Mohai V. Lajos: Aki él, látja ezt

Ingeborg Bachmann emlékének

Eljön egy pillanat novemberben, amikor gyermekkori élménytöredékek elevenednek meg, ha az ember kimegy az utcára, és elindul a hegy felé. Jól ismeri már ennek a pillanatnak az eljövetelét; nem múló izgalom emlékei indítják útjára újra meg újra; ebben a pillanatban bizonyos gyöngédség pihen a lelkekben, a régi idők vonzerejének kicsiny szelete, amelyet elraktározott, rosszabb időkre félretett a szív, s amelynek felnőttként is engedelmeskedni kötelesség. Ilyenkor hópelyhekként szállongó gondolatok lepik el a lelket; az ember csóválja fejét, de jólesőn veszi tudomásul, hogy nem sorvadt el benne az ártatlanság iránti vágy; fehér sziromhullás ez, ajándék a saját elgyötört világának, tartson bármeddig. Harmonikus állapot a hegyi úton, állapítja meg, bár törékenységével tisztában van. Néha megáll a dróthálós kerítések előtt; kerteket lát, beleselkedik a kertek mélyére húzódott villákig, ahová a kikövezett lépcsősorok vezetnek. A följárók mellett tuják nyújtózkodnak; a látvány, amit mutatnak, jólesik a szemnek, ez a hegyi út ismeri az árnyalatokat, nyugtázza elégedetten; nem gondol még az ünnepek közeledtére, amikor ezt a békés környéket kék, vörös és fehér izzók és olcsó neonfürtök csúfítják el, és a tujákat a vásári kivilágítás letaszítja szoborszerű magányukból.

Ezekben az elfogódott pillanatokban a régi világ érzései újra fölismerhetők, ez a pillanat végleg a régi világé már, ezek az érzések egy gyermekéi benne, bizodalma egy gyermeké, ahogyan odanyomja homlokát a hideg ablakszemhez, boldogan nézi a sötétet, mi történik ott. Kerítések és fák állnak a sötétben, bokrok, gazdasági épületek süllyednek el benne; lámpák csillannak meg és hunynak ki; a levegőben virágkertek avarillata száll. Fénylő csillagok tartják tisztán az eget. Visszafojtott lélegzettel figyeli, ahogy a zsindelyek réseiből megszólalnak a szelek. Mintha szalvétát lobogtatnának. A neszek csak reggelre hagyják el a házat, mint a koránkelők, eltűnnek az ajtók mögül, eltűnnek a hosszú folyosókról, eltűnnek az utcák didergő árkaiban, megijed, hogy átkelnek egy másik világba, megijed, hogy mi marad utánuk a fájdalom helyén; vajon látja-e majd, és látja-e más is? Ennek a régi világnak a révülete ritkán tér vissza hozzá, csak, amikor eljön ez a kegyelmi pillanat, csak akkor cseréli föl a tovatűnt múlt a jelent. Ez a novemberi pillanat a múlt védelmére kel, amíg él, tagadni fogja, hogy az eltűnt idők nyomát a por gyáván belepi.

Még lassan telik az idő, a délutánok korán kezdődnek és világos van, noha pára és ködfátyol takarja az eget a város fölött, a folyó is ködpólyába burkolódzik, mintha a hegy belecsúszott volna alant a medrébe. Facsoportok állnak magányosan, elmosódott foltok a párában. Szitál a hideg, a folyóról fúj a szél, a rakpartok forgalmából fölszűrődik a város moraja, olykor szirénák eresztik ki a sípolásukat az utcák forgatagában. Ha ezekben a napokban erős széllökések érkeznek, és ez gyakran előfordul, a szél sikoltó ajka üveghangot hallat. Megreccsen a kihűlt sóder a lábbeli alatt, kicsike kavicsgödrök szemében jégvirágok nyílnak, fekete üreggé válik a bokrok töve, a sárga Hold árnyéka hosszú vonalakká nyújtja a fákat. A mozdulatlanságba rémület telepedik; az örökzölddel áttelelő temetők illata. Van, hogy az ég napokig ontja a havat, a hegy tetejéről szánkópálya hullámzik az autóparkolókig; a gyerekek földerült arccal ünneplik a paradicsomi állapotot. Álmélkodnak. Ámulatba esnek. A hirtelen havazást gyors olvadás követi, a természet befejezi a jótékonykodást.

