Élet az irodalom után? – Interjú Kulcsár-Szabó Zoltánnal és Simon Attilával

Kulcsár-Szabó Zoltán és Simon Attila

Az utóbbi évek külföldi, valamint hazai filozófiai és irodalmi tendenciáinak egyik központi irányzata lett az „élet” fogalmára is rákérdező, azt számos irányból továbbgondoló biopoétika területe. A honi tudományos diskurzus is több konferencia, valamint konferenciakötet által kapcsolódott e leginkább az angolszász világban fontos pozíciókat elfoglaló elméleti irányzathoz. A felélénkült érdeklődés (és egy nemzetközi konferencia) okán jelent meg 2020-ban a neves Springer kiadó gondozásában a Life After Literature című tanulmánykötet, amely a biopoétika irodalmi és elméleti perspektíváit tárgyalja. A kötet négy szerkesztője közül kettővel, Kulcsár-Szabó Zoltánnal és Simon Attilával beszélgettem.

Ha jól érzékelem, a címadás mögötti elgondolás éppen arra a széttartó, több aspektusból értelmezett „élet”-fogalomra reflektál, amelyet az írások számos irányból közelítenek meg. Mit gondolnak a címadás gesztusáról, milyen (kérdezési) irányok jelennek meg benne rejtetten?

Simon Attila: Hadd fűzzek először rövid megjegyzést a bevezetőhöz. Az a látszat, hogy ez az irányzat leginkább az angolszász világban foglal el fontos pozíciókat, akár érzékcsalódás eredménye is lehet, melyet az angol nyelv és az angol-amerikai kultúra globális hegemóniája, az anglobalizációnak nevezett jelenség idéz elő. Hiszen azok a szerzők, akik az élet kérdését elsősorban biopolitikai összefüggésben tárgyalták, és akikre a legkülönbözőbb, biopoétikainak nevezhető irányok a legtöbbet hivatkoznak (Canguilhemtől Foucault-n át Agambenig és Espositóig), nem angolszászok, ahogyan a Magyarországról különösen fontos előzménynek látszó Uexküll ‒ Heidegger vonal, vagy az állat és az élet kérdését bőven tematizáló Derrida sem az. De ha a szűkebben vett bio- és zoopoétikai kezdeményezéseket nézzük, akkor sem nehéz ellenpéldát találni: Kári Driscoll, Roland Borgard, Andreas Weber, Winfried Menninghaus (néhányukhoz a kötet szerzői is kapcsolódnak) vagy éppen a kötetünkben is szereplő Vittoria Borsò esetében holland és (Borsò esetében olasz származású) német szerzőkről van szó, akik persze ‒ ez idézheti elő az említett érzékcsalódást ‒ angolul is publikálnak (némelyikük elsősorban angolul). És persze az is igaz, hogy a legtöbb újabb teoretikus irányzat amerikai egyetemekről indul vagy amerikai egyetemeken keresztül érvényesül és terjed el, ilyen értelemben persze előbb-utóbb minden „angolszásszá” válik.

Ami a címadást illeti. Remélem, hogy nem torzítom el nagyon az egyéni pozíciókat, ha azt mondom, hogy a kötet szerzőinek közös belátása, hogy a saját élethez mint testbe foglalt vagy ‒ talán pontosabban ‒ megtestesült organikus működéshez csupán áttételeken és közvetítéseken keresztül férhetünk hozzá. Mégpedig szigorúan véve abban az állítólagos közvetlenségben is, amely a saját testünkön és tudatunkon keresztül fűz bennünket a saját életünkhöz. Nem beszélve a közvetítésnek arról a további ‒ de végső soron már az említett „elemi” viszonyt is befolyásoló ‒ viszonylatáról, hogy az élet és a test csakis a tudomány, technika, kultúra és nyelv, vagyis eszközök, diszkurzív keretek és eljárások, metaforák és fogalmak segítségével válik számunkra hozzáférhetővé és megosztható tapasztalattá (már Nietzsche is sokat beszélt ezekről a legkülönbözőbb összefüggésekben). Ha innen nézzük, akkor maga a biopoétika szó is alapszerkezetében legalább kettős értelmezhetőséget mutat, és őt magát is közvetítésviszonyok hatják át. Az egyik irány szerint a biosz felől jutunk el a poétikához, az élet felől az irodalomhoz. Az esztétikai tapasztalat biológiai meghatározottságát hangsúlyozók persze nem egyszerűen az élet, hanem a tudományok alapján felfogott élet, vagyis az élettudományok felől közelítenek az irodalom jelenségformáihoz. Így járnak el azok, akik a neurofiziológia eszközeivel vizsgálják az olvasás vagy egyáltalán az esztétikai tapasztalat hatásait az idegrendszerre, az érzékszervi észleletekre és azok feldolgozására, az ember kognitív működéseire. Vagy ugyanígy azok, akik az evolúciós pszichológia felől próbálják megadni az irodalom előállításának és használatának, végső soron hasznának darwiniánus magyarázatát. Ezekben a kísérletekben az irodalom valami rajta túli evolúciós cél elérésének mintegy természeti eszközeként jelenik meg, és ez azt is jelenti, hogy könnyen redukálódik föltételezett biológiai determinációjára.

A biopoétika szó jelentését ugyanakkor elgondolhatjuk a fordított irányból is, és ez már közelebb áll a mi kezdeményezéseinkhez. Ekkor a poétika, az irodalom vagy költészet felől közelítünk a bioszhoz. Ebben a megközelítésben abból indulunk ki, hogy nincsen olyan fogalma és jelensége az életnek, amely nem nyelvi közvetítésen keresztül volna elérhető. Következésképpen nemcsak az élet tudományos kategóriáit használhatjuk az irodalom működésének a megértésében, hanem az irodalom maga fontos tényezőként mutatkozik meg az élet fogalmainak (akár tudományos fogalmainak) a megalkotásában. Mégpedig azáltal, hogy többféle, tervezhetetlen és ellenőrizhetetlen hatást gyakorol a maga nyelvi környezetére (legyen ez akár gazdasági, politikai, vagy tudományos környezet). Az irodalom mint az emberi tapasztalat értelmezésének, egyáltalán az emberi létezés megértésének ‒ az ember biológiai létezése megértésének is ‒ egyik fontos médiuma azt idézi elő, hogy az élet fogalma úgy emelkedik ki, mint mindig már poétikailag is alakított fogalom. Vagyis az élet költői, irodalmi létesítéséről beszélhetünk: arról, ahogyan az életre vonatkozó fogalmaknak, eszméknek, az élet érzékelési és elképzelési módjainak előállításához, forgalmazásához és recipiálásához az irodalmi szöveg a maga performatív módján hozzájárul. Az, hogy az élet valamiképpen az irodalom „után” jön (Life After Literature), erre utal.

