Lakatos-Fleisz Katalin: Ambíció

Sarkig tárta az ablakot. Hadd jöjjön be minél több fény. A kávéfőzőbe vizet töltött, az őrölt kávét akkurátusan elnyomogatta a tetején. Az órára pillantott: még negyedóra kezdésig. A laptop kinyitva, de a bejelentkezéshez korán van.

Az óra kezdete előtti semmibe gördülő pillanatokkal sosem tudott mit kezdeni. Elnézte a fény játékát a falon, mennyire eleven, friss, mintha húsvét lenne. Az elemes falióra időt diktál. Halk pityegés, egy-két túlbuzgó diák már belépett. A mikrofonját elnémítja, tovább vár. A reggeli fény egyre erősebb, de tudja, három órára, mire az egészet befejezi, már fáradttá, elnyűtté válik. Kopott, elmaszatolt sárga massza a szemközti falon.

A forró csészét erősen markolja, mintha attól kérne segítséget. Fél a délutántól, fél attól, amikor kikapcsolja a laptopot és az áramból is kihúzza. Fél a délutáni ottfelejtett fénytől, ami mintha emlékeztetni akarná valamire. Talán Chopin cisz-moll noktürnjét fogja hallgatni. Pedig a cisz-mollból csak az első pár ütemet szerette, ahogy belép a zene, mint egy másik világból szóló figyelmeztetés. Utána ellaposodik, valahonnan túl ismerős lesz az egész. Vagy könyvek áporodott, zsibbadt nyugalmába temetkezik. Ugyanaz a kék eres kéz, ahogy a lapot forgatja. Az arc, ahogy este fogmosás közben a tükörbe néz. Talán lehetne ezt másképp is.

Ha már így alakult.

Nem gondolni arra, hogy miközben a várost rója céltalanul, a Mallban bámészkodik – anélkül, hogy venne valamit – hova tűnt ez a délután. Nem gondolni haza, mert az otthonból utolsó emlékként már csak a tető nélküli, csupaszon meredező vályogfalak maradtak. Üres, vak fény a romos házfalak között. Az árván pislogó ablakokból jól kivehető a festés, amit még ő hengerelt. Miután megvették ezt a régi parasztházat a falu szélén, nagy sunggal látott neki a festésnek, amit lehetett, megjavított ő maga, mert pénzük nem volt. Fürdőszoba sem volt, düledező fabudi az udvar végében. Mondta is az anyja, hogy az a te bajod, hogy nincs ambíciód, hogy megelégedsz akármivel. Pedig te nem ilyet érdemelnél, végzett tanárnő vagy. Az anyja a diplomáját be is kereteztette a városban, a festék megszáradta után csakhamar ott lógott a falon. Sokáig még valami fanyar, hűvösen nedves szag párolgott, éjjel, ha megébredt, meg-megcsapta az orrát. Foltosan szárad, az a baj, konstatálta az anyja, az északi fal nem kap elég napfényt. Őt ez nem zavarta, szívta a festék, a lakk, a petróleum szagát, tologatta a konyhaszekrényt, próbálta beszuszakolni a szűk helyre a rugós hencsert. Este, ahogy megszólaltak a tücskök, jólesett lefürdeni az egész napos vergődés után, de nyár lévén megoldották az udvaron. Kivitték a lavórt, szappant, törülközőt, mert az udvart keretező elvadult akácbozót mindent eltakart. Törülközővel csapkodták magukat a szúnyogok ellen, amikor a bozótosból rajban szállottak a szappanszagra.

Késő őszre a cserépkályhát is felhúzták nagy nehezen. Tüzelőt a cigánytól vettek, értéktelen botfát, amit az út menti bozótosokból vágott valahol. Csípte szemét, orrát a füst, hiába nyomták a kályhát, éjjel-nappal, vinnyogott, kormozott, de meleget, azt nem adott. Télen még aludt volna, mikor is pontban fél hatkor hasított a csendbe az ébresztő, mint egy segélykiáltás. Gyorsan villanyt gyújtani, vizet melegíteni, lavórban a hideggel vegyíteni. A temető melletti földúton egyensúlyozni a sárban, kezében elemlámpával már megkönnyebbülés. A vonatfüttyöt nem hallja, tehát még időben van. Az anyja most végre büszke volt rá, végzett tanárnő, aki a városban tanít! Mégiscsak elértek valamit, megmutatták a világnak, pedig mindenki ellenük volt. Hogy úgysem sikerül neki bejutni az egyetemre. Még hogy éppen ő lesz egyetemista, mikor nála nagyobb valakik a faluból is hazaoldalognak sikertelenül. Még sötét van, amikor beér az iskolába, de nem a tanáriba, hanem a tanári vécébe siet, hogy a nadrágjára, csizmájára rászáradt sarat, amennyire csak lehet, lesikálja. Van, hogy egy teljes tekercs vécépapírt elhasznál hozzá. Lazításképpen néha vesz egy-egy kávét reggelente a sarki büféből, elvégre fizetése van. Talán komolyabb hatást kelt a reggeli neonfényben a jegyzeteit lapozva egy gőzölgő papír pohárral.

