Nagy Hajnal Csilla: December. Nyelved helyén a szavak (próza)

Arnold Eszter felvétele

December. Nyelved helyén a szavak

– Szóval, kérdésedre visszatérve, nem, még nem őrültem meg, és nem is tervezem, hogy ez a közeljövőben megtörténik. De értékelem, hogy csak emiatt felhívtál. A kávéfőző kotyogása megszakít minden gondolatot. Ez nem hiba, így kell történnie, és még ha a telefon túloldalán lévő személy nem is hallja a kotyogást, megérzi, valahogy mindig megérzi, és tiszteletben tartja a hirtelen beálló csendet. Fülem és vállam közé szorítom a készüléket, amíg egy bögrébe ürítem a kávét. Ebből talán már hall is valamit, nem kérdezem meg, kíváncsi vagyok, meddig tart ki ez a csend. A hűtőajtó nyitódása is lehet egyértelmű, a tej löttyenése már kevésbé. De az is lehet, hogy éppen ő is most főzte le a reggeli kávét, és ugyanezeken gondolkozik. Nem ismerem eléggé, hogy biztos legyek benne. Feltételezni is csak megszokásból teszem.
– Várj egy pillanatot – hadarom, mielőtt egy pillanatra, hogy a kabátomat magamra húzzam és a bögrét és egy cigisdobozt egy kézben egyensúlyozva kinyissam az erkélyajtót, mégis az ablakpárkányra helyezem a készüléket. – Na, itt vagyok – fújom ki az első adag füsttel.
– Emlékszel egyébként, ugye, hogy egy hete ilyenkor is felhívtál? – Nem emlékszik. – Akkor még ez az egész megőrülés dolog fel sem merült benned. Nem, nem baj, meg az sem, hogy most felmerült, csak érdekes. Hogy miért pont most. Mert egyébként ha az egy héttel
ezelőtti telefonálás alkalmával tetted volna fel a kérdést, az egy kicsit másképp festett volna. Ez az érdekes, de egyébként lehet, hogy még a múlt héten kezdődött el benned ez a, ez a kérdés, vagy hogy mondjam, szóval tulajdonképpen egészen logikus, ami itt történik.
– Nem akartam én ezt túlkomplikálni – mondja, aztán felnevet. – De lehet, hogy azt akartam, hogy te komplikáld túl helyettem.
– Akkor most hadd kérdezzek vissza, te hogy állsz a megőrüléssel?
– Én… ugyanúgy, mint mindig. Nagyszerűen haladok vele.
Egy, de legfeljebb két kezemen meg tudnám számolni, ha nagyon akarnám, hányszor találkoztunk életünkben eddig személyesen. Persze, mindig tudtunk egymásról, nem olyan nagy ez a szakma, főleg ez a belterjes része, ahová tulajdonképpen mindketten tartozunk. Tavasszal hívott fel először, amikor az egész elkezdődött, mert nem tudta, és azóta se mondtam el neki, mennyire utálok telefonálni. Nem is kell elmondanom, mert vele aztán, mint kiderült, mégsem utálok.
– Egy színdarabról akartam beszélni veled egyébként – nyögi ki végül.
– Na, az kiváló ötlet, te írtad ezt a színdarabot?
– Én, vagyis, még csak elkezdtem. De elakadtam vele, és nem pontosan értem, hogy miért.
– Sok oka lehet. Erre akarsz rájönni, hogy miért akadtál el?
– Nem – mondja, lassan ízlelgetve ezt az apró szót, majd elnyújtva felsóhajt. – Csak… nem tudom eldönteni, tényleg meg kell-e írnom.
– Hát, ezt én… miről szól?
– Ah…
– Jó, oké, bocsánat. Akkor, miért akarod megírni?
– Nem biztos, hogy meg akarom írni, csak itt szaladgálnak, botladoznak ezek a figurák, a megőrülés szélén, és végtelenül dühít, hogy nem bírnak ténylegesen megőrülni. Én csak segíteni szeretnék nekik, mert ez így tarthatatlan.
– Tarthatatlan, ez jó. Hát akkor itt a válasz. Ha tarthatatlan, akkor ne tartsd. Engedd el őket.
– Ezt úgy érted, hogy engedjem őket megőrülni, nélkülem? Vagy, hogy engedjem meg nekik, hogy megőrüljenek, velem?
– Na most erre ha tudnék se akarnék válaszolni. – Pár másodpercig csendben ízlelgeti a válaszomat.
– Igen, azt hiszem, értelek. Valószínűleg azt nem merem eldönteni, hogy én is megőrüljek-e velük.
Egy pár évvel ezelőtt, véletlenül pont néhány hónap eltéréssel, mind a ketten elköltöztünk az országunkból, ugyanabból az országból. Én északnyugati, ő pedig délkeleti irányba indult meg, és ha jelenlegi otthonaink között húzunk egy egyenest, az nagyjából középen keresztezi ezt a bizonyos országot, ahonnan mindketten eljöttünk. Erre jött rá áprilisban, ezért hívott fel először. Azóta sem sikerült rájönnünk, mit jelent ez. Talán azért, mert nem is próbálkozunk vele. Ő talán egy kicsivel gyakrabban hív fel engem, mint én őt, de nehéz lenne megmondani.
Néhány hét múlva itt a karácsony, és valószínűleg mindketten kint ragadunk, de nem akarok rákérdezni, nem tudom, mennyire fontos neki ez az időszak. Egyedül él, én is, ő nem veszítette el idén az állását, én igen, de csak egy rövid időre, hamar sikerült újat találnom.
– Te, egyébként, mit fogsz csinálni karácsonykor? – teszi fel habozva a kérdést, az orromon eresztem ki a tüdőm összes levegőjét.
– Nem tudom. Nekem ez az egész, hát, nem olyan fontos.
– Ja, persze. Nekem sem. Csak eszembe jutott.
Aztán egy darabig némán ülünk a közénk húzott egyenes két végpontján.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/1-es lapszámában.

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Író, költő.