„Ez az elismerés biztosít a figyelemről” – Beszélgetés a „Szemmel tartva” díjas Veres Erikával

A „Szemmel tartva” díjat idén Veres Erika költő, műfordító nyerte el, az Irodalmi Szemle 2021-es évfolyamában és az online platformon közölt verseiért és műfordításaiért. Az elismerés átadására a negyedik ARTér táborban, Várhosszúréten, augusztus 7-én került sor. A díjazottat Mizser Attila főszerkesztő laudálta. A költővel a díjról, a török nyelvű fordításairól és a Duett a sárban című 2019-ben megjelent kötetéről beszélgettünk.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy Hizsnyai András (2019) és Mellár Dávid (2020) után idén te kapod az Irodalmi Szemle fiatal íróknak-költőknek járó, „Szemmel tartva” díját? Mit jelent számodra ez a kitüntetés?

Tulajdonképpen meglepődtem, amikor Mizser Attila főszerkesztő az én nevemet mondta ki mindazoké helyett, akik szerintem szóba jöhettek volna. Azért ért meglepetésként a kitüntetés, mert azt hittem, friss (azaz az előző évben vagy idén kiadott) kötettel rendelkező fiatal íróknak-költőknek ítélik oda ezt a díjat. Eleve úgy gondoltam, hogy a 2019-ben megjelent verseskötetemmel én már kívül esem a díjazhatók csoportján. Mindazonáltal örömmel regisztráltam, hogy idén hozzám kerül a „Szemmel tartva” díj, s főleg azért, mert a Hizsnyai András és Mellár Dávid nevével kezdődő listán egyszerűen szuper dolog rajta lenni. Emellett természetesen az is okot ad az örömre, hogy ez az elismerés biztosít a „figyelemről” – ezt itt nevezhetjük szakmai érdeklődésnek is. Jóleső érzés tudni, hogy az eddigi munkáimat használható, értékes szövegekként könyvelik el a kollégák. Ez egyben természetesen egyfajta felkérést, vagy képletesen szólva „zöld utat” is jelent az irodalmi pályám folytatásával kapcsolatban. Számomra tehát megerősítés és további alkotásra való buzdítás a „Szemmel tartva” díj.

A díj nyújtotta lehetőségeket elsősorban versek, versfordítások és tanulmányok megjelentetésére szeretném felhasználni az Irodalmi Szemle nyomtatott és online felületein. Ezen kívül szakmai kérdésekben szeretnék konzultálni a lap szerkesztőivel, illetve attól sem zárkózom el, hogy közvetlenebb kapcsolatba kerüljek a kedves olvasókkal például egy felolvasóesten.

A munkásságod, mint azt a laudáció is mutatja, tulajdonképpen – amellett, hogy komoly irodalmi kutatásokat is végzel – leginkább két nagy blokkra osztható fel: a fordításra és versírásra. Mikor kezdtél el verseket írni, és hogyan kezdődött a fordítói munka? Véleményed szerint e két tevékenység miképpen viszonyul egymáshoz?

Verseket már gyerekkoromban is írtam, szerettem elvonulni, gondolkodni, papírra vetni egy-egy sort. A kéméndi alapiskola tökéletes műhelye volt az irodalomnak – nagyszerű tanárok foglalkoztak velünk, egy csomó versenyre neveztek be minket, lehetett szakkörökre járni, s az iskola diákjai által bemutatott alkalmi kultúrprogramokat komoly felkészülés előzte meg. Nemrég találtam otthon egy köteg fénymásolatot jónéhány kézzel másolt verssel együtt, amelyeket Kovács Klára tanárnő vezetésével az iskolai irodalmi színpad tagjaival adtunk elő. Gyerekkoromban tulajdonképpen folyamatosan versek között éltem, szerettem olvasni, válogatni, szavalni, szerettem ráhangolódni a szövegekre, ha kezembe került egy kötet, és vágytam arra, hogy még jobban megismerjem a szerzőket, illetve hogy képes legyek valamiféle párhuzamot vonni az olvasott művek között. A tudásvágy aztán saját verssorokat is előhozott belőlem. Szégyenlősen kezdtem írni, titokban, keveset. Voltak kedvenc szavaim, ezeket egy zöld füzetbe írtam. Nem telt be, de a füzet közepétől már más jellegű dolgok, kisebb versek íródtak a lapokra. Zselés tollal, grafitceruzával, rózsaszínnel, feketével stb. Szerencsére elkaptam az offline létezés utolsó néhány évét, megéltem, amikor se mobiltelefon, se számítógép nem volt még. Abszolút tudtam élvezni egy papírlap és egy „örökíró” társaságát, és a kezdeti szégyenlősségen túljutva rendszeresen elővettem ezeket, hogy feljegyezzem a fragmentumaimat. Nemcsak verssorokat, hanem leveleket és naplóbejegyzéseket is írtam, magyarul, aztán németül is. Tetszett ez a játék, tetriszelés a szavakkal, s mindmáig így működöm tulajdonképpen.

