Veres Erika prózája

Veres Erika prózája

Cécile Hanat felvétele

Eredeti másolat: Háttérkék

 

„mindazonáltal / nem múlja fölül egymást / a de és az / és / ha színesbe tér /át egy monochróm kép“ – került fel az üzenőfalra, miközben a birkagyapjúval fedett székekre turisták egy csoportja telepedett le épp. Turista bárkiből válhat, aki erre szemernyi hajlandóságot is érez, késztetést netán, hogy magát mindennapi szerepköréből kihámozva ismeretlen helyek látogatójává váljon, amelyeket egy időre birtokba vesz.

A turizmus, illetve a helyváltoztatási igény visszanyúlhat egészen régi korokba. Gondoljunk csak – mi másra?! – a Csodaszarvas legendájára, Kalevipoeg kalandjaira, 1492-re, Evliya Çelebire vagy Baktay Ervinre. Ezekből a példákból hamar nyilvánvalóvá válhat, hogy a népek helykeresése, térhódítási vágya, kíváncsisága, önmegvalósítási igénye (netán agressziója) is éppen elég indok arra, hogy innen elmenjenek amoda. A jobb megélhetés füstölt kolbász illatú deszkakerítése, a globalizáció hatására áthidalhatóvá váló távolságok, a nyelvtudás, az öko-katasztrófák, az űrkutatás sikereiből gejzírként előtörő katarzis-élmény, a háborúk, a vadak időszakos vonulásának ősi hagyatéka, a dokumentumfilmek tanulsága, az élelmiszerhiány vagy -bőség, az önismereti munkát utazásban kiteljesítők, a külügyminiszterek, az influenszerek és egyéb tényezők hatására a mozgás folyamatosan jelen van mindennapi életünkben. A birkagyapjún üldögélő fiatalok talán pont nem erre gondolnak, tovább üldögélnek, beszélgetnek, iszogatnak. A fiúk dzsekije kicipzározva, a lányok pulcsija átemelt szemekkel kötve. Potyog, igenis néha kicsit lepotyog mögöttük a vakolat az eklektikus saroképület déli szárnyának faláról. Hagyják, hogy ez így történjen. Miközben újabb és újabb turistacsoportok vonulnak el asztaluk mellett.

Tudjuk, hogy a heráti mesterek tökélyre fejlesztett motívumai eljutottak a hatalmas Oszmán Birodalom központjába. Az İbrahim Amidi memluk mintáit átvevő timurida-heráti és oszmán müzehhipek előszeretettel búcsúztatták az arany színt, s helyezték előtérbe a sötétkék (lacivert #000080) és fekete alapot, valamint a sárga, zöld, kék (mavi #0000FF), rózsaszín és viola színű díszítést a könyvekben. A Szeldzsuk Birodalomból a 13. században kinövő mesterek a geometriai alakzatok variációit is maguk mögött hagyták. Nem pontosan ilyen, de hasonló jellegű s jóval fiatalabb minták s építészeti megoldások potyognak a pozsonyi palota fönt említett déli szárnyáról. Úgyhogy mi is nyugodt lelkiállapotban bóklászhatunk tovább a történelem azon szegmensében, amikor Oszmániába beköszöntött a tengerzöldbe burkolt, szenvedélyes Bursa-stílus. A képzőművészetekben minden a zöld, minden a kék, minden a fúziós türkiz (turkuaz #30D5C8), s persze minden az államalapítás körül forgott. A 14. század elején ugyanis Osman Bey és fia, Orhan Bey sikerrel elfoglalta a csodás tavirózsa-várost, Bursát. Orhan Bey csodás, Tavirózsa nevű feleségével, Nilüferrel két gyermeket nemzett, akik még szüleiknél is határozottabban vezették az éppen alakuló Oszmán Birodalom ügyeit.

A 14. és 15. század folyamán az İznik és Kütahya központú kerámia- és csempeégetőkben leginkább a Ming- és Yuan-kori kínai porcelánok utánzatait készítették, illetve ezekből a kínai motívumokból indultak ki alkotásaikban a mesterek. Ekkor úton volt már az özbég származású, s később Baba Nakkaşként hírnevesült mester, akinek vezetésére bízatott a Birodalom első számú nakkaşhane-ja, kézműves díszítőműhelye, s az általa kialakított stílus egészen a 16. századig meghatározta a kézműipari és képzőművészeti alkotásokat. Szimmetria, az örökkévaló folytonosság dinamikáját érvényre juttató képi elemek, úgymint a hatâyî, rûmî és helezon-jellegű motívumok váltak mérvadóvá a képeken. Az Isztambult Bizánctól elhódító Fatih Sultan Mehmet udvarában tevékenykedő Baba Nakkaş után Şahkulu és Kara Memi lép színre az idők vonalán, de ők már a 16. századi, Szülejmán szultáni ún. klasszikus korszakban, illetve hangulatban alkottak. Vagyishogy a kor hangulatát éppen ők határozták meg, többek között. Visszahozták az aranyat, továbbvitték a kéket (çivit mavisi #4B0082), s ezzel a két alapszínnel teremtettek harmóniát. Mindazonáltal az arany leginkább a kalligráfusok és miniatúrafestők palettáján volt gyakori, a csempéken kevésbé.

A későbbi korszakokban, a 17., 18. és 19. században pedig elhalványultak, megfakultak a színek. Romlott a hangulat, bomlott a Birodalom, köztársasággá érett a szultanátus. Kalifák, pasák, sejhüliszlámok, uralkodók nevei vesztek bele kódexekbe, levelek pecsétjei alá, hordattak el más országok múzeumaiba, könyvtáraiba, lettek futárok végzetei háborús vidékeken áthaladván vagy, ha épségben megmaradtak – az idő múlása fölötti győzelem jelképeivé váltak. S ha e régen élt személyiségek kézjegye vagy arcképe nem is, az általuk emeltetett építmények (mecsetek, medreszék, fürdők, kutak, hidak, vízvezetékek, paloták), a támogatásukkal elkészült könyvek, festmények, metszetek még mindig őrzik keletkezésük korának hangulatát, stílusjegyeit. Miközben a Pozsonyba látogató turisták épp odahagyják székeiket, fizetnek, s távoznak. Mennek, bele a kora estébe, bele az idő gömbölyű hasába. Mennek, s azt hiszik, hogy vannak, hogy menésük által jobban és sokkal inkább léteznek, mint előttük bárki.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/5-ös lapszámában.

 

 

 

 

Veres Erika (1986, Érsekújvár)

Költő, műfordító.