Jakab Júlia: A kisvárosi pletyka természetéről / Borcsa Imola Magnebéhat című kötetéről

(kritika)

A Magnebéhat egy kis kötetnyi pletyka, hiszen a történetekből egy erdélyi kisváros közösségén belüli szövevényes kapcsolatainak hálózatszerű látleletei és a közelmúlt eseményeinek töredékei bontakoznak ki. A pletykálás bevett szokás, mi több, életforma a kisközösség számára, a kötet címével egybevetve úgy is mondhatnánk: akár a magnebéhat, annyira elengedhetetlen stresszoldó a mindennapokban. Ilyen értelemben a kötet a pletykálásnak nem a toxikus, hanem éppenséggel a jótékony aspektusát, pontosabban egyrészt a munkahelyen kialakított bizalmas viszonyt, másrészt az általa történő beavatódást helyezi előtérbe, így rehabilitálva azt nagyon is emberi, mintegy elemi szokássá.

Elvira néni, a sztereotipikusan locsifecsi takarítónő nagy lélegzetvételű, ízes székely nyelvjárású történetmondásaival a posztkommunista városka látszólag unalmas miliőjébe avatja be az újonnan érkezett gyógyszerésznőt. Beavatástörténet felőli megközelítésből elmondható, hogy a pletykák kapaszkodóval szolgálnak az újonc számára, még akkor is, ha többnyire ismeretlen személyekről értesül, ugyanis a mások viselkedésével kapcsolatban elhangzó megállapítások segíthetnek meghatározni önmaga számára az új közösség mentalitását és normáit. Egy olyan hírvivő mellett, mint amilyen Elvira néni, jó hallgatónak lenni is tudni kell; a gyógyszerésznő pedig nagyon figyel, olykor kibukik belőle a nevetés a képtelennek hangzó történetek hallatán, néha-néha pedig visszakérdez, ahogyan az olvasónak is időnként újra el kell olvasnia egy-egy szövegrészt, hogy érthetővé váljon az információáradat gyors egymásutánjából kibontakozó történet. Egyetlenegyszer – A tolmács című novellában – a gyógyszerésznő is csatlakozik a pletykálkodáshoz, beszámol egy közvetett úton, a fodrásznőjétől hallott esetről, azonban az általa elbeszélt, tolmácsként külföldön dolgozó sebész lányának meghasonulásáról szóló történet a takarítónő döbbenetére egészen más, mint ahogyan azt ő tudta. Kiütközik tehát a szóbeszédek egyik jellemvonása, azaz a szájról szájra terjedő történetek valóságferdítő volta.

