Marek Vadas: A tükör előtt (próza, Csanda Gábor fordítása)

ISZ 2022/9.

 

Miért! Megmondom őszintén, sejtettem, hogy nem csak úgy jött. Csak úgy senki sem jön hozzánk. Hozom a sört, ha megengedi, én is iszom magával egyet, de azokról az eseményekről legföljebb a kakast kérdezheti, ő az egyetlen tanú. Várjon, míg el nem kukorítja magát, addig is bemutatom önnek P-t. Száz éve vagyok itt kocsmáros, de ezalatt semmi sem változott. Ugyanazok az emberek laknak itt, ugyanúgy gondolkodnak, noha azóta, mint magam is, többször is megfordultak már a sírjukban.

Ha végigmenne az utcáin, s keresztbe-kasul sikerülne mindet bejárnia, a végén valószínűleg csalódottan állapítaná meg, hogy P tucattelepülésként hat, unalmas, és nem éri meg idelátogatni. Nem ékesítik semmilyen nevezetességek, hacsak ezek közé nem soroljuk a templomot meg azt az emeletes tákolmányt, amelyben a városi önkormányzat székel. Semmilyen érdekességet nem nyújtanak se az egyforma házak, se a közeli zavaros V folyócska, a halastó vagy a belvárosi piac, ahol úgyis csak azt találja, amit bárhol a világon. P még hangulatával sem büszkélkedhet, a járókelők többnyire zárkózottak és mogorvák, és az ide látogató, néhány olcsó kocsmát kivéve, gyakorlatilag nem tudja mivel elütni az idejét. Ezért is gyanús itt minden idegen.

Azt mondja, turistaként jár itt, de látom, hogy szaglászni akar, lejáratni, mocskolódni, valótlanságokat, feltevéseket terjeszteni. Mert mi egyéb érdekelhetné, ha nem az a szerencsétlen 1928-as év? Mert azon kívül, hogy fegyverrel kergették a romákat, nálunk, P-ben más nem is történt. Ugyan milyen história is kötődhetne hozzánk? Mi köze a történelemhez a mi eldugott porfészkünknek? Talán a népi szőttesek kiállítását említhetem, és egyszer bejutottunk Az év faluja döntőjébe, de ez nyilván nem érdekli.

A történelem olyan tényekből áll, amelyek nem ellenőrizhetők. Csak a rosszakarók fecsegései. Elmondom a véleményem arról az eseményről, mert az én véleményem az én igazam.

***

P-ben emberemlékezet óta nyugalom honol, álmos, bágyatag légkör. Az emberek itt jóllakott oroszlánokra emlékeztetnek, melyek lehunyt szemmel legföljebb a farkukat mozdítják meg, vagy a mancsukat, hogy elzavarják a legyet, dorombolnak, lezseren emelgetik egyik lábukat a másik után, az árnyékban. A lakosok mozognak ugyan, de olyan mereven, hogy ha a templomtoronyból figyelné őket, nehezen állapítaná meg, vajon fényképet vagy filmet néz.

Valaha megesküdtem volna, hogy nincs ennél nyugodtabb hely. Senkinek semmi nem hiányzott, mert semmire sem gondoltak. De persze ez nem lehetett igaz, muszáj volt a múltnak valamit rejtegetnie, a múltnak, mely sokkal távolabbra nyúlt, mint az én világrajövetelem, mely múltra senki sem emlékszik, vagy nem akar emlékezni, pláne ha meg van neki tiltva az emlékezés. Valaha régen történnie kellett itt valaminek, ami mindenkit elhallgattatott, mindenkinek erejét vette, lelkesedését, a tüzet a szeméből, kitörölte az emlékezetét. A megfigyelőnek olyan érzése támadhat, hogy az utcákon idilli a hangulat, mindenki elégedett, de ez inkább sima fásultság. A csend a bezárt ajkakból ered, melyeket a régi szégyen varázsolt el, a bűn, mely ha felszínre törhetne, nem lehetne tőle levegőt kapni.