De mondanom sem kell, hogy ez az „előtt” ‒ „után” szerkezet itt megbillen és dekomponálódik, elemei mozgásba jönnek. Mert a kötetben működése közben jelenik meg a két fogalom ‒ élet és irodalom/poétika ‒ egy további dinamikus kötése is. Biosz és poétika, élet és irodalom viszonya ugyanis olyképpen is elgondolható, hogy nem két szembenálló referenciamezőként vesszük őket, amelyek között szigorúan csak egyirányú kapcsolat ‒ vagy az élettől az irodalomhoz, vagy az irodalomtól az élethez ‒ lehetséges. A biopoétika két említett értelmezése ekkor nem két egymással szembenálló és egymástól világosan elválasztott fogalom viszonyának mindig újra rögzülő megfordításaként, hanem dinamikus khiazmusukként, kereszteződésükként vagy állandó egymásba fordulásukként lesz elgondolható. Ekként az élet (az életről folytatott tudományos diskurzus) és az élet irodalmi reprezentációja (az élet poétikája) között kölcsönös meghatározottság nyilvánul meg. A kérdés így tehát az lesz, hogy az irodalom, a költészet hogyan vesz részt életfogalmaink alakításában, és ugyanakkor: az életről szerzett ismereteink és tapasztalataink hogyan befolyásolják azt a módot, ahogyan az irodalmat létrehozzuk és recipiáljuk. Talán ez nevezhető a kötet alapkérdésének. A nyelv, amelyben az élet tapasztalatai megalkotódnak, már eleve az élet tapasztalatait, sőt nem egyszer nem is tudatosuló hatásait, öntudatlan bevésődéseit hordozza magán. A nyelvet az őt átható biológiai működés olyan médiumként mutatja meg, amelyet az élőként észlelt és megtapasztalt világban való testi részvétel is formál. Példaként olyan összefüggések említhetők itt, mint amilyen mondjuk a pulzus és a versritmika pulzálása között, a lélegzet (vagy éppen a lélegzet elakadása) és a versmondat tagolása (vagy éppen e tagolás „összeomlása”), sőt egyáltalán a légzés (mint a beszéd alapfeltétele) és a szöveg hangoztatása (mint a dal[lam]ként felfogott líra) között, az organizmus és az organikus vagy éppenséggel látványosan dezorganikus szövegszerveződés között áll fenn. Vagy persze (talán a legnyilvánvalóbban) azokra a kapcsokra is gondolhatunk, amelyek a természeti létezők, látványok, hangok, események és folyamatok, valamint aközött állnak elő, ahogyan ezek a nyelvbe, a költemény képstruktúrájába beíródnak és benne kiábrázolódnak.

Kulcsár-Szabó Zoltán: A címadás során, miután az eredeti konferenciacímet az alcímbe űztük valami frappánsabb megfogalmazás után kutatva, természetesen a „life after death” és az ebből transzformált további frazémák szolgáltak ihletforrás gyanánt. Az a komplex összefüggés, amelyet Attila az imént felvázolt, innen nézve arra a kérdésre is választ – nem teljesen monolit, de mégis határozott választ – ad, hogy vajon létezhet-e élet az irodalom „után”. Vajon szükségszerű-e, hogy az irodalom a maga közvetítő, alakító és eltávolító teljesítményével, egyáltalán azzal, hogy a nyelvi közvetítés szükségszerűségét éppenséggel nem eltüntetni, hanem reflektálni igyekszik, csökkenti vagy megszünteti a tapasztalat, akár a saját életünk önmegtapasztalásának életszerűségét, elevenségét? De minthogy az egymástól sokban különböző biopoétikai diskurzusok kevés megszilárdult előfeltevéseinek egyike ténylegesen éppen az, hogy a nyelv működése maga nem független az élet tapasztalatától (a vonatkozó filozófiai érveket leginkább valóban Nietzschénél érdemes keresni), abban a régióban, amit biopoétikának nevezünk, éppenséggel van, lehetséges élet az irodalom után vagy az irodalomban, sőt az irodalom nyomán vagy az irodalom törvényei szerint is. A kötetünkben is találhatók arra célzó eszmefuttatások, hogy magának az életnek a fogalmi vagy analitikus feltérképezéséből eleve nem hiányozhat a poétikai mozzanat. Például az olyan esztétikai alapkategóriák, mint az utánzás/mimézis vagy az átváltoztatás, önátváltoztatás, amelyek nélkül a klasszikus antikvitás óta nemigen lehet a művészet tapasztalatáról és teljesítményéről gondolkodni (ebben a vonatkozásban kötetünkben Tamás Ábel tanulmányát nevezhetném különösen tanulságosnak), nyilvánvalóan leírják az élővilág, akár a nem-emberi élővilág alapvető gesztusait, akár úgy is lehetne fogalmazni, az élet legalapvetőbb megnyilvánulásainak (többek között az önfenntartásának, továbbörökítésének) formáit is. És itt természetesen sok további párhuzam is adódik.

Talán annyit érdemes még hozzáfűzni a címadás dilemmáihoz, itt most nem pusztán ezt a kötetet, hanem egyéb kapcsolódó vállalkozásokat is ideértve, hogy a „biopoétika” szó pozicionálását természetesen megszabja vagy legalábbis befolyásolja egy konkurens fogalom, a „zoopoétika” szomszédsága – ezt a kifejezést (is), úgy tűnik, Jacques Derrida találta fel – , amely ráadásul jóval kidolgozottabb és rendszerezettebb formában van jelen az irodalomtudomány diskurzusában, mint a biopoétika, mely utóbbi kategória elszórtabban, kevésbé intézményesült arculattal bukkan fel különféle publikációkban. Azért döntöttünk a biopoétika mellett, mert – a zóé/biosz Agamben által aktualizált, nem teljesen szilárd antik megkülönböztetésének iránymutatását követve – nem csupán, adott esetben nem is elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy miként jelenik meg a zoológiai értelemben vett élet az irodalomban vagy miként járul hozzá ennek megragadásához az irodalom, hanem fontosnak találtuk bevonni az „élet” olyan, tágabb jelentésköreit is, amelyek nem feltétlenül a szó bio- vagy zoológiai, hanem akár politikai, jogi vagy társadalmi jelentéstartományán alapulnak. Tehát, ezt fontos talán megjegyezni, a biopoétika nem irodalmi állat- és növénymotívumok kutatása, nem művelhető annak az elméleti kérdésnek a legalábbis implicit feltétele nélkül, amely arra irányul, miként járul hozzá az irodalom a – legtágabban értett – „élet” megragadásához, megértéséhez, sőt akár fenntartásához, átalakításához vagy akár még az előállításához is. A kötetben többek közt Vittoria Borsò áttekintése, illetve Petar Bojanić írása nyújt ez utóbbiakhoz elméleti támpontokat, de egészen empirikus példákkal is szembesít a kortárs képzőművészet területéről Jessica Ullrich tanulmánya, Susanne Strätling pedig az irodalom „biofilológiai” önreflexivitására irányítja a figyelmet. El kell ismerni, persze, hogy a kötetünkben ezzel együtt talán az olyan közelítések vannak túlsúlyban, amelyek a zoopoétika kategóriájához is illeszkednének. A két fogalom nincs ellenséges viszonyban, de mind a tágasság, mind a konkrét irányvétel tekintetében kicsit eltér a fókuszuk.