A novellák – melyek voltaképpen novellaciklust képeznek, s ily módon címeik akár mellőzhetőek is, elvégre a pletyka mint szövegszervező elv lehetővé teszi a történetek egymásba való átjárását – magának a pletykának a mechanizmusába is betekintést nyújtanak. Mozgatórugója minden, ami (a kisváros lakói számára) szenzációnak vagy éppen botránynak számít, legyen szó a kommunista rezsim időszakából fennmaradt anekdotákról, mint a Ceaușescu gyárlátogatása körüli lázas előkészületek, és ehhez hasonlóan Vilmos herceg feltételezett eljöveteléről, polgármesterek félresikerült kampányairól, olyan rejtélyes természeti jelenségekről, mint  a lepkeinvázió vagy  a naranccsárga hó, netán a föld alatt húzódó, kincset rejtő alagúrendszer(ek) városi legendája, a Titanickal elsüllyedt nagyapáról, vagy éppen a városlakók párkapcsolati problémáiról, alkoholfüggő tanárokról, gyógyulásokról és megbetegedésekről, helyi szépségversenyről, jövevényekről, a külföldi munka viszontagságairól, az itthoni kisvállalkozások virágzásáról vagy éppen csődjéről… Ezek a szövevényes történetek a kisebb közösség belső működéseire is ráláttatnak: a kisvárosba érkező idegenek – legyenek azok kínai vendégmunkások, csodadoktorok, vagy holland testvérváros lakosai, netán amazok a hegyen túlról – alaposan felforgatják ennek a zártabb közösségnek a mindennapjait, a fokozott izgalomba pedig gyanakvó idegesség, bizalmatlanság vegyül. Fontos ugyanakkor a pletykálkodók részéről a történtek folyamatos értelmezése, az ok-okozati összefüggések fejtegetése, a spekuláció: „Nem mintha lehetne tudni egészen pontosan, mik történtek, mert a beszéd sok, de az alapja kevés” (A kráter). Ráadásul ezek a szóbeszédek nem ritkán más helybéli tudatán átszűrődve kerülnek a takarítónő fülébe, vagy éppen egy véletlenül meghallott beszélgetéstöredékből, mindezeket pedig maga is alakítja az igencsak sokszínű előadásmódjával, a visszaemlékezés részleteket homályosító és ferdítő tükrében: „Ősz volt, kilencvenkettő ősze mintha, kutatott hunyorítva az emlékei közt. Maga emlékszik, Julika? Vagy később kerültek ide?” (Naplemente). Elvira néni történetmondásából a pletykálásnak egy másik sajátossága is kikövetkeztethető, azaz éppen a pletykásként való megbélyegzés elleni mentegetőzés – „Nem vagyok én pletykás, gyógyszerésznő, nem azért mondom” (A lázadás) – mely gyakran a különös esetek igazságértékének megerősítésére irányuló különféle esküdözési formulákkal társul: „Menjen széjjel a szék alattam, ha nem az volt” (A csodadoktor). Talán nem is az információk valóságtartalma, sokkal inkább a rábólintás, a mesélni hagyás, a befogadói szerepkörbe helyezkedés válik fontossá mindkét gyógyszerésznő részéről, mely egyfajta cinkossági viszonyt is feltételez. Elvira néni biztató szavai is a kölcsönös bizalmat, az új gyógyszerésznőnek a kisváros közösségébe való sikeres beavatódásba vetett hitét példázzák: „Meglássa, gyógyszerésznő, így lesz evvel maga is, pár esztendő eltelik, s azt is tudni fogja, kinek hogy hívják a tehenit” (Májusi rózsa).

A Magnebéhatbéli történetek couleur locale-ja szemléletesen mutatja be a meg nem nevezett, és éppen ezért bármelyik erdélyi kisvárosra vonatkoztatható környezetet, ahol a közelmúlt, a kommunizmus és a rendszerváltás történelemmé szilárdult emléke ott lüktet a levegőben, a város kopottas épületein, az üresen álló gyárakon, és ahol a szürke óriásként éktelenkedő víztorony, a piac és a bodegák, a meteorológiai állomás sajátos eligazodási tengelyekként, a város legismertebb pontjaiként emelkednek ki. A történetek szereplői gyakran a szinte minden közösségben jelenlévő beszédes ragadványneveket viselnek, melyek egy-egy foglalkozást sűrítenek magukba, ilyen Gutentag Gyuszi, a némettanár vagy Kuplerájos Józsi, a moteltulajdonos. A Székelyföldön gyakran előforduló – sokaknak ismerősen csengő – vezetéknevek át- meg átszövik a történeteket, maga az olvasó pedig a gyógyszerésznővel együtt összefüggéseket, relációkat keres, beazonosít egy-egy újra felbukkanó szereplőt egy vele kapcsolatos eseményszállal vagy megítéléssel.

Borcsa Imola a pletykairodalom egy másik képviselőjének, a szintén kézdivásárhelyi Fekete Vincének az Udvartér című, tárcanovellákat tartalmazó kötetéhez hasonló hangon szólal meg, írásaiknak közös vonása, hogy leleplező, iróniától sem mentes, roppant szórakoztató módon tárják fel a kisváros közhelyeit. A kötet szerzője egyik főszereplőjéhez hasonlóan maga is egy székelyföldi kisvárosban, gyógyszerésznőként éli mindennapjait, ezúttal azonban olyan magnebéhatot adott nekünk, ami egy „leültünkben” kielégíti pletykaigényünket (mert valljuk be őszintén, valamennyiünknek alapvető igénye minél többet megtudni a környezetünkről) és szembesít a közvetlen környezetünk elviranénijeivel, netalántán saját elviranénis természetünkkel.

(Bp., Napkút, 2019)