Ám a világból semmi sem tűnik el csak úgy. A múlt szivárogni kezd, apró feszültségcseppekkel tölti meg a levegőt, a földből energia tör fel. Az évek hosszú során elégedetlen és vigasztalan lelkek egyre érthetőbben kezdtek kísérteni. A hajdani erők ismét valami fullasztót hoztak a felszínre, s ez megülte a népet. Nehéz volt lélegezni, az ajkak idegesen rángtak, a bőr viszketett. Következtek a szavak. Kiengedett a szelep. Az égbolt, az a végtelen nyomasztó égbolt P-ben úgy szorította az embereket a földhöz, mint a kukta fedele.

Aztán elérkezett október másodika, s lőn.

***

A mi embereink alkatilag nem erőszakosak. Nem tudom, vajon vádként vagy védelemként mondom önnek, de mi sosem ugráltunk. Mindig valaki más irányítása vagy figyelme alatt éltünk, a magyaroké, osztrákoké, cseheké vagy oroszoké alatt, tartottuk a lépést, befogtuk a pofánkat, a függöny mögül lestük az utcát, mi történik, lényegében elégedettek voltunk, hogy van, aki parancsoljon, és semmiről nem kell magunknak döntenünk, magunkat rángatnunk. Nehéz gyilkolni, ha fogoly vagy. A zsidókhoz meg a cigányokhoz van merszünk, ennyire futja a lehetőségeinkből. Kis nemzet vagyunk, minden oldalról nagy népekkel körülvéve. Akadhat, aki e tekintetben gyávaságot emlegetne, de számításról van szó. Muszáj volt választanunk, kit engedhetnénk meg magunknak gyűlölni, kényelmesen, kockázat nélkül, nem tartva visszavágástól.

Sikertelenségeinkért valaki mindig felelős volt, ideális esetben valaki idegen, különböző, kis lélekszámú, akinek nincs módja védekezni, s nincs valahol a kertek mögött hadserege vagy befolyása. Mára ezekhez sorakoztak fel a homoszexuálisok és a migránsok, de a harc csak szavakkal folyik. Az előbbiek jól elbújtak, s az ember sosincs velük tisztában, a migránsok meg úgy félnek országunktól, mint ördög a szenteltvíztől, egyszerűen nincsenek, így aztán a dühös tömeg lehetőségei valami akcióra nagyon korlátozottak.

Eleinte volt néhány kísérlet, szabad, romantikus lelkeké, költőké, akik a zsidók rendbeszedéséről gondolkodtak, de a császár hamar az ujjukra koppintott, mert lelkesedésükben összekeverték a forradalmat a gaztettekkel. Háborgó antiszemitizmusukat beletömködték a regényekbe és fejezetekbe, de a mi népünk szerencsére nem volt könyvekhez szokva. Ha mégis sor került pogromra, akkor csak olyan jelképesre, a lehetőségek keretén belül.

Sőt még azután sem, a második világháború alatt, amikor náci felügyelet mellett magunk uralkodtunk magunk felett, nem került sor amatőr népi öldöklés jelentősebb hullámaira. Az a véres terület tőlünk északkeletre feküdt, ott közlekedtek Sztálin és Hitler seregei, a civilek milliószám hullottak, kommandók tisztogatták az országot a zsidóktól, likvidálták a lengyel, ukrán és fehérorosz értelmiséget, falvakat és városokat tettek a földdel egyenlővé. A pokol ott volt. Ott kapcsolódott bele a tisztogatásokba az átlaglakosság, százasával, talán ezresével fordultak elő pogromok, az áldozatokat pedig már meg sem lehetett számolni. Nálunk egész más volt a helyzet.

A zsidók koncentrációs táborokba való deportálásáról az elnökünk gondoskodott, egy katolikus pap, így ez helyes volt, nemzetünkkel szemben könyörületes, Isten akarta így, minden személyért fizettünk is a németeknek, hogy gondoskodjanak róluk helyettünk. Mi ezt csöndben elfogadtuk, ellenkezés nélkül, ilyen idők járnak, a zsidóknak menniük kell. Tiszták voltunk, volt alibink, a holokausztért a német nácik voltak felelősek, akkor nem tudtuk, mi történik, a rendszerünket Hitler becsapta – ezek a mi válaszaink. Mi valójában csak nyugalmat akartunk, hogy növekedhessünk, kiszaggathassuk a gazt, megszabadulhassunk az ezeréves elnyomás alól. Galamblelkű nemzet vagyunk, mi neveztük el így magunkat, és nagyon kifejezőnek tartjuk ezt. Hisz tudja: turbékolás, Picasso, szelídek vagyunk, akár a galambok, az ellenfelünk körül legfeljebb táncolunk.

