Jana Micenková: A vér csak víz (próza, Vályi Horváth Erika fordítása)

Klára már évek óta a hátsó padsorban ül, és üres tekintettel figyeli a körülötte lévő világot. Leggyakrabban a körzőjével szurkálja a radírt, más alkalommal pedig mindenféle alakzatokat döfköd a padba vagy a tenyerébe, rosszabb időszakokban pedig a kezébe. Mindig elszórakoztatja magát valahogy, bár még ebben a vegetatív állapotban sem kerüli el a figyelmét, ahogy Baša a fenekébe vágó tangabugyit igazgatja, majd ugyanazzal a kézzel megdörgöli az orrát. Baša éppen az ilyenek miatt csak a második legmenőbb csaj az osztályban, mert nem ügyel a részletekre. Az osztály első számú sztárjával, Mariannával ez soha nem fordulna elő, hiszen ő minden körülmények között tökéletes.

Amikor Marianna épp a fenekét törli, Klára például véletlenül rányitja a vécéajtót, de Marianna még ebben a helyzetben is úgy néz ki, mint egy modell a divatlapból.

Klárára mosolyog, mintha a fenéktörlés a legbájosabb elfoglaltság lenne a világon, majd elegánsan felhúzza a bugyiját. Szóval Marianna az ász. Klárának esélye sincs arra, hogy egy ilyen lánnyal barátkozzon.

Csak a lebegő kakit figyelgetheti, amit Marianna otthagyott, még az is gyönyörű. Semmilyen kifogásolnivalót nem lehet felhozni ellene.

Épp ebben az elmélkedéssel eltöltött percben toppannak be a vécére a három barátnő: Baša, Adela és Nina.

Klára hallja, ahogy Baša Mariannát ócsárolja:

– Istenem, ez a Marianna, megbaszódok tőle… Mekkora egy tré csajszi! Tényleg nem értem, mit zabálnak rajta! Nincs egy tamponotok?

Klára a magára zárt fülkében ácsorog. Nem akarja, hogy tudomást szerezzenek róla.

Most biztos nem jöhet ki onnan, nem tudja, milyen fejet vágjon. Ők mindhárman csodálatosak, nyitottak a világra, szórakoztatóak, megkapták a legmodernebb iPhone-t, és nekik van a legtöbb követőjük az Instán. Klára levegőt sem mer venni előttük, ezért inkább csendben álldogál a vécéfülkében, és figyelgeti Marianna szarát.

Adela valószínűleg adott Bašának egy tampont.

– Köszi… Elkezdtem fogamzásgátlót szedni, tudod, hogy rendeződjön a menzim, így kicsit összezilálódott a rendszer, és nem tudom, mikor jön meg.

– Te szedsz fogamzásgátlót?

– És akkor mi van? Nem akarom, hogy tizenhárom évesen felcsináljanak.

Baša hangja szuverénül cseng. Klára irigyeli a magabiztosságát – fogamzásgátló tabletta, ez olyan komoly dolog, amiről a zárkózott Klára nem is tud semmit.

– Jézusom, de megijedtem, komolyan megbaszódok! – kiált fel Baša, amikor véletlenül rányitja Klárára a fülke ajtaját.

– Istenem, olyan vagy, mint a szellem!

– Ki van ott? – kérdezi Adela.

– Á, senki, csak Klára!

Klára kiszalad a vécéből, még mindig hallja a förtelmes nevetésüket:

– Hát ide figyelj, még a szart sem húzta le! Tényleg…

Szerencsére ezek az utolsó szavak már nem jutnak el hozzá, megint az ő fején landol minden, az összes trutyi. Szóval az egész óra alatt rettenetesen szégyelli magát, elképzeli, ahogy az egész iskola arról beszél, hogy még a vécében a szart sem képes lehúzni maga után, ami valójában nem is az övé. Nem is sikerülhetett volna jobban a tanévkezdés…

Legalább otthon nyugalom van, anya elutazott, apa valószínűleg elment horgászni. Klára a sarokba hajítja az iskolatáskát, lemossa magáról az iskola bűzét, és leül az asztalhoz rajzolni.

Az egyetlen tevékenység, amely közben ki tud kapcsolni, pedig a vécés epizód nem hagyja nyugton: a képen Klárát látjuk, ahogy úszkál a vécécsészében, Baša, Nina és Adela pedig fölé magasodva, hatalmas szemmel őt bámulják. Klára nagy hangsúlyt helyez a szem részleteire, saját magát vízben lebegő székletként ábrázolja, de ezt néhány vonással elintézi.

Amikor végre belemerül, hazaérkezik az apja. Klára gyorsan megfordítja a papírt, és egy kékes-rózsaszínes, gúnyosan vigyorgó halat kanyarít oda. Apa teljesen oké, de nem kell mindent tudnia. Apának is megvan a maga baja. Bár ma elég jókedvű, de miért is ne lenne az, hiszen anya nincs itthon.