Várt valamit, maga sem tudta, mit. Előbb csak hogy vége legyen a napnak, a hétnek, a télnek. Gyakran ottfelejtette magát az ablak előtt anélkül, hogy gondolt volna valamire. Mígnem egy nap beállított Zoltán. Nem találkoztunk mi már valahol? – hajolt hozzá a jól begyakorolt mondattal. Sima modor, tökéletes magabiztosság. Sokáig tűnődött, mi lenne erre a helyes válasz. Végül is csak a nem hinném választ tudta kinyögni, mert a helyeslésben túl könnyen kiadta volna magát. És akkor már elrontja az elején, gondolta, elvégre egy lánynak tartása kell legyen. Pedig Zoltán nem igazán a tartását értékelte benne. Már az első találkozásukkor, amikor az autó ülését leengedte, világosan tudtára adta, mi a szándéka.

Innentől kezdve a folytonos Zoltánra való várakozásban teltek a napjai. Zoltán ugyanis soha nem mondta meg, mikor jön, hanem egyszer csak megjelent. Eleinte gyakrabban, később egyre ritkábban. Mindig váratlanul, alkalomszerűen. Nyári éjszakákon két fénycsóva bevilágítása az ablakon. Zoltánnak ugyanis autója volt, tehát szabadon jöhetett-mehetett, amikor akart. Ráadásul Zoltán mint roppant elfoglalt ember folyton úton volt, bizniszelt valamivel, de hogy mivel, azt neki nem mondta. Komoly dologról, pénzről van szó – tette hozzá mélyen a szemébe nézve. Meg hogy nem sok lányért tenné meg azt, amit érte. Ő hitte is, nem is. Végül is eljön, az igaz, más nem jön hozzá, csak ő. Mogyorót hoz már feltépett zacskóban, van, hogy egy üveg bort. Meg különben is, amikor itt van, egészen normálisan viselkedik. Ő sohasem kérte számon, nem követelt semmit, minek tönkretenni ezt a kis időt együtt. Minden apróságon nevettek, egymás szavába vágtak, mértéktelenül falták a csokit, itták a bort. Volt, hogy ottfelejtette magát reggelire is, körülményesen terített ilyenkor, elővette a sosem használt teáskészletet a vitrinből, tagjaiban szétáradó fáradságról tudomást nem véve forgolódott, mint egy igazi háziasszony. Önkéntelenül is kellette magát. Igyekezett úgy viselkedni, mint akinek komoly barátja van. Végül csak rendben lesz minden. A szűkös konyhában, a vaskályha túl erős tüzétől kipirulva, a félig kiivott csészék, kávéfoltos, morzsás abrosz fölött ezt mondogatta magának. Közben várta a reggel végét, várta, hogy végre egyedül legyen.

Amikor már eltelt egy teljes nyár anélkül, hogy Zoltán valami hírt adott volna magáról, és telefonon sem volt elérhető, már-már komolyan fontolgatta, hogy szakítani fog. Azon a nyáron vakon tűzött a nap, felperzselt mindent, ő az álmatlan éjszakák miatt mégis fázott. A gondolat elviselhetetlen, mégsem tud nem gondolni rá. Hogy ez lenne az egyetlen megoldás. De még előtte beszélnie kell vele, meg kell mondani, ami itt gyűlt benne egy egész nyáron át. Hiszen a lakcímét tudja, stoppolás közben, amikor felvette, már akkor először, megmutatta neki. Habár egy idő után kezdett gyanússá válni a dolog, utazásai közben gyakran elhaladt a ház előtt, és mindig nagy nyüzsgés volt az udvaron. Zoltán sosem említette, hogy testvérei lennének. Különben is az a ház, a benne lakókkal valahogy elüt Zoltán lényétől. Mégis oda fog elmenni, már holnap, mert nem lehet ezt tovább bírni. De a holnap eltelt, és a következő is, és neki nem volt ereje hozzá. Különben is érezte, úgyis hiábavaló. Mint ahogy hiábavaló volt a sok kézírásban maradt, az érzelmi hatást pontosan adagolt szakító levél. Rajta kívül senki sem olvasta el.

– Az a te bajod, hogy nincs benned ambíció, megelégedsz akárkivel. Pedig te nem ilyet érdemelnél, végzett tanárnő vagy – dobta oda neki az anyja egy újabb ébren töltött éjszaka után.

A pityegés egyre sűrűbb, szinte már az egész osztály belépett a videokonferencia linkjére. A fény az ötödik emeleti garzonlakás minden sarkát átjárja. A laptop elé ül, bekapcsolja a kamerát. Elrendezi az arcát, mosolyog. Sikerült elkészíteni a projektet a francia forradalomról? – a saját hangja formába rázza. A francia forradalom hatásai Európára – pontosít. Folyamatosan, lendülettel beszél. Háttal ül a betűző napnak, vöröses haját felgyújtja a fény.