Ha jól látom, a kötet egy kurrens tudományos diskurzus megszólaltatását, az abba való becsatlakozás lehetőségeit veti fel. Ez az irányzat a honi teoretikus beszédmódokban is markáns jelenlétre tett szert az elmúlt években, gondoljunk itt pl. több ilyen témájú és megközelítésmódú konferenciára (Biopoétika a 20-21. századi magyar lírában, Az állat az irodalomban, Biopoetics ‒ Constructions of Life in Literature and Theory.) vagy éppen a nem is olyan rég megjelent Milyen állat? című tanulmánykötetre, amely az állat irodalmi és nyelvi szerepének vizsgálatát kísérelte meg elvégezni. Ez az európai tudományosságban egyre inkább felértékelődő terület miért éppen most tudott fontos kérdezési iránnyá válni hazánkban? Melyek azok a tudományos mozgások, amelyek ennek a felszínre kerülését lehetővé tették?

KSzZ: Számos, sőt tulajdonképpen inkább számtalan fejlemény felsorolható az irodalom-, illetve tágabban a kultúratudományok utóbbi három évtizedének alakulástörténetéből, amelyek szinte törvényszerűvé tették annak a kérdésiránynak a felbukkanását, amely az irodalom és a korábbiakhoz képest kevésbé elvont vagy metafizikus, tudományosan is reflektált életfogalmak relációira irányul – ami persze nem előzmény nélküli, elég például az ún. életfilozófiák nem túl hosszú idejű virágzására gondolni a 19–20. század fordulóján. Itt, az ezredforduló tájékán meglehetősen heterogén impulzusok sokaságát lehetne azonosítani, az egyszerűsítés terhét vállalva három csomópontot különítenék el. Az első egyszerűen egy olyan gesztuson alapulna, amelyről – a közhiedelemmel ellentétben – az igazán igényes irodalomtudósok sosem mondtak-mondanak le teljesen, nevezetesen a figyelem a különböző, akár jócskán távoli tudományágak mozgásaira. Márpedig az elmúlt három évtizedben a biológiai tudományok mutatkoztak a legkezdeményezőbbnek vagy fejlődésükben a legattraktívabbnak, és ez nyilvánvalóan nyomot hagy a kultúratudományok tájékozódásán is. Nem véletlen, hogy az evolúció fogalma, akár a darwini „esztétika” milyen sokrétű recepcióban részesült a nyelvészetben, a társadalomtudományokban vagy akár a különféle bölcsészettudományok történetelméleti megalapozásaiban. Csak két példára szorítkozva a korábban már említett Menninghaus „empirikus esztétikájára” hivatkoznék, vagy – korábbi fejleményként – a nemrég elhunyt kitűnő chilei biológus, Humberto R. Maturana tartós hatására a bölcsész- és társadalomtudományokban.

A második csomópont egészen egyszerűen abban a ma már talán történeti perspektívában is szemlélhető, következményekben igencsak gazdag fejleményben azonosítható, amely az irodalomtudományt is fogékonnyá tette az ún. materialitások iránt, legyen szó akár a kommunikációt hordozó és a kommunikáció formáit döntően meghatározó médiumokról, akár a testi érzékelés sokak által némiképp talán elsietetten teljesen nyelvelőttesnek ítélt régióiról. Magyarországon különösen ez utóbbi, a „test” varázsfogalma bizonyult attraktívnak a kultúra legkülönbözőbb tartományaiban, irodalmi portálokon például jó ideje nagyon ritkán lehet olyan írásokba bukkanni, amelyekben nem kerül kulcspozícióba – ha kell, ha nem – a „test” kifejezés. Ez a fejlemény persze, talán elkerülhetetlenül, kissé túlhajtottnak és egyben sokszor sajnos alulreflektáltnak bizonyult, szerintem vannak bizonyos kortárs életművek, amelyek megértésében és megítélésében máris károkat okozott a „testdiskurzusok” erőltetése, de ez nyilván messzire vezet. Amire célozni akartam, az az, hogy ez is azt illusztrálja, hogy létezik egy nagyon erős érdeklődés az irodalmi kommunikáció olyan síkjai iránt, amelyek nem függetlenek az élet biológiai mechanizmusaitól és persze az ezek teoretizálása iránti igénytől. Nem került még szóba itt a „poszthumánnak” nevezett, ma igencsak divatos diszkurzív konglomerátum vagy az – erőteljes politikai-ideológiai vonatkozásokat hordozó – „animal studies” és „critical animal studies” mozgalmai, de nyilvánvaló, hogy ezek virulenciája körülbelül hasonló okokra vezethető vissza és nyilván vannak érintkezési pontok a biopoétika tájékozódásával is.

Végül a fentebb már említett bio- és zoopolitikai diskurzusokra hivatkoznék, Foucault, Agamben, Derrida, Esposito és sokan mások írásaira, amelyek elementáris hatást gyakoroltak nemcsak a filozófia és a politikaelmélet terén, hanem értelemszerű figyelemben részesültek minden olyan területen, amelyeken a szubjektumelmélet vagy a társadalomtörténet szempontjainak szerep jut. Kötetünkben is anélkül bukkant fel ez a diskurzus vagy szempontrendszer, a már említettek mellett Attila vagy éppen szerkesztőtársunk, Végső Roland írásában, hogy különösebben középpontba helyeztük volna a konferencia előkészítése során. Még tovább egyszerűsítve vagy karikírozva a dolgot, akár azt is lehetne mondani: ha irodalomtudósok sokszor hallanak biopolitikáról, szinte függetlenül attól, hogy belátják-e a vonatkozó filozófiai eszmefuttatások relevanciáját vagy sem, előbb-utóbb fel fogják tenni maguknak a kérdést, hogy ha már létezik biopolitika, akkor vajon mit is lehetne kezdeni, hogyan lehetne értelmet tulajdonítani egy „biopoétikának”, bármit is jelentsen ezen a ponton ez a szó. Vagyis akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy az utóbbi néhány évtized elméleti mozgásait tekintve inkább az lenne a különös vagy a megmagyarázhatatlan, ha nem merültek volna fel a biopoétika vagy a zoopoétika mibenlétére rákérdező vállalkozások. A kérdés persze immár inkább az, hogy mennyire bizonyulnak termékenynek ezek az irodalomelméleti és, ami legalább ugyanennyire, ha nem még inkább fontos, irodalomtörténeti kutatásokban. Ennek a kérdésnek, mondjuk így, tesztelésére el is indult egy a 20–21. századi magyar irodalomra fókuszáló kutatás a Debreceni Egyetem és az ELTE kutatóinak – mindenekelőtt az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK) munkatársainak – részvételével, amely számomra eddig meggyőző eredményeket látszik hozni. Akár egyszerűen azt nézve, hogy milyen szövegcsoportosulások, milyen fejlődési ívek válnak láthatóvá például a magyar költészettörténetben a biopoétikai perspektíva nyomán, amelyek nem vagy nem így voltak láthatóak korábban. Vagyis abban lehet reménykedni, hogy ez a szempontrendszer teljesen hagyományos értelemben irodalomtörténeti eredményekhez, belátásokhoz is hozzá fog segíteni. Mert, ezt talán fontos megjegyezni, a biopoétikát, legalábbis ahogy koncipiálni próbáltuk, a fentebb felvázolt diszkurzív mező nagy részétől mégis kicsit elkülöníti az, hogy – mint arra Attila is célzott – egyenlő hangsúlyt kíván helyezni a szóösszetétel mindkét tagjára. Vagyis a biopoétika nem a biopolitika vagy a biofilozófiák alá rendelt irodalomkutatást jelentene, hanem nagyon is ragaszkodik a poétikához, következésképpen ahhoz a kérdéshez is, hogy ez a közelítésmód miképpen gazdagítja az irodalmi szövegek poétikai vizsgálatának lehetőségét.