A versfordítás érdekes módon nem a német, hanem a török nyelvvel kezdődött. Az valahogy soha nem vonzott, hogy német irodalmat magyarra fordítsak. Ezzel szemben a töröknyelv-tanulás irányába tett legelső lépéseimnél már tudatosult bennem, hogy ezzel másképpen fogok foglalkozni, mint a némettel. És nagyon tetszett az a szcenárió, hogy a németet mint segédnyelvet alkalmazom a töröktanulásnál, de végül mégis minden magyarul bontakozik ki. Hosszú évek munkája van ennek a megvalósításában, és egy sikeres végeredményt (pl. egy magyarra fordított verset) látni számomra színtiszta boldogságot jelent. Természetesen ez még mindig csak az út eleje.

A két tevékenység, a versírás és a versfordítás jó esetben egymásból táplálkozik vagy egymásra épül. Ahogy a prózánál, itt sem elég csupán a nyelvismeret és a fejlett beszédkészség. Többek között verselési formák, metrumok, szótagszámok, alliterációk, rímek ismerete szükséges egy fordítás elkészítéséhez, emellett pedig az adott költő által használt képek, jelentéstartalmak, utalások, hangulatok is számítanak, hiszen a célok között nemcsak a technikai megfelelés, egyezés, hanem az adott költő saját, elvonatkoztatott művészi világának az olvasóhoz való közelítése is szerepel.

Hogyan kerültél kapcsolatba Törökországgal és a török nyelvvel? Miért éppen a török irodalom felé orientálódtál?

A német mellett szerettem volna egy másik idegen nyelvet is megtanulni, valami olyat, ami nem az angol, ami felénk kevésbé használatos, és ami kívül esik az indoeurópai és román nyelvek kategóriáján. Akkoriban, 2007-2008 tájékán nyílt lehetőség a Comenius Egyetemen arra, hogy török nyelv és kultúra órákat látogassunk. Ez mind a kreditek, mind pedig a költséghatékonyság szempontjából hasznos lehetőség volt, s nem utolsó sorban az órákat kényelmesen, egy emelettel a magyar tanszék fölött és a német tanszékkel egyazon emeleten látogathattuk. Nem haboztam tehát.

Az első olvasmányaim a török irodalom palettájáról magyar vagy német fordítású rövid elbeszélések voltak, és ajándékba kaptam mindet, barátok, rokonok hozták nekem bécsi vagy budapesti utazásaikról. Az első általam olvasott török regény pedig az emblematikus és megkerülhetetlen Pamuk-pittoreszk, az Isztambul volt. Közvetlenül utána a Nevem Piros című regény következett. Pontosan tudom, hogy 2009 nyarán olvastam ezeket, mielőtt életem legelső törökországi útját megejtettem volna. Az utóbbi két könyvet Bőd Titanilla kölcsönözte nekem. Ezt azért fontos itt megjegyezni, mert Titanilla évekkel később személyesen is találkozott Orhan Pamukkal, amiből egy interjú is született. Én pedig, szintén évekkel később, Tasnádi Edittel, a Pamuk-könyvek magyar fordítójával találkoztam. Mindez nem lehet véletlen.

A tulajdonképpeni török irodalommal való ismerkedés, vagyis a török művek eredetiben való olvasása azonban még váratott magára – valahol az ankarai lánykollégiumban töltött egy év és az isztambuli antikváriumok idősávjában.

Hogyan választod ki a fordításra szánt szövegeket? Hogyan kerültél közel Ahmet Hamdi Tanpınar alkotásaihoz? Mik fordítóként a legfontosabb szempontjaid és tapasztalataid?