– Képzeld, ma fogtam egy süllőt, de végül odaadtam…

– Kinek?

– Ivának és Ivónak, van egy házikójuk az üdülőövezetben, meghívtak teára… Amikor elkapott a zápor, náluk elbújhattam…

– Aha, akkor ezért nézel ki így…

– Hogy nézek ki?

– Elég ziláltnak tűnsz, de semmi gond!

– Hát bőrig áztam, adtak kölcsön száraz szabadidőruhát, nagyon jópofák, Ivo felakasztgatva a falon gyűjti a híres filmek eredeti kellékeit.

– Szuperül hangzik.

– És tengerészstílusú a fürdőszobájuk, maguk festették ki, nagyon érdekes. Eszembe jutott, hogy a hétvégén kifesthetnénk ilyenre a miénket is. Veszünk festéket a Hornbachban, és kicsit felfrissítjük. Mit gondolsz?

Klára szívesen megkérdezte volna, vajon anya mit szólna, de anya most nincs itthon, így egész hétvégén félelem nélkül lehet majd önálló döntéseket hozni. Festhet halakat és polipokat a fürdőszoba falára, biztosan jól fog szórakozni (és lesz legalább valami eredménye annak, amit csinál, nem csak az idegen ürülék)!

Klára megveszi az apjával a Hornbach barkácsáruházban a fürdőszoba-felújítás kellékeit. Apa készen áll a változásra, válogat a festékek, ecsetek, sprayfestékek között, gittet keres. Klára a polcok között bolyong, és amikor az akváriumrészlegre ér, észrevesz egy feltűnő szemöldökű nőt. A nő morgolódik valamin, mintha egy képzeletbeli baráttal beszélgetne, majd hirtelen bedugja a kezét az akváriumba, kikap egy halacskát, és leteszi a földre.

Aztán kikap egy másikat, és azt is a földre fekteti. Kis idő múlva odalép hozzá az eladó.

– Hölgyem, ezt nem teheti!

A nő nevetve szól (nem az eladónak, hanem a képzeletbeli barátjának):

– Nem tudod, ez a fickó miért kiabál így velem?

– Hölgyem, egyszerűen nem szedegetheti ki a halakat az akváriumból, és nem dobhatja ki őket a földre!

Az eladó megpróbálja összeszedni a halakat a földről, de azok csúszósak, és kiesnek a kezéből. A nő egy darabig hangosan nevet ezen, de az egyik hal nem éli túl.

– Látja, mit csinált?! Meghalt! Ezt ki kell fizetnie, hölgyem!

A nő sírni kezd, nem tudta tovább nézni, állítja, hogy azok a halak szenvednek az akváriumban. Leül a földre, és zavartan meséli el a történetét, amelyből Klára és a járókelők megtudhatják, hogy magányosan él az egyik munkásszállón, elfogyott a pénze, így nem tudja kifizetni az utolsó havi lakbért, a fiát sittre vágták, nincs senkije, akitől kölcsönkérhetne, volt egy kutyája, Félix, amit el kellett altatnia, mert nem engedték be a munkásszállóra, és a halaknak ugyanolyan a tekintete, mint Félixnek… És még sok egyéb információ, amit Klára soha nem fog megtudni, mert az apja a pénztárhoz rángatja. Fizetnek, és a bevásárlószatyrokkal elindulnak a buszhoz.

A buszmegállóban sült krumplit vesznek tartármártással. Apa megemlíti, hogy az anyja, Benko nagyi is mindig vett neki sült krumplit, ha erre jártak. Állítólag ez volt az első hasábburgonyás büfé a városban, mert régen nagy újdonság volt ám a sült krumpli, ma már hétköznapi dolog, senkit nem hoz lázba.

– De akkoriban ez volt a jutalom – mondja szomorúan nevetve az apja, mint mindig, amikor eszébe jut a múlt (amikor még mást várt az élettől). Klárát azonban most jobban érdekli a Hornbachban látott, ferde szemöldökű nő.

– És most mi lesz azzal a nővel a Hornbachban?

– Mi lenne? Éli tovább az életét, vagy elküldik gyógykezelésre, vagy kialussza magát, talán csak fáradt volt…

– És mi van akkor, ha egy nap valamelyikünk így végzi?

– Ugyan már, kérlek… De hiszen mi… hiszen mi tudunk gondoskodni magunkról…

Apa szavai nem hangzanak túl meggyőzően, bár a meggyőzés sosem volt az erőssége. Szóval Klára inkább nem firtatja tovább a dolgot, nem akarja elrontani a napját, hadd pihenjen apa is egy kicsit. Holnap közösen kifestik a fürdőszobát, biztosan szuper lesz, frankó lesz minden.

Míg anya haza nem jön.

Vályi Horváth Erika fordítása