SA: Itt arról tudok, legalábbis arról igyekszem számot adni, ahogyan ezek a kérdések az ÁITK horizontjába vélhetőleg bekerültek. (A kötet magyar szerzőinek nagyobb része ehhez a csoporthoz tartozik, és maga a koncepció és a kötet alapjául szolgáló konferencia is innen indult.) S megint azzal a megszorítással, hogy miközben próbálom a közöset körvonalazni, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, ami a csoport tagjainak kontribúcióit ‒ olykor jelentős különbségeket is létrehozva ‒ elkülönböztetik egymástól. A sokfélében az egyezőt próbálom megragadni. A legtávolabbról, és egyszersmind a legközelebbről indítva: a biopoétikáról folytatott gondolkodásunkat alighanem az a különös feszültségviszony szülte meg és tartja életben, amelyre Paul Valéry a Füzetek egy 1928-ban keletkezett bejegyzésében utal. Nem más ez, mint az értelem és az élet közötti különös távolság; azok a nehézségek, amelyek az értelmet akadályozzák abban, hogy megértse az életet. „Holott ehhez”, mármint az élethez ‒ és itt Valéry formuláit idézem ‒, az értelem „sokkal közelebb áll, vagy kellene állnia”, mint a megértés egyéb tárgyaihoz. Úgy sejtem, a leginkább talán ez a nyilvánvaló titok, értelemnek és életnek ez a rejtőzködő közelsége, és az ebből a paradox viszonyból eredő, kiapadhatatlan energia az, ami az eddigi és terveink szerint még folytatódó kutatásainkat előre mozdította. Az életnek mint közelinek és távolinak a dinamikája számunkra ugyanakkor ‒ említettem már ‒ egyfajta közvetítésben mutatkozik meg. Ez a közvetítésviszony kapcsolódhat azokhoz a ‒ főként irodalmi és kultúratudományos ‒ medialitás-kutatásokhoz, amelyek az ÁITK tevékenységében lassan két évtizede meghatározók. Ha itt megpróbálom felvázolni a legszélesebb keretet, amelyben ezek a közös kutatások zajlottak és zajlanak, akkor az talán ‒ Zoltán is említette ezt ‒ a kommunikáció materialitásai emlékezetes hívószavával lenne jellemezhető. Ideértve a médiumoknak az irodalmi kommunikációban betöltött szerepét is, de mindjárt hozzátéve ehhez azt is, hogy ezek a kérdésirányok nálunk a hermeneutika közvetítésével, és a hermeneutikai mozzanatot mindvégig fenntartva ‒ az eredeti törekvéseknek így némiképp ellene is tartva ‒ jutottak érvényre (adott esetben jelentősen átformálva, bizonyos pontokon akár erősen elkülönbözve Gumbrecht, Pfeiffer vagy Kittler kezdeményezéseitől). A harmadik mozzanatként pedig ‒ kinél-kinél különböző mértékben érvényre jutva ‒ a dekonstrukció nevezhető meg: nemcsak abban a szerepben, amelyet a dekonstrukció által újraértett retorika a csoport több tagjának olvasásmódjában játszik, hanem ‒ főleg Derrida nyomán ‒ az élet mivoltára, határaira, az ember mibenlétére, az ember és állat közötti dichotómiára rákérdező, ebben az értelemben tematikusan is meghatározó diszkurzív formációként. Az elmúlt két évtizedben az ÁITK körében ezen az alapon olyan különböző tudományos irányok bontakoztak ki és öltötték tanulmányok, monográfiák, egyéni vagy közös tanulmánykötetek formáját, mint a performativitás (határainak) radikális kérdezése (több egyéni és közös kötet is kapcsolódott az intézményesség, a tanúsítás, a politikai diskurzusok vagy akár a forradalom retorikai és poétikai konstitúciójának vizsgálatához), az atmoszféra, hangulat, jelenlét Gernot Böhme-féle és heideggeri, valamint gumbrechti koncepciói, azután opszisz, melosz, ritmus érzéki tartományai és ezek poétikai olvashatósága, vagy irodalom és vizualitás, szóbeliség és írásbeliség ‒ egyáltalán a hang és az írás materiális feltételrendszere és ezek poétikai effektusai ‒, és a különböző kultúrtechnikák irodalmi megjelenése (ideértve magát a kultúrtechnikaként felfogott filológiát is, mint ami a szövegekkel mint kultúrtechnikák produktumaival foglalkozik). Sok esetben úgy, hogy mindez szisztematikusan reflektálódott az olvasás érzéki és/vagy retorikailag tudatos, és éppen ezért csakis performatívként elgondolható dimenziójában. Az élet poétikájának kérdései a maguk újdonságával bővítették a kutatásaink kereteit, miközben az talán az előbbi hevenyészett felsorolás alapján is látszik, hogy ‒ a változás, a bővítés dinamikájának jótékony hatásaival együtt ‒ képesek lehetnek illeszkedni a felsorolt kérdésirányokhoz, olvasásmódokhoz és diszkurzív modalitásokhoz úgy, hogy módosítva viszik tovább ezek tudományos megértéspotenciálját. Sőt, megkockáztatom, hogy éppen a reflektált mediális, retorikai-poétikai, egyáltalán a nyelvet teoretikusan és az értelmezések egyes lépéseiben is komolyan vevő alapállás felől ‒ amely a kutatócsoporthoz tartozó szerzők munkáinak talán legjellemzőbb közös sajátossága ‒ különösen termékenyen vizsgálhatók.

Ha valaki közelebbről teszi vizsgálat tárgyává pl. a biopoétika vagy éppen a zoopoétika irodalmi (s persze filozófiai) dimenzióit, könnyedén láthatja, hogy ez a teoretikus diskurzus leginkább modern vagy kortárs szövegek értelmezésében juttatja a szövegeket újszerű értelmezői lehetőségekhez. Ez a jelen tanulmánykötetre is talán rávetíthető volna, azonban két olyan szöveg is helyet kapott benne, amelyek antik textusokkal foglalkoznak. És itt fordulnék Simon Attilához, a kötet részben klasszika-filológus szerkesztőjéhez: bár nem domináns a kötet egészét tekintve az antik szövegek jelenléte, melyek azok az újszerű meglátások vagy interpretációt segítő újdonságok, amelyekkel ennek az elméleti mezőnek az alapvetései segítségül hívhatók a szövegek értelmezésében? Mi lehet annak az oka, hogy ez az irányzat nem igazán avatta vizsgálódási terepéve a klasszikus írásokat?