Ami olvasgatás közben megtetszik, és amiről úgy gondolom, hogy a magyar olvasók is szívesen elolvasnák, vagy hogy jó lenne ezt magyarul is közzétenni, azt megpróbálom lefordítani. Tanpınar nevével legelőször a fönt említett Isztambul c. regényben találkoztam, ahol Tanpınar prózai műveire történik utalás. Később pedig az Isztambul Egyetem kampusza körül bóklászva leltem rá egy antikváriumra, ahol két könyvet is vásároltam. Az egyik egy Haşim-kötet, a másik egy Tanpınar-kötet volt. A „kudret fortunam”, vagyis a vakvéletlen ereje, amire Száz Pál is hivatkozik olykor, pl. a Hidak könyve X. / A rítus c. írásában, a fönt említett két könyvvel kapcsolatban is abszolút kiteljesedett: a Haşim-kötet lett a doktori disszertációm egyik kiindulópontja, a Tanpınar-kötet pedig a versfordítás útjára vezetett.

Egyelőre úgy dolgozom, hogy megpróbálom figyelembe venni a formai, a hangzásbeli és a tartalmi sajátosságait a fordítandó versnek. Örülök, ha a rímek összecsengését a magyar változatban is meg tudom mutatni. Ugyanazok a hangok persze általában nem kerülhetnek át a magyar verssorokba, mint ahogy a szókapcsolatok megfeleltetése is átalakítást igényel. Véleményem szerint úgy érdemes lefordítani egy verset, hogy az a majdani olvasók számára is élmény legyen – ha kell, én ennek az elvárásnak alárendelem a formai egyezést. Lehet, hogy idővel megváltozik majd ezzel kapcsolatban a véleményem, illetve remélem, hogy minél több gyakorlással minél jobb fordítások születnek majd, amelyek az élvezhetőség összes kritériumát teljesítik.

Véleményed szerint milyen kapcsolódásai vannak a török és a magyar irodalomnak? Milyen összefüggéseket és különbségeket látsz a kettő között?

Nem vagyok turkológus, a török irodalom egészével sohasem foglalkoztam. Amiről nyilatkozni tudok, az egy behatárolt korszak, amely nagyjából az 1850-es évektől kezdődően körülbelül napjainkig tart. Eddigi munkáimban elsősorban a modernitás kérdéseivel foglalkoztam, ezen belül is az impresszionizmus, dekadencia, szimbolizmus stílusjegyeinek vizsgálatával. Arra jutottam, hogy igenis van megfelelés ezen irányzatokon belül. A modern török irodalom ugyanúgy hozza egy stílusirányzat termékeit, mint az európai irodalmak többsége. Nem csoda, hiszen tulajdonképpen nemzetközi vagy interkulturális irányzatokról beszélünk. E modern török irodalomnak azonban egy teljesen más kiindulópontja van, és a fő különbség ebben rejlik. Arra gondolok, hogy az írásos török irodalom kezdetei egészen Kasgarig (mai Északnyugat-Kína) nyúlnak vissza, ahonnan a törökök első írásos emlékei, a Dîvânu Lugâti’t-Türk és a Kutadgu Bilig származnak. A Távol-Kelet felől aztán egyre inkább Közép-Ázsiába, illetve az arabok által lakott területekre „szorítkoznak” ezek az emlékek. Elég csak az Oszmán Birodalom kiterjedésének arányaira gondolni ahhoz, hogy észrevegyük: korszakok, népek, nyelvek, vallások, törzsi szokások, földrajzi adottságok és egyéb részletek befolyásolták a törökök irodalomtörténetének kialakulását, amely ilyen tekintetben rengeteg különbséget mutat pl. a magyar irodalomtörténethez képest.

2019-ben jelent meg Duett a sárban című versesköteted, amelynek szövegei egy rendkívül kifinomult líranyelven szólalnak meg, és leginkább a 20. század klasszikus magyar alkotóinak (Babits Mihály, Kassák Lajos, József Attila stb.) hatását lehet felfedezni benne. A tudományos munkásságod ugyanakkor inkább a világirodalom felé orientálódik (ahogy egy korábbi, az Irodalmi Szemle 2016-os áprilisi számában megjelent interjúdból kiderült, kutattál Németországban élő török költőket, de összevetetted például Rilke, Babits és Ahmet Haşim líráját is). Ebből adódik a kérdés: kiket tartasz az irodalmi elődeidnek/példaképeidnek? A magyar irodalom, vagy inkább a világirodalom áll hozzád közelebb? A versírói munkásságod során melyikből merítesz a leginkább?