A népi pogromok a háború előtt és után területeinken ritkák voltak, abban élünk, hogy lényegében semmi olyan nem történt, ami szóra érdemes volna. Csak néha, kivételesen, de ezek is csak afféle jelképes kergetőzések voltak, halottak nélkül, csak egyszerű tömeges rablások és megalázások, úgyszólván testedzés.

Irigységből csépeltük a zsidókat, idegenek voltak, s felelősek a szegénységünkért, zárkózottan éltek és nem panaszkodtak, ezért nyilván jól elvoltak, a mi kárunkra. Kizsákmányoltak bennünket jóval a háború előtt is, igazi művészek voltak ebben, rafináltak, mert győzték akkor is, ha nem vállalkozhattak szabadon, mint mi, a háború alatt is, amikor elvesztették a vagyonukat és a jogaikat, és utána is, amikor mindent, ami maradt, a kommunisták államosítottak. Jól tudtuk, ki tehet mindezért. Az a néhány szerencsétlen, akiket lágerbe küldtünk, épp hazatért, mint a csontváz, de még így is sikerült nekik újból rabigába hajtani minket, kihasználni, megkopasztani… De mi a nyomorúságunkért nem fizettünk főbenjáró bűnökkel. Az emberek csak azt akarták elvenni, ami megillette őket, aminek meg kellett volna illetnie őket.

Kergettük a romákat is, őket már nem irigységből, a bolond se akarna a helyükben lenni, de kéznél voltak, mindig akadt belőlük néhány valahol a faluvégen, készen arra, hogy kapjanak a pofájukra vagy Molotov-koktélt az ablakukba. A nőket levetkőztetni és megpofozni, a férfiakat léccel pofán vagy hátba csapni, hadd emlékezzenek. Áldozat nem volt, ha mégis, csak véletlenül, fél keze ujjain össze tudná számolni őket, mint már mondtam, békések vagyunk, mint a galambok.

Gyakran vidáman zajlott az egész, olyan ártatlan hecc formájában. Nem messze, az egyik faluban a férfiak éjjel fehér lepedőbe öltöztek, s mint a szellemek, úgy ráijesztettek a romákra, hogy azok hetedhét határra szétszaladtak. Amikor hazatértek, a kalyibáikat már szétszedve találták. Eltűntek. Végtére is, vándorcigányok, hát vándoroljanak.

***

A maga arcán gyanakvás jelét látom. Azon töpreng, vajon közöm van-e azokhoz a szerencsétlen eseményekhez, nincsenek-e róla értesüléseim, hiszen itt akárkivel összefuthatok, vagy ne adj’ isten nem voltam-e egyike azoknak, akik az inkriminált napokban cselekedtek. Igen, azzal gyanúsít, vállalkozásom az események központjában van, állítólag innen szaladtak ki a felfegyverzett férfiak, lehetetlen, hogy ne tudnék valamiről, hogy a beszélgetésekből nem ragadt meg bennem bárminő kis nyom, ráadásul az én intelligenciámmal, elvégre rá kellett ébrednem az ok-okozati összefüggésekre, meghallani valamit a terv körüli susogásból, beismeréseket vagy fenyegetéseket. Maga szerint mindenről tudok, ennek ellenére hallgatok, fedezve az elkövetőket. Egyébként nem kérdezné, hogy miért.