SA: Azt hiszem, itt megint egyfajta látszatról van szó, vagy talán pontosabban arról, hogy mi is tűnik fel annak, aki ezt a dinamikusan bontakozó, mára alig-alig belátható területet pásztázza. Egyrészt arra utalok, hogy az olyan, a biopoétika legkülönbözőbb fogalmi keretezéseiben meghatározó, a biopolitikával foglalkozó filozófiából származó fogalompárok és fogalmak, mint a biosz és a zóé, vagy akár a homo sacer antik eredetűek (és a sort még lehetne folytatni). Giorgio Agamben pedig nemcsak műveltségi díszítőelemként fordult éppen hozzájuk, hanem (re)konceptualizálásukkor eredeti tartalmi vonatkozásaikat is igyekezett ‒ hol inkább, hol kevésbé vitatható módon ‒ operacionalizálni. Vagy hogy ugyancsak Agamben Mi a filozófia? című, 2016-ban megjelent könyve a cím nagy horderejű kérdését Platón és Arisztotelész biológiai, politika-, nyelv- költészet- és zenefilozófiai meglátásain keresztül igyekszik megválaszolni. Rajtuk keresztül pedig egy olyan „saját” nyelv- és költészetelméletet kidolgozni, amely ezeket a koceptusokat anélkül köti vissza biológiai eredetükhöz és fiziológiai feltételrendszerükhöz, hogy egyoldalúan „biologizálná” őket: valamiképpen természet és kultúra, genetika és (kulturális) emlékezet, bevésődés és tanulás, öröklés és hagyomány metszéspontjában helyezi el a nyelv és a költészet jelenségeit. De ugyanígy lehetne utalni Roberto Esposito kulcsfogalmaira is: az immunitas és a communitas, melyek a közös munus (tartozás, feladat, kötelesség, szolgálat, ajándék) tőre mennek vissza, nem pusztán a jó akadémikus módon a klasszikus nyelvek közegében kötelezően elvégzendő etimológiai vizsgálódások példáit nyújtják. Esposito meg van győződve arról ‒ ebben Nietzschétől Heideggeren át Derridáig nem akárkik támogatják ‒, hogy ezek az etimológiai kapcsok és szétválások, hullámzó alakulások a nyugati ‒ indoeurópai nyelvekben zajló ‒ gondolkodás közegét és hordozóját jelentik; alapvető, persze szüntelen történeti és konceptuális mozgásban artikulálódó szerkezeteit adják. (Olykor azt gondolom, hogy a mediterrán, abból is kiemelkedően az olasz világban még mindig komoly pozíciókkal rendelkező latin- és kisebb részben a görög oktatás óriási előnyt és inspirációs forrást jelent ezeknek a szerzőknek. Mely másik kulturális közeg teszi oly magától értődőkké és veszi oly magától értődőknek mondjuk Agamben gyakori, stratégiai szerepű római jogi utalásait ‒ filozófiai művekben? Persze ez nemcsak a latinitás vonalára igaz [ezt már csak hellénistaként is hozzá kell tennem]: gondoljunk csak, mutatis mutandis, a már említett Heideggerre ‒ akinek éppen nem volt a szíve csücske a cicerói latin vonulat; a kezdet görögsége viszont annál inkább.) Ezeken túl pedig arra is utalni kell, hogy ‒ miként ez többnyire lenni szokott ‒ a különböző elméleti kezdeményezések, új kérdésirányok, módszerek és fogalmak különböző sebességgel és mértékben a történeti kutatásokba, a nemzeti irodalmak vizsgálatába, vagy éppen ‒ mint a kötetben is számtalanszor ‒ összehasonlító távlatú elemzésekbe is bekerülnek. Általában azt mondhatom, hogy az a távolság (biztos lenne olyan, aki a helyemben szakadékról beszélne), amely korábban a mindenkori új irodalom- és kultúraelméleti tájékozódásokat és mondjuk az ókorászatot elválasztotta egymástól, az utóbbi néhány évtizedben jócskán lecsökkent.

Ez igaz a jelen összefüggésre is. Felsorolásszerűen is lehetetlen itt számot adni azokról a munkákról, de még nagyobb tendenciákról is, amelyek ókori szövegeket biopoétikai szempontból tárgyalnak. És itt most elsősorban nem az olyan, a motívumkutatás filológiai módszerével persze már régóta vizsgált témákra gondolok, mint mondjuk „Homérosz állathasonlatai” (bár ezek fontos kiindulópontot jelentenek a mai kutatások számára is). Hanem mondjuk az Arisztotelész biopolitikáját vizsgáló írások tömegére (egyáltalán a Filozófus zoológiai iratai iránti megélénkült érdeklődésre ‒ elegendő, ha az ezek által felkínált témák közül most csak a logoszra alapozott antropológiai differencia diskurzusalapító kidolgozását idézzük fel, melynek megvannak a kapcsolatai Arisztotelésznek az élőlények hangadását vizsgáló szövegeivel). Azután a görög és római mitológiában oly gyakori hibrid és/vagy mesterséges lények és átváltozások vizsgálatára (utóbbiakhoz a világirodalom egyik leggazdagabb és legfinomabb műve, Ovidius Metamorphosese kínál kimeríthetetlen anyagot). Vagy mondjuk az emberi (költői) hang és az állathangok kapcsolatának poétikai ‒ a lírai hang (és ezáltal a lírai én) elgondolását firtató ‒ kérdezésére az archaikus görög költészetben, de ugyanígy például a görög regények atmoszférikusan telített természetleírásainak vagy a bukolikus költészetnek és a mezőgazdasági tanító költeményeknek az ökokritikai szempontú értelmezéseire. A sztoikusok kozmikus szümpatheiájára és Epikurosz kertjére. Es ist ein weites Feld. Talán még annyit, a legutóbbi időkre utalva: különösen tanulságos volt megfigyelni, ahogyan a járvány elmúlt másfél éves időszakában se szeri, se száma nem volt azoknak az online lebonyolított konferenciáknak, melyek az állatok, az antik ökológiai gondolkodás, az antik természetfelfogás, ember és környezet, test és orvoslás (különös tekintettel a járványokra) kérdését vizsgálták (az utóbbiak esetében azt regisztrálhatjuk, hogy az úgynevezett medical humanities irányzat is megjelent az ókorkutatásban). De hogyha hazai példákat nézünk, akkor sem elégedetlenkedhetünk: az Ókor című folyóirat Magyarországon talán a legelsők között adott közre „Állat” címmel tematikus számot, s a Világok között című, Ovidiusról szóló tanulmányokat tartalmazó kötetben két írás is kapcsolódik a biopoétikai (ezen belül az egyik az ökokritikai) témakörhöz.

Az elmondottak egyben azt is megmutatják, hogy milyen irányokban lehet várni a további tájékozódást. Egyetlen lehetőséget hadd emeljek ki. A pandémia nyilván fölkeltette a figyelmet az antik járványleírások iránt. (Ne feledjük: az európai irodalom éppenséggel egy pandémia leírásával kezdődik, melynek hatására „szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak” ‒ itt persze az élők közötti fertőzést Apollón nyilai „helyettesítik”). Ha ezeket a leírásokat összekapcsoljuk a mostani koronavírus-helyzet által előhívott társadalomantropológiai, technikafilozófiai, biopolitikai, ökológiai és etikai reflexiókkal, akkor igencsak termékeny vizsgálódási szemponthoz juthatunk. Az Iliasz járványleírása éppúgy, mint az Oedipus király (sőt, járvány nélkül ugyan, de nagyon is jól felismerhetően az Oedipus Kolónosban is), vagy Thuküdidésznél az athéni pestis leírása világosan fölveti az emberi természetnek, a közösség biopolitikai kormányzásának, a bűnnek és a bűnhődésnek, a rituális és kórtani értelemben vett „beszennyezésnek”, „fertőzésnek”, és persze a „gyógyításnak”, a járvány egészségügyi-technológiai-organizatórikus és vallási-rituális kezelésének a kérdéseit. Immunitas és communitas vallási, erkölcsi, politikai, jogi, filozófiai, nyelvi, (kultúr)technikai és biológiai problémáival küzdöttek akkor is. Az érintkezés, a szó legtágabb értelmében, volt akkor is, most is a fő kérdés. Esposito úgy mondja: kizáró befogadás és befogadó kizárás. Ha az itt szükséges, és szakmánk szabályai által is megkövetelt történeti megkülönböztetéseket körültekintően megtesszük, és bele tudunk ereszkedni ezeknek a szövegeknek a hallatlanul telített és hajtogatott nyelvébe, akkor fontos dolgokat tudhatunk elmondani ezekről a kérdésekről a mai közönségnek is.