Ezt az összetett kérdést talán úgy tudnám legegyszerűbben megválaszolni, hogy a világirodalomnak van egy olyan, hozzám legközelebb álló szegmense, amit a legjobban értek és érzek. Ez nem más, mint a magyar nyelven, illetve talán ide sorolható még a magyar szerzők által, de idegen nyelven írt irodalom. Ebből a szegmensből kiemelhetők az általad említett magyar szerzők, illetve a romantika, a modernitás, az expresszionizmus, a dadaizmus irodalmi termékei. A 19­–20. századi műveket mindig szívesen olvasom. Néha persze becsöppen közéjük egy Baróti Szabó Dávid vagy egy „Hervad már ligetünk”, de hát nem illik senkit sem kirekeszteni. Konkrét példaképem egyébként nincs, s nem is tartanám szerencsésnek, ha lenne. Inkább bizonyos ritmusok, összecsengések, zajok és hangulatok, amikhez igazodom. Következésképpen univerzális kategóriákból merítek, amelyek mind a magyar, mind pedig a világirodalomnak szerves részei.

Feltűnt, hogy kötetedben nincs tartalomjegyzék, amiből következik, hogy a szövegek jelentős része nem rendelkezik címmel (csillaggal jelölöd a verseket), sőt az alkotások többségét nem zárod le ponttal, azaz maga az opus kis túlzással olyan, mintha annak verseiben az elejétől a végéig egy, többnyire az én-te viszonyrendszerben működő, nyitott struktúrájú lírai én szólalna meg. Véleményed szerint túlzás azt kijelenteni, hogy te leginkább az olvasóra szeretnéd bízni a szövegek címeit és a versek lezárását, folytatását? A te megközelítésed alapján miket jelentenek ezek a nyitott struktúrák?

Véleményem szerint nem túlzás ez a kijelentés, sőt másképp nem is lehetne. Amit a költő létrehoz, az egy váz, legyen az bármennyire tökéletes vagy bármennyire tökéletlen. Minekután a verset valaki más, akár maga a költő egy következő időpontban elolvassa, akkor az a személy már egy, az eredeti költői intenciótól különböző olvasatot tud csak magában generálni. Tehát nemcsak az elkészített versváz számít, hanem egy csomó részlet, amely az olvasás folyamatát adott feltételek mellett meghatározza. Szerintem egy vers soha nem készül el, akkor sem, ha címe van, ponttal zárul és három kiadást ért meg a tankönyv, amiben elemezték. És akkor sem, ha cím és központozás nélkül fektették papírra egy irodalmi kávéházban.

A Duett a sárban versei összefolynak, mert képlékenyek. Egy hosszabb életszakasz termékei, amelyek nem bírták volna el a sok-sok címet.

A kötetedről írott kritikákban leggyakrabban a költői képek sokoldalúságát és a különböző lírai stílusjegyek szövegbe építését emelik ki. Hogyan zajlik nálad az alkotói munka? Milyen dolgokat veszel leginkább figyelembe a versek megírásakor?

Leginkább azt veszem figyelembe, ha hozzáülök egy vershez, hogy ne vegyek figyelembe semmit. Se rutinból, se megfelelési kényszerből nem jó írni. Néha nehéz lehámozni a berögződéseket. Néha emiatt vers helyett csak azt írom le, mit vettem a boltban, vagy hogy milyen jó volt az esti futás. Máskor az utcákat járva beakad egy szópár és menet közben felfűzök rá egy képet, aztán valahol kerítek rá módot, hogy feljegyezzem.

A véletlenek mellett egy biztos pont azért mégiscsak akad – én hiszek a pihentetésben, attól jobb lehet az eredmény. Minél később veszek elő ellenőrzés céljából egy verset, annál jobban látom, hol tart a hatása, mit akar közölni és azt mennyire képes átadni. Ha nem elég erős, csiszolgatom. Ha ezt is túléli, még egyszer félreteszem, aztán a következő ellenőrzés után megválok tőle. Onnantól kezdve igazából már nem is az enyém.

Mivel foglalkozol most? Mikorra várható a következő verseskötet? Várható-e esetleg egy általad fordított Tanpınar-könyv a közeljövőben?

Időm nagy részében most arra a roncsautóra gyűjtök, amit a 2016-os Szemle-interjúban említettem. Ez sok kitartást igényel, de hajnalonta azért van időm irodalmi projektekkel is foglalkozni. Ilyenkor verseket fordítok és különböző szövegeket javítok. A Tanpınar-versek hálás szövegek, talán lesz még, aminek fordításához kedvet kapok, egy egész kötetnyi fordítás azonban nincs kilátásban. Jelenleg a dívánköltészet érdekel jobban, igaz, ott nem szabadversről és szonettről, hanem kötött formájú kaszídákról, rubáikról, gázelekről és egyéb csodákról van szó.

A következő saját verseskötet pedig egy ideig még biztosan várat magára. Lassú, hosszadalmas válogatás és türelempróbáló ellenőrzések után adom majd csak ki a kezemből.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.