E tekintetben tiszta a lelkiismeretem, de még ha nem lenne is az, nincs semmi okom arra, hogy éppen magának valljam meg. Csak ne szabadkozzon, megértem a kíváncsiságát, nem gond, ülünk és beszélgetünk, a beszélgetés és a dolgok tisztázása hasznos. Nincs mit bevallanom, hiszen annyi idő elteltével sem tudjuk biztosan, tulajdonképpen mi is történt P-ben. Minden pillanatban támad egy új elmélet, egyszer ezt hallja, másszor amazt, egyszer ez halt meg, máskor egészen másvalaki, s csak úgy mellesleg: hová is tűntek vajon az áldozatok? Látta tán a sírjukat? Csak tessék, menjen s vezesse elém azt az embert, aki mindent látott, és igazolni tudja. Folyton az egyénekről meg a tömegről megy a vita, de az indítékokról nem beszél senki. Meg is mondom, miért: mert semmilyen indítékok nincsenek. S ahol nincs indíték, nincs tettes se.

***

Úgy gondolom, hogy itt, P-ben sokkal érzékenyebbek vagyunk a szavakra. A szavak elringatnak, kiszorítják a gondolatokat s elfoglalják a helyüket a fejben, elég őket a kocsmában búcsú idején néhányszor megismételni. Akkor a szavak a maga véleményévé válnak, és ökölre megy értük. Dühösen és vérre menően, noha egyébként békés természet, jótét lélek, kenyérre lehetne kenni.

Nézze meg este a csöndes árnyakat az utcákon, az alakokat, melyek nyom nélkül eltűnnének, ha egy pillanatra lefedné őket egy vékony másolópapírral, szertefoszlanának az oldalakon, csendben felszívódnának a saját életrajzukból, melyek egyszeriben két dátumra zsugorodnának, az esetek többségében ennyire se. Szerencsétlen jelentéktelen alakok, melyek a városban bolyonganak, tele sérelemmel és irigységgel…

Képzelje el, amint az évek sokaságán át tartó, unalomba és reménytelenségbe zártságukat követően valamilyen hang egyszer csak megszólítaná őket, talán a nevükön is szólítaná, eszükbe idézné, hogy hívják őket, és azt ajánlaná nekik, hogy végre cselekedjenek, mindent szabad, most megmutathatják az erejüket és a képességeiket, bizonyítékkal szolgálhatnának a világnak a létezésükről. Azonnal reagálnak, s részükről ez nem bosszú, csak annak igazolása, hogy képesek valamit hagyni maguk mögött, megmakacsolni magukat, az elfelejtett energia fellángolása volna ez. Amikor vége mindennek, korábbi állapotukba zuhannának vissza, még mielőtt feltehették volna a kérdéseiket, elégedettek volnának és ismét névtelenek, valahol belül hálásak a megszólításért. Lehetett az a hang politikusé vagy politikust imitálóé, vagy olyan valakié, akinek valakivel rendezetlen számlája volt, s az ügy menten ellenőrizhetetlen véletlenszerű támadásokba torkollna, s lehet, hogy erről a részeg polgármester tehet, olyan valaki, mint én vagy maga, aki szükségét érezte, hogy kitombolhassa magát.

Bárhogy volt is, azoknak az embereknek a számára kialudt a láng, és többé nem érdekli őket, elvégre megvan a maguk élete, s azoknak az eseményeknek semmi közük hozzá, csak parancsot teljesítettek, bizonyítékok híján ne merjük őket zaklatni.  Az, amivé ott és akkor váltak, nem függ össze az énükkel, amely itt és most érvényes. A helyzet és a körülmények, melyek a személyiségüket azokban az elvadult időkben alakították, teljesen más volt, mint ma.

Most már olyan emberek ők, akik a múltbeli másukkal nem azonosítják magukat. Ha önmagukkal találkoznának az utcán, nem is köszönnének, múltbeli énük közömbös számukra, többé már nem létezik. Ráadásul hívők, ezt fontos hangsúlyozni, értsen a kifejezésen bárki bármit. Nézzen bele az arcukba. Úgy találja, hogy harag emészti őket vagy hogy bűntudatuk volna?

Az egészet csak mint példát mesélem önnek, mint potenciális lehetőségét annak, hogy mégis történt nálunk valami, vagy történhetett akármelyik más városban, ma vagy a múltban. Ugyan már, hiszen ha igaz volna, amit az újságok írtak, P-ben egyszerűen nem lehetne létezni!

***

Ha P-ben sétