flâneur attitűd megtalálása és a sikeres beilleszkedés között. Ez a ruhákon keresztül is megmutatkozó, a város láthatatlan belső társadalmi határait átlépni képes optimista viselkedésmód arra enged következtetni, hogy a hibrid személyiség tulajdonképp a modern nagyváros megjelenítője, s hogy a hibrid bevándorló belső mentális tere analóg a nagyváros külső terével, hisz mindkettő különböző kultúrák és szubkultúrák állandó kölcsönhatásának terepe, s így társadalmi és történelmi ellentmondások, kérdések és válaszok ötvözete.

—

1   „I don’t feel English. I also don’t feel anything else but I don’t feel exactly English. I think I’ve got the insecurity of the immigrant even though I’m two generations away…” Charlotte Mendelson, Invisible Alien, Bookanista, 2013. http://bookanista. com/charlotte-mendelson/ (2017. 10. 18.)
Ahol máshogy nem jelölöm, az angol szövegek magyar fordításai a sajátjaim. (S.P.Á.)

2   Walter Benjamin, Charles Baudelaire, A Lyric Poet in the Era of High Capitalism, fordította Harry Zohn, London, Verso Books, 1983, 54.

3  “Claudia sets Laszlo the task of learning London. She makes him ride bus routes from end to end, walk miles every day. Laszlo complains. ‘Do it,’ she orders. ‘It’s the only way you’re going to grow a new skin.’” Penelope Lively, Moon Tiger, London, Penguin Books, Kindle Edition, 2010.

4   “Max Markus and his uncle see eye to eye in the making and framing of images, and when they walk along a street together, in this foreign Paris, and when the uncle points his cigar at an odd doorway (…). They are in love, already nostalgically, with the life of the street, which they will transport to America.” Anita Brookner, Family and Friends, London, Penguin Books, Kindle Edition, 1985.

5    Homi K. Bhabha, A posztkoloniális és a posztmodern, Helikon, 42, 1996/4, 485.

6  “My territory. I grew up here, these are my streets. I am a Londoner. I accept this city with all its uncontrollable chaos and dirty deficiencies. It leaves you alone to do what you like, and of where else can you say that with such conviction?” Linda Grant, The Clothes On Their Backs, London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

7    Edward W. Soja,  Thirdspace, Journeys to Los Angeles and Other Real-and-imagined  Places, Oxford, Blackwell Publishers, 2000, 61.

8    Julia Kristeva,  Strangers to Ourselves, fordította Leon S. Roudiez,  New York, Columbia University Press, 1991, 30.

9    “Had they been able to stay in New York, Betty might conceivably have gone on being happy.” (…) “The delights of Hollywood were briefly described to her, and then, because she was now a Hungarian wife, and no longer allowed to be superior in temperament to her husband, who might just be a genius, she was told to pack her bags and face up to the fact that she must either make friends with the other women in the film colony or be prepared to spend a great deal of time on her own. She did not make any friends.” Anita Brookner, Family and Friends, London, Penguin Books, Kindle Edition, 1985.

10  Bartos Tibor fordítása.

11  “It is bad enough in London, where they are at constant risk of kidnap, murder, accident, of junkies, muggers, stalkers, flashers, gropers, rape or worse, if there is worse.” Charlotte Mendelson, Törtmagyar, fordította Nagy Gergely, Budapest, Libri, 2017, 172.

12  Charlotte Mendelson, Törtmagyar, fordította Nagy  Gergely, Budapest, Libri, 2017, 103.

13  Uo., 17.

14 Julia Kristeva,  Strangers to Ourselves, fordította Leon S. Roudiez,  New York, Columbia University Press, 1991, 15.

15  Diana Crane, Fashion and Its Social Agendas – Class, Gender, and Identity in Clothing, Chicago, The University of Chicago Press, Kindle Edition, 2000.

16   “Within a few weeks he was wearing a French beret and a silk paisley scarf tucked into the neck of his shirt.” Penelope Lively, Moon Tiger, London, Penguin Books, Kindle Edition, 2010.

17  “I watched Laszlo mutate. (…) Within two years Laszlo was speaking a more demotic English than his peers; he became aggressively insular. He cultivated the most English friends he could lay hand on. (…) He seldom talked about Hungary and became irritated when the subject came up.” Penelope Lively, Moon Tiger, London, Penguin Books, Kindle Edition, 2010.

18  “Mr Markus, Hungarian by origin, is a dark bulky man with troubled eyes, his heavy shoulders and arms decently shrouded by expensive suiting, his black and silver hair expertly barbered, a large gold ring on the little finger of his left hand.” Anita Brookner, Family and Friends, London, Penguin Books, Kindle Edition, 1985.

19  “He moves through the crowd contemptuously, a cigarette in his mouth, his jacket slung over one shoulder, his feet, in hand-made snakeskin shoes…” Anita Brookner, Family and Friends, London, Penguin Books, Kindle Edition, 1985.

20  “A man in an electric-blue mohair suit, black hand-stitched suede shoes, her wrist flashing with a fancy watch attached to a diamond bracelet.” Linda Grant, The Clothes On Their Backs, London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

21  “Whenever he slept and dreamt, that’s how he saw himself, not a slave in rags. He thought of spats and tie-pins and cravats and Oxford bags and double-breasted jackets and turn-ups and leather brouges and embroidered braces and opera pumps.” Linda Grant,  The Clothes On Their Backs, London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

22  “Sometimes you put on a dress and it becomes you.” Linda Grant, The Clothes On Their Backs. London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

23  He “would go to the cinema and look carefully at what the film stars were wearing and see if he could find copies.” Linda Grant, The Clothes On Their Backs. London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

24 “I started to try on characters in novels for a day or two, to see how they fitted. I’d dress like them, think like them…” Linda Grant, The Clothes On Their Backs. London, Hachette Digital, Kindle Edition, 2008.

25  Charlotte Mendelson, Törtmagyar, fordította Nagy  Gergely, Budapest, Libri, 2017, 10.

26  Uo., 146.