Egyetlen szempillantással fölméri a kicsi tisztást maga előtt, ahol a magány gondolatai eltávolodtak tőle, mert amit most érzett, más volt, mint a korábbiak. Nem az, amire a lelke mélyén egy teljes éven keresztül készülődött, ahogyan felnőttfejjel az elhagyott évek után készülődik minden elkövetkezendő novemberére; mert ezen a tisztáson valami mindig a végéhez ér, valami mindig véget ér; mert másképp látja viszont önnön életét, addigi tetteit, a saját hazugságait a mások hazugságaival együtt, a saját hiúságát a mások hiúságainak közös poklában. A mindennapok mocsarába vert cölöpök is elkorhadnak egyszer, a tévelygésért éppúgy fizetni kell, mint az árulás bélyegéért. A gyermekkorban minden érthető, a gyermekkor tiszta itatóspapír, a gyermekkor gyöngédség, a gyermekkor merő ártatlanság; a felnőttévek terhe az emlékezőtehetséget roppantja össze, a szív karbantartására elfogy az erő, a túlélés ösztöne fölülkerekedik, és fölülkerekedik a csalódottság. Ez az érzés elárasztja az utakat reggel, amikor fölkel a Nap, és ettől a csalódottságtól megtorpannak az első fények az ablaküvegen. Hinnéd-e, hogy az a gyermek, aki gyermeki bizodalmával odanyomta homlokát az ablakszemre, és sötétben is fölismerte a világ üzenetét, ma elveszve áll, és gyötrelmében hideglelés éri, amikor eljön a pillanat novemberben, hogy elinduljon a hegy felé.

A városra gondol, amelyet otthagyott. A szélső házak közé ékelt szilvamag alakú téren feszület áll Jézust mintázó kőszoborral. Az eső és a hólé régen lemosta róla a festéket. A hosszúkás épületek mögött a műút párás szalagja kanyarog a mezőkön és a földuzzadt tarlókon át. A kerítések tövében gyér füvű udvarok világítanak sárgás fénnyel; a simára kopott palánkokon fürtökben lóg a foszladozó vadsóska-függöny. A forró cementportól megnehezült levegőben törmelékkupacok tornyai; agyonnyomják a kőkeresztet. A szállongó por fojtó hurkokat rajzol a fölrepedő égen. Hajnal lehet, hideg kő van a talpa alatt, hideg kövön áll. Morzsalékos a kő, mint azé a Jézust mintázó szoboré a feszületen. Belélegzi a mérges levegőt. A városnak azt az utcáját bontják, ahol született. Nem kéri, hogy maradhasson ott, mert hirtelen a tüdőbetegségére gondol, amiből alighogy kikezelték. Az álom és a valóság közé beékelődik a félelme. Soha nem lesz vége. A pusztításnak se; az odahányt törmelékkupacok egy egészen más világról adnak hírt, onnan nincs kimenekvés. A meggyötört kertekhez van köze, a fölrepedő égnek engedelmeskedik, a fölrepedő égnek tartozik számadással. Áll nappalainak hideg kövén, a kövek a szótlanságát nyelik el. Az éjszaka fölágaskodó hullámaiban a fojtó hurkokat viszontlátja; amit keresne, nincs sehol. Ez volt az utolsó alkalom, elkerül onnan; de tudja: soha nem lesz vége, soha nem lesz vége.

Ha eljön az ideje, kibújik a földből egy-egy szál hóvirág feje. A hóvirág a tavasz hírnöke, elűzi a telet, ragaszkodik a jótékony szerepéhez, mintegy hirtelen fuvallattal érkezik a hegy belsejéből föltörő hajszálereken keresztül. Gondja van rá, hogy megvilágítsa a szürke hajnalt, és az éjszaka őrszeme legyen. Ha a hóvirág kidugja fejét a földből, melegebb fények kezdik simogatni a hegy domborulatait. Ezekből a friss fénynyalábokból hasznot húz a hegy, fölszárad a kocsonyás avar, a hegy kezd megfeledkezni tetszhalott állapotáról, a szeszélyes április után a kertek gazdáinak legfeljebb a fagyosszentek miatt kell aggódniuk, de a május lobogó zöldfáklyáit már semmi sem képes lefojtani, megérkezik az első kánikulai hullám, majd hosszú aszály következik, és a tuják tövét a kiszáradás veszélye miatt a kertészek szorgalmával kell öntözni. A tűző nap elnyeli a bizonytalanságot, a rövid éjszakák kiűzik a szemekből az álmot.

Az évszak mindenét odaadja, amije csak maradt; aki él, látja ezt.