Czesław Miłosz: Egy kilencvenéves költő dedikál; És hogyha?; Konstantin császár (versek, Gömöri György fordításai)

Egy kilencvenéves költő dedikál

Hát mégis túléltelek, ellenségeim!
Neveteket már dús moha borítja.
Pedig milyen buzgón vezettétek a hajszát
Az elfajzott gaz áruló nyomában. Az áll
A tanmesében: a végén győz az igazság.
Hát nem feltétlenül. Kicsit gyöngébb a szív,
Kevesebb a kitartás, és máris tromabitaszó
Búcsúztatja a szegény nyuszit vagy medvét.
Ez a diadal nem tölt el büszkeséggel.
Egyike tán a sok csodás fordulatnak
Azok közül, amelyek egykor megmentettek
Auschwitztól, és szintúgy (van rá adat)
A lágersorstól kies Vorkutánál.
Ebben, úgy látom, semmi érdemem nincs.
Gondviselés óv művészt és bolondot,
Mondta valaki. Mintegy kompenzálva
Azt, hogy mi csak játékszerek vagyunk
Teljesen ismeretlen sötét erők kezében.
Meg hogy kevésbé vagyunk beszámíthatóak.

Híven szolgáltam én a lengyel nyelvet.
Sok nyelv közül egyetlenegy ez nékem,
Kihív és kéri, hogy fényét emeljem,
Mert itt túl számos majomforma ember
Beszéli, akiktől – megvallom – viszolygok.
De beszéli oly sok jó és tiszta lélek,
Hogy imáik megválthatnák a világot.
Meg aztán a lengyelség: kötelesség,
Sőt van, akinek szenvedély. Nem is adnám
Más nyelveken írt bölcs mesterművekért.

Sok igazság volt, ellenségeim,
Abban, hogy ez a gaz kisúr ábrándokat
Szőtt, felhúzta orrát, bírált jobbra-balra,
Nem élt köztetek, mindjárt célra tört:
Gőggel elsáncolt saját hírnevére.

Igen, valóban, művemet megírtam.
Ez annyit tesz, hogy tudatában vagyok,
Milyen veszély fenyegette a lelkem.
Elég pár életrajzot szemügyre vennünk:
Kortársam volt pl. Jerzy Andrzejewski,
Vagy földim a Nieważa folyó mellől
Witold Gombr. úr, egyik se fénylő jellem.
És bár rájuk gondolva, mint egyénre,
Rögeszméikre és eltorzult énjük
Ócska trükkjeire s a boldogtalanságra,
Szánalmat érzek, mellette aggodalmat,
Hogy talán épp olyan vagyok, mint ők,
Tölgyet játszottam s voltam korhadék fa.
Milyen lesujtó. De van rá bocsánat:
Nagyobbak akartak lenni önmaguknál,
Prófétaságra mindhiába vágyva.

Most megvénülten, tanuk előtt állok,
Kiket az élők szemmel már nem látnak,
Beszélgetünk, nevükön hívom őket,
Miközben kezem dedikál csak, aláír.

(2001)

Jegyzet:
Jerzy Andrzejewski, prózaíró (1909–1983)
Witold Gombrowicz, próza- és drámaíró (1904–1969)

És hogyha?

És hogyha mindez csak álom,
Az emberiség álma önmagáról? És mi,
Keresztények csak egy álmon belül álmodunk?

És hogyha senki sem felelős csalódásunkért,
Amivel föld alá süllyedünk
Arra várva, hogy az Örök Igazságosság fölemel?

Konstantin császár

Élhettem volna Konstantin idejében.
Háromszáz évvel a Megváltó halála után.
Akiről csak annyit tudtak, hogy föltámadott,
Mint a római légiók napfényes Mitrája.
Tanúja lettem volna akkor a homousion és a homoiusion vitájának,
Arról, vajon Krisztus természete isteni, vagy csak ahhoz hasonló.
Biztosan ellentmondtam volna a trinitáriusoknak,
Mert hát ki tudja kitalálni a Teremtő természetét?
Konstantin, az Egész Világ Császára, ez a dölyfös, gyilkos alak,
Lehúzta a mérleget a niceai zsinaton,
Hogy aztán nemzedékeken át elmélkedjünk a Szentháromságról,
A titkok titkáról.
Ami nélkül az emberi vér idegen lenne a mindenség vérétől
És hiábavaló lett volna a szenvedő Isten saját vérének kiontása,
Azé, aki áldozatul adta magát már a világ teremtésekor.
Igy hát Konstantin csupán méltatlan eszköz volt,
Nem lévén tudatában annak, mit adott a messzi idők emberének?

És mi, vajon mi tudjuk, mire vagyunk elrendelve?

Gömöri György fordításai