Az élet fogalmát központi pozícióba emelő kutatásoknak, mint az előbb szóba is került, fontos irodalomtörténeti, irodalomértelmezésbeli vonzatai, következményei is lehetnek, segíthetik az irodalmi szövegek értelmezhetőségének kitágítását, új irányvonalak felfedését, vagy akár teljes életművek, kanonikus pozíciók revízióját is. Azonban, kissé fókuszáltabban, nem lehet elfeledkezni az irodalomtörténeti applikálhatóság mellett a nyelv mibenlétére újra rákérdező, talán az evolúció teorémája és a kultúratudományok által újraérthető kérdésfeltevésekről sem. Nem lehet véletlen, hogy éppen Kulcsár-Szabó Zoltán a kötet egyik szerkesztője, aki maga is a nyelvi mibenlét kérdéseit, annak performatív aspektusait emelte be a hazai tudományos diskurzusba, és a tanulmánykötetben megjelenő szövegében is a nyelvelmélet, a performativitás animális kategóriáit, feltételeit és összefüggésrendszerét vizsgálta. Így adódik a kérdés: melyek volnának azok az újító perspektívák, amelyek valamiféle új fénytörésben képesek rámutatni a nyelv működésmódjára, eredetére stb.?

KSzZ: A nyelv mibenlétére vonatkozó kérdés, a napnyugati kultúrákban legalábbis, első megfogalmazásaitól kezdve szorosan összefüggött az ember mibenlétére, és ezen keresztül az emberi és nem emberi létformák közötti különbségekre irányuló kérdéssel is. Ez egy nagyon szövevényes történet, amelyet itt nyilván nem lehet még csak felvázolni sem. Mindenesetre feltűnőnek mondható, hogy amikor a nyelv problémájához való közelítés, különböző időszakokban, szorosan antropológiai vonatkozásokkal társul, ott ez elkerülhetetlenül magával hozza a nyelv biológiai vagy evolúciós sajátosságainak szövevényes problematikáját. Például a 18. századi bölcselet egyik nagy témája, a nyelv eredetének kérdése olyasfajta diskurzust generált (Condillacra, Rousseau-ra, Herderre lehet elsőként gondolni, de ez még bőven belenyúlik a kései romantikába is), amely egyben az ember eredetét, az ember „természetes” és „társadalmi” állapotának különbségeit és ezen keresztül az emberi és az állati létezés közös, illetve eltérő tulajdonságait is tárgyává tette. Kötetünkben mindenekelőtt Nietzsche kapcsán artikulálódnak ennek a kérdéskörnek a komplex nyelvelméleti következményei Halász Hajnalka és Lőrincz Csongor tanulmányaiban. Attila fentebb beszélt arról, hogy a nyelv tapasztalatát, illetve használatát a világban való létezés testi vonatkozásai is formálják – erről a nyelvfilozófia nem mindig beszél olyan explicit módon, mint például az említett szerzők, de, ha lehet így fogalmazni, az emlékezetében, a hallgatólagos tudásában ez mindig ott van. Voltak persze olyan, nagy hatású nyelvelméletek, amelyekben ez az összefüggés különösen háttérbe szorult. Például a 20. század talán legnagyobb hatású nyelvelméleti paradigmájának, a különféle strukturalizmusok számára sziklaszilárd alapot biztosító saussure-i szemiológiának sikerült egy olyan nyelvfogalmat érvényre juttatnia, amely a jelként felfogott nyelvről tényleg lehánt minden csontot és bőrt, egy teljesen anyagtalan szisztematikát felmutatva, amelyet csak a különbség és az azonosság kritériumai, leginkább talán úgy mondanám: egyfajta anyagtalan anyagiság tartana működésben, méghozzá úgy, hogy ezeket a princípiumokat is a lehető legtávolabb helyezi el az érzéki dimenzióktól. Innen nézve nagyon érdekes persze, hogy Saussure – egész munkásságára is gondolva – a hangképzés történeti és rendszerszerű sajátosságainak vizsgálatából indult ki, és – némi leegyszerűsítéssel fogalmazva – arra jutott, hogy a nyelv valóban nyelvként való leírásához éppen ezektől kell eltekinteni, át kell lépni egy olyan tartományba (nevezetesen a fonológiáéba), amelyben a hangképzésnek és az empirikus tapasztalásnak jut ugyan szerep, de ez a szerep inkább csak a tanúságtételre korlátozódik, az arról való tanúságtételre, hogy miként működik az az immateriális kombinatorika, amelyet igazából nyelvnek kell tekintenünk. Persze a saussure-i alapokról csak nagyon ritkán elrugaszkodó strukturalizmusnak sem sikerült teljesen elzárkóznia a biológiai vonatkozásoktól. Roman Jakobson közismerten hangképzési rendellenességek kutatásából jutott el olyan fontos retorikai fogalmak újradefiniálásához, mint például a metafora vagy a metonímia. De akár a magyar származású tudós, Thomas A. Sebeok munkásságára is lehetne hivatkozni, akit kifejezetten foglalkoztattak az állatok jel- és nyelvhasználatának kérdései, egyfajta zooszemiotika, amely egyébként nem kis mértékben a korábban már emlegetett Uexküll kutatásaira mutat vissza, melyek hatását még mindig nehéz teljeskörűen számbavenni.

