Tóth Réka Ágnes: Valahol máshol nyár; Ultraibolya
Valahol máshol nyár
I.
ezen az üres szántóföldön
ahol ketten állunk
járó motor hideg tető
nincs már bennem döccenés
koszos ablaküvegnek nyomott orral
kilélegzem a légfrissítő
zöldre vágott fenyőillatát
ez nem táj bennem
csak egy sérült képkocka
amit a gépeden hagytál
a kiszakadt kárpitból valami
csöpögni kezd
ne hallgass rám
II.
odaértünk
és most tanácstalanul állunk
a mérlegek előtt
pedig volt még valami előtte
mint üresen billenő edények
bezacskózott szervek lebegve
tolluktól megfosztott állatok üvegben
egy véget nem érő kamra polcán
lassan csukódik be a kapu
és nem jut eszembe egy szó se
az altatódalból amiről azt hittem
nem felejtem el sosem
III.
ruhámon piros és kék repülőgépek
amiket senki se vezet
visszazárták a vadludakat
te még megérkeztél időben
de a vacsoránál veszed észre
hogy hiányzik egy rész a combodból
kristálykoccanás
az átlátszó folyadékot az üvegben
láttad mégis lenyelted
most lélegzel
szádban homokpad
ott fekszik egy strand
ahol naponta cserélik a menetrendet
IV.
a b c d rajtam kezdék
vízjelek egy fennakadt szemgolyón
szétvágott ing kiálló szegycsont
nem beszélsz többet arról a napról
a nagy eszességet
lehúzott ablaknál a hajad csapkodó szélnek
a tó partján egy üres padon
egy telefonnal a kezedben
amit épp most nyomsz ki
iksz ipszilon
ezt majd másképp mondd
visszajátszás nélkül
ismételgesd magadban
nehogy megváltozzon
sőt
V.
rádióból hallod vissza az akcentusod
magadban gyakorlod a neved
elbújhatsz benne valami még betakarna
ha mezítláb mész a boltba
mint egy álomban
ahol előtte eligazítanak
kiosztják a sorszámot
és megmondják melyik teremben
melyik szobában melyik ágyban
nem alszanak
a falakon fotók állatokkal
amik nem pislognak
férfiakkal akik rád nevetnek
VI.
vakuval fotózod a folyót éjjel
a vizet ne lépd át
zsebedben hordtad eddig
és nem vetted észre hogyan morzsálódott
az a kőből készült kés
a mesében azért adták hogy visszatérj
de tajtékzátony lassan a kezed
erre nem gondoltak
hogy ha sokáig ismételgeted majd
akkor megint nem ég az a madárfészek
Ultraibolya
a vár amit éjszakákon át néztél
nappal nem találod
ahogy lemegy a fény
kivirágzik egy ablak
az a tiéd
két üveglap között égett cukorszag
menj tovább azon az ajtón
ami kívülről olyan kicsinek látszott
most elveszel benne ahogy elvesznek a napok
milyen időszakok voltak milyen nappalok
csak a hidegre és a melegre emlékszel
te hideg voltál amikor néztelek
hogy hívjuk az üres hajnalokat
amik elmaradtak mellőled
a lusta vadállatokat
ha a mellkasodban várnak
a fehér hűtők álmát
aminek fényében fürdesz
és nem ébredsz fel
emléknek túl kevés lesz
arra kelsz hogy a szavak használnak téged
nyelveden egy unatkozó madár
lyukasztja ki a mondataid hogy ne érjenek el téged
azt mondták a szivárvány nem indul sehonnan
te mégis lekésted a színeket
és most a fekete a szemedben
az is én vagyok
a folyosó nem ér véget
előtted az van ami mögötted volt
most biztosan érezni kellene valamit gondolod
de a csempe törött széle megállít
az üvegre nincs ráírva hogy igyál meg
ezért otthagyod és akkora maradsz amekkora voltál
minden tükörben másvalaki arcát
a helyek nem hagytak el
csak nem hasonlítanak már rád
ez a folyosó mostantól az életed
visszaszívod a fényeket hogy csak a tieid legyenek
nem számoltál vele hogy szúrni fognak
hagyod hogy kicsorogjon a szádból
a maradékot elviszed és az erkélyre ülteted
kevés vizet kér csak éjjel virágzik