Murányi Sándor Olivér: Rókafogta rókamentő

Kecskeszállás felé tartunk Lukács vadőrrel, amikor a tizenegyes kilométerkövet elhagyva arra leszünk figyelmesek, hogy előttünk egy, velünk szemben két autó áll az úton, amelynek közepén egy kistermetű vad vonaglik.

– Róka! Éppen most ütötték el! – kiáltok fel a meglepettségtől. Lukács vadőr megállítja a terepjáróját. Kiszállunk. Mögötte haladok. A rókakölyköt öt ember állja körül, de senki nem mer hozzányúlni, hogy behozzuk az útról. Közel lépek hozzá, leguggolok, bal kezemmel összeszorítom a két állkapcsát, jobb kezemmel a farát fogom meg, majd felemelem, és elindulok vele.

– Vadat nem fogunk meg! – int Lukács vadőr, de ezúttal nem hallgatok rá, hanem elindulok a sebesült állattal le az útról. – Állatorvost kéne hívni, vagy itt a vadőri fegyver, hogy ne szenvedjen – szólok vissza erdei mesteremnek. A rókakölyök láthatóan alélt állapotba kerül, érzem, hogy nem tudná tartani már a fejét, engedi, hogy szorítsam az állát. Vagy harminc métert haladhatok vele, amikor hátrafordulok, hogy lássam, Lukács vadőr követ-e minket, de ő csak fejét csóválva áll. Ekkor döbbenetes dolog történik. A vad a semmiből éled újra, kitépi száját a kezemből, és jobb csuklómhoz kap. Tűéles fogai a csontomig hatolnak. Felordítok a fájdalomtól, mire másodszor is odaharap, majd megfordul, balra billen, és a csont mentén szó szerint kettéhasítja a negyedik ujjam. – Segítség! – üvöltöm sokkos állapotban, majd megragadom az állat állkapcsát és szétfeszítem. Erre már Lukács vadőr is ott terem: – Ne öld meg, szétszakítod az állát! Akkor minek mentetted idáig? – Összecsukom a rókakölyök száját, és eldobom magamtól. A magához tért állat három lábon szalad, eltűnik a bokrok között. Leguggolok, és tovább ordítok a fájdalomtól. A vér mindkét kezemből patakokban ömlik. Az emberek döbbenten néznek a távolról. Lukács vadőr a terepjárójához szalad, amelyből egy rongyot vesz elő. Elém térdel, kulacsából vizet önt a sebekre, majd az egészségügyi dobozból elővett szesszel önti le mindegyiket. Ettől még hangosabban ordítok. Kettéhasított ujjam látványától megrémülve nem térek magamhoz, a sokkos állapot nem szűnik. Mesterem felemel, majd az autója felé tuszkol. Az emberek továbbra is csak némán néznek. Indulunk az ügyeletre. Útközben végre levegőhöz jutok, a vérzés azonban nem áll el. Parajdra érve a orvosi rendelő felé vesszük utunkat. Magas, szikár középkorú szemüveges doktor fogad. – Vegye nyilvántartásba a beteget – int az asszisztensnőjének. Őmaga alig néz fel a számítógépe mögül, lázas sietséggel pötyög valamit, aztán feláll, és kabátjáért nyúl. – Lejárt a munkaidőm, sajnálom – veti hozzám hetykén. – De doktor úr, ugye nem baj, hogy engem éppen egy róka harapott meg? – kérdem. – Ne feleseljen, kövesse az asszisztensnő utasításait! – mordul rám, majd távozik. Lukács vadőr a folyosón vár, míg a hölgy kibontja a kötéseim, megnézi és kipucolja a sebeket, Betadint önt beléjük. – Továbbküldöm a sebészetre, ahol tetanusz injekciót kap, majd be kell adni önnek a veszettség elleni oltásokat, összesen négyet. Elköszönök. Az udvarhelyi sebészetre hajtunk. A műtőorvos végre kedvesen fogad. Hatvan körüli férfi, azt mondja, közel négy évtizede van a pályán, de ez az első rókás esete. Megvizsgál, majd kijelenti, hogy vadharapást nem varrhat, mert akkor nem távoznak megfelelően a szervezetből a vad által bejuttatott baktériumok. Asszisztensnője beadja a tetanuszt, majd főnöke diktálása alapján megírja az összefoglaló szakorvosi leletet:

Kórelőzmény:
Róka harapta meg.
Státusz: A jobb alkar distalis harmadában a dorsalis és a ventralis felszínén is fognyomok láthak. A bal kéz IV-es körömperc tenyéri felszínén, a csúcsra húzódóan, hasított seb látható.
Diagnózisok: a csukló és a kéz többszörös nyílt sebe; egyéb emlősök harapása.
Beavatkozások: vizsgálat, vérzéscsillapítás tamponálással, vérzéscsillapítás kötéssel, Tetanusz profilaxis human antitetanusz immunglobulin injekcióval
Megjegyzések: kontroll megbeszéltek szerint. Lyssa jegyzőkönyvet kiadtuk.

Elküldenek, hogy beszerezzem az első veszettség elleni oltást. Lukács vadőr hazavisz a házába, ahol felmegyek a vendégszobába.

Aznap éjjel semmit nem alszom. A sebek sajognak, a gyulladás a gyógyszerek ellenére sem szűnik. A rókakölyökre gondolok. Vajon életben maradt? Ha mégis, merre járhat? Próbálom megérteni: nagyon megijedhetett, amikor felébredve egy ember kezében találta magát. Rémülten védekezett, hiszen nem arra alkotta a természet, hogy én fogdossam. Magamban megbocsátok neki. Életem első rókája, amellyel túlságosan is közeli kapcsolatba kerültem. Hányszor voltam medveközelben, a hajam szála sem görbült, erre éppen a ravaszdi… A hír terjedni kezd a barátaim között. Kevesebben sajnálnak, mint ahányan elmarasztalnak, sőt nevetnek. Talán utóbbiaknak van igaza. Kifogott rajtam egy kistermetű állat, mert felelőtlen voltam és óvatlan. Az életét akartam menteni, bizonygatom magamnak, nyugtalanul forgolódva az ágyamban. Reggel az egyik íróbarátom levele vár az email-fiókomban:

Hallom, mekkora baj ért tegnap. Van végrendeleted? Még mielőtt habzó szájjal ugatni és harapni kezdenél, és ha már a manapság divatos oltásellenes hangulatban amúgy sem mégy dokihoz, hogy párszor megszurizza a hasadat, legalább egy közjegyzőt keress fel, hogy az örösök majd ne sokat veszekedjenek. De lehet, már odáig sem érsz el…