Amennyire meg tudom ítélni, a mai evolúcióelméleti kutatásokban rendkívül élesen tematizálódik a nyelv és ezen belül is a nyelveredet kérdése, mintha csak új alakot öltene Rousseau-ék filozófiai érdeklődése. Szathmáry Eörs és szerzőtársa, John Maynard Smith pl. meggyőzően érvelt azon feltételezés mellett, amely a nyelv kialakulását a kooperatív dögevés elméletével magyarázta, de természetesen léteznek egyéb, ezzel versengő hipotézisek is. Azt hiszem, ez egy nagyon érdekes és a bölcsészettudományok számára is rendkívül tanulságos diskurzus. Ami a magam tanulmányát illeti a kötetben, ez egészen más kiindulópontot követ. Az utóbbi időben erősen foglalkoztat a performativitás, mindenekelőtt a nyelvi performativitás és a beszédaktusok problémaköre. Tüzetesebben körüljárva John L. Austin, a beszédaktus-elmélet megalapozójának munkásságát, felfigyeltem az állati létezésre irányuló, gyakran elképesztően morbid utalások sűrű jelenlétére a szövegeiben. Világos, hogy ezek miért kerülnek elő folyton: mivel Austin számára az intenció – amelynek azonosítását ugyanakkor nem bízta a tudat „belső” régióinak felderítésére – a legfontosabb kritériuma a beszédaktusok érvényes mivoltának, bele kellett ütköznie azon cselekedetek és beszédcselekedetek problémájába, amelyeket nem lehet szándékoltként kezelni. A majom, aki véletlenül érthető angol szót hallat, vajon beszél-e? Aki valamit mond, miközben mást mondott vagy vélt mondani, mit is tett tulajdonképpen? Mi a helyzet az önkéntelen megnyilatkozásokkal és cselekedetekkel? Mennyire érvényesíthető az emberi és állati közötti különbségtétel a tettek azonosításának vonatkozásában, lehet-e tettekről beszélni szándék és/vagy felelősség nélkül, milyen értelemben lehet állatok cselekedeteiről beszélni? Sok ilyen kérdés munkál a beszédaktus-elmélet alapvetésének hátterében, és ez magával vonja etikai vonatkozások sokaságát is, amelyek nyilvánvaló módon a biopoétikai diskurzusban sem kerülhetők meg.

Jól érzékelhető három fő értelmezői irányvonal a kötetben, melyek egyrészről a humán mibenlét biológiai határaira kérdeznek rá a filozófiatörténet perspektívájából, másrészről a nyelvet mint az ember egyfajta kitüntetett képességét vonják kiemelt figyelem alá a nyelv eredetétől a modern filozófiai antropológia belátásaiig terjedő skálán, harmadrészt pedig különféle etikai aspektusok vizsgálatát végzik el. Ezt az összetett és széleskörű fókuszt figyelembe véve, mik lehetnek azok a tudományos célok, melyeket a kötet képes maga elé kitűzni? Inkább a nemzetközi diskurzusba szeretne becsatlakozni általa (ha igen, mennyire képes az ott megjelenő irányvonalakat továbbvinni), vagy inkább a hazai diskurzust kívánja előmozdítani?

KSzZ: Mindenekelőtt szerettük volna egyáltalán feltérképezni, hogy melyek azok a tárgyterületek, amelyek előtérbe kerülnek az arra irányuló kérdésfeltevés nyomán, hogy miként járul hozzá az irodalom és a filozófia az „élet” fogalmának konstitúciójához és formálásához. Az említett három irányvonal mellett még azt emelném ki, hogy, amennyire meg tudom ítélni, a kötet láthatóvá teszi azt is, hogy ez a kérdésfeltevés termékeny módon mélyítheti el az irodalmi szövegek poétikai vagy retorikai szemszögű vizsgálatát is, és nem szigeteli el magát akár az irodalomtörténeti érdekű közelítésektől sem. Nyilván elsősorban a nemzetközi diskurzust szólítja meg, annak bizonyos, Attila által korábban taglalt sajátosságaihoz alkalmazkodik, de nem látok, nem szeretnék szigorú választóvonalat látni a „hazai” és a „nemzetközi” között. Még mindig létezik egy rossz beidegződés magyarországi irodalmárok nem is annyira szűk köreiben, amely eleve szkeptikusságra nevel abban a tekintetben, hogy mennyire lehet a szakma hazai sajátosságait, fogalmait, hagyományait, gyakorlatait átültetni nemzetközi közegekbe, és, fordítva, gyanúval illeti a külföldi szakirodalomban fellelt szempontok, ahogy mondani szokták, „ráhúzását” a magyar irodalmi kutatásokra. Szerintem ez egy egyszerre dölyfös és kishitű hozzáállás, nem jó kombináció. Magam, amennyire erőmből futja, igyekszem előremozdítani a kutatói közösségünk részvételét olyan nemzetközi vállalkozásokban, amelyekben a magyar tárgyú kutatásoknak is helyet lehet csinálni. Ebben a kötetben is jelen van a magyar irodalomtörténet, Kulcsár Szabó Ernő és másik szerkesztőtársunk, Lénárt Tamás tanulmányaiban, és semmilyen módon nem képez zárványt a világirodalom és a kanonikus európai filozófia jelentős képviselői által formált közegben. Ráadásul az ilyen együttműködések során újra és újra az derül ki, hogy a külföldi kollégáink sokkal nyitottabbak, sőt olykor járatosabbak is a magyar kultúra bizonyos régióiban, mint azt olykor feltételezzük. A miénk egy európai kultúra, és az irodalom érvényes kontextusai nem kizárólag nemzeti kontextusok, nem látom okát annak, hogy alapvetően máshogy járjunk el „nemzetközi” és „hazai” közegekben. Abban a tekintetben nyilván jelentős különbségek vannak, hogy mennyire és miként „ágyaz meg” egy adott közeg egy ilyesfajta, kezdeményező igényű vállalkozásnak, de hát ezen a téren a nemzetközi irodalomtudomány sem homogén. Hogy mennyire sikerül a kötetnek számottevően hozzászólnia a nemzetközi bio- és zoopoétikai irodalomhoz, azt ennyi idő elteltével nemigen lehet még megítélni. Az elém került hivatkozásokból, bibliográfiákból arra következtetek, hogy számontartják, de nyilván jelentős mennyiségű kiadvány jelenik meg akár egyetlen év alatt is ezen és a környező területeken, nem kicsi a „konkurencia”. És persze még az is sok fejtörést okoz, hogy miként, milyen irányban és formában volna érdemes folytatni az itt megkezdett munkát.

SA: Csak a kérdés második feléhez szólok hozzá. Örülök, hogy kérdését az „inkább” szóval modalizálta. Mert itt ‒ Zoltánnal együtt én is ezt remélem, és egyre szélesebb körben ezt is tapasztalom ‒ nem egymást kizáró alternatívákról van szó. A magyarországi bölcsészetben is egyre erőteljesebben érvényre jut az a törekvés, hogy a hazai kutatásokat bekapcsoljuk a nemzetközi tudományosság vérkeringésébe. Ez a magyar irodalomtudomány esetében különös erőfeszítést és találékonyságot igényel, főkéntakkor, ha nem akarjuk az irodalmat (mondanom sem kell: mindig elnyomó) kulturális és politikai gyakorlatok nyelvfüggetlen reprezentációs lelőhelyévé (vagy az ezek uralma alól történő felszabadítás emancipatorikus eszközévé) silányítani, hanem megpróbáljuk megtartani nyelvművészetként, és ekként mondani róla érdemlegeset ‒ akár kapcsolatáról és, legyen, fölforgató erejéről is az említett területek viszonylatában.

Az ÁITK régóta jelen van a nemzetközi diskurzusban: 1999-ben jelent meg az első kötetünk a Niemeyernél, és azóta (szűken véve és remélhetőleg pontosan számolva) tizenöt közös kötet látott napvilágot. Ez a nem öncélú, a tudományipar követelményeinek alávetett, hanem mindig szuverén, vagyis valóságos kérdésekre és gondolatokra alapozott nemzetközi jelenlétre törekvés aligha független attól, amit ‒ sok egyéb mellett ‒ az első kötet szerkesztőitől, Szegedy-Maszák Mihálytól és Kulcsár Szabó Ernőtől tanulhattunk meg: hogy mit is jelent valójában, tartalmasan, ön- és kultúraépítő munkaként felfogva az, hogy magyarság és európaiság nem áll ellentétben egymással. Az első mellett az eddigi utolsó kötetünket említve: az Esterházy Péter munkásságát a tudományos megértés gondolatalkotó és megszólító erejével, feltáró teljesítményével bemutató, kiemelkedően színvonalas kötet világhírű kiadónál, a De Gruyternél jelenhetett meg 2021-ben. Az ilyesféle teljesítmények biztosíthatják igazán, hosszú távon a magyarul író, nekünk oly fontos szerzők nemzetközi kanonizációját és műveiknek más kulturális közegekben történő elevenen tartását. Némileg patetikusan, de sem a vizsgált, sem a vizsgálódó szerzők szellemiségétől nem idegen módon fogalmazva: a szakszerű munka mint hazafias tett. Külföldön megjelentetett köteteink többsége jó ideje nemzetközi kooperációban születik meg, adott esetben olyan közreműködőkkel, mint Hans Ulrich Gumbrecht, Werner Hamacher vagy ‒ antikos, de elméletileg is elsőrangúan tájékozott szerzőt említve ‒ Jürgen Paul Schwindt, a neves heidelbergi latinista. Ezeknek a köteteknek a hatását persze nehéz fölmérni, főként az egyes tanulmányok szerzői adhatnak erről számot. Mindenesetre akad olyan, a nemzetközi megméretésnek kitett kötetünk, amelyről szép számú recenzió is született, és a csoport tagjai közül többen önálló szerzői monográfiát is megjelentettek már külföldön ‒ éppen nem eldugott kiadóknál. De a délibábos elképzelésektől visszatartja az embert annak a tapasztalata, hogy mennyire nehéz a nemzetközi diskurzusban fölismerhető pozícióra, arculatra szert tenni: egyénileg valamivel könnyebben megjelenik az ember komoly folyóiratokban vagy nagy presztízsű tudományos kiadóknál szerkesztett kötetekben, és ezeknek hatása is van, de csoportként, Közép-Európából navigálva ‒ nem egyszerű. Ez jórészt együttműködések, hálózatok, kooperációkba való bekapcsolódás, konferenciákon való részvétel, ilyen értelemben nagyrészt anyagi lehetőségek függvénye. Ebben pedig nem állunk jól. És ez nemcsak magyar probléma: hadd utaljak csak az ERC Grantek kultúr- és politikai földrajzi megoszlásának közismert anomáliáira. A bölcsészettudományok területén nyugati egyetemek részvétele nélkül szinte lehetetlen ebből a régióból sikeresen pályázni, ahogyan neves nyugati kollégák részvétele nélkül is nehéz egy-egy kötettel vagy konferenciával a tudományos közeg figyelméért folytatott küzdelemben eredményesen részt venni. Csak reménykedni lehet abban, hogy az elmúlt években igazán jeles külföldi kutatókkal folytatott együttműködéseinknek előbb-utóbb meglesz a hatása. Ilyen együttműködés eredménye volt a 2019-ben Budapesten megtartott East-Central European Literature in/as World Literature című konferenciánk, melyen mások mellett a mai komparatisztikai kutatások élmezőnyéhez tartozó Galin Tihanov is részt vett, ahogyan a Life After Literature kötet alapjául szolgáló 2017-es konferencia és azután maga a kötet is, amely a globális tudományos piacon is előkelően jegyzett Springer kiadónál látott napvilágot. Nyilván ennek is köszönhető, hogy szép számú visszajelzés, sőt már hivatkozások is érkeztek a 2020-ban, éppen a járvány kellős közepén megjelent kötetre. Hogy ez a tanulmánygyűjtemény mennyire képes a nemzetközi diskurzusban megjelenő irányvonalakat tovább vinni, azt nem nekem kell megítélni, és talán még korai is erről véleményt alkotni.

Ami a kötet lehetséges magyarországi hatását illeti, ott is kettős a kép, és ezért bizonytalan, hogy ‒ legalábbis rövidtávon ‒ milyen hatást tud kifejteni a könyv. Inkább egy példa szemléltető erejéhez fordulok. Egyfelől látszik a biopoétikai témák virulása a hazai folyóirat- és könyvpiacon, OTDK-dolgozatok, egyetemi szakdolgozatok és PhD-értekezések témaválasztásaiban. Másrészt az is tapasztalható, hogy kezdeményezéseink nem mindig találnak nyitott fülekre. Miközben az Irodalomtörténet című folyóiratban (2020/4) Bollobás Enikő értő kritikát közölt a kötetünkről, és ugyanabban a folyóiratszámban Molnár Gábor Tamás a Milyen állat? című gyűjteményről (ez utóbbiban szerepel két olyan tanulmány, melynek angol változata a Springernél megjelent kötetben is helyet kapott), ahogyan az utóbbiról a Szépirodalmi Figyelőben (2020/4) Vincze Richárd, ennek az interjúnak a kérdezője is, aközben a Milyen állat? kötetről megjelent olyan írás is, amely a bio- és zoopoétikai irányultságú irodalomtudományos diskurzus megértéséhez szükséges elemei feltételeket is nélkülözi. A legnyersebben reprezentáció- és eszközelvű, a nyelv és a poétika kérdéseit szóba hozni is képtelen „irodalomfelfogás” tájékozatlansága különösen is szembetűnővé válik, amikor olyanfajta fölényeskedéssel párosul, mely nemcsak ítéleteinek modalitásában van jelen, hanem zordon ideológiai előírásaiban is. Nehéz lesz ott a kötetünknek érdemleges hatást kiváltania, ahol a Milyen állat? című gyűjtemény egyik (egyébként kiváló) tanulmánya azért részesül dicséretben, mert benne „Kosztolányi Dezső hús-vér kutyájával találkozunk, vagyis egy valóságos ember és egy valóságos állat viszonyáról tudunk meg valami érdemlegeset”, és ahol az irodalomtudomány szakmai teljesítménye azon méretik meg, hogy megfelelően betölti-e a maga állítólagos szerepét „az ember uralmi rendszerének lebontásában”, kiegészülve annak a retorikus kérdésnek az elvárásával és potenciális fenyegetésével, hogy „vajon az állat reprezentációinak megfigyelése közelebb visz-e bennünket az állat tényleges, materiális felszabadításához?” (Műút 2020, 76. szám.) Mi lesz, ha nem? Vagy nem ezen a megejtően egyszerűnek képzelt módon. Ezek tényleg dermesztő mondatok: a tudatlanság és az ideológiai erőszak pirulásmentes megnyilvánulásai. Egyszóval: a magyarországi hatást illetően is vannak bennem kételyek. Egyvalami tesz mégis, mindezek ellenére derűlátóvá: ha az egyetemen a biopoétikai és ökokritikai témákkal lelkesen és elmélyülten foglalkozó hallgatók nem lanyhuló olvasói érdeklődését, kreativitását, munkabírását és elkötelezettségét nézem, akkor az a remény ébred föl bennem, hogy a jövőben is sokat tanulhatok még velük együtt ezekről a kérdésekről. Meglátjuk.

Vincze Richárd (1997, Vác)

A Károli Gáspár Református Egyetem angol és művészettörténet szakos végzős hallgatója. Jelenleg kortárs magyar irodalommal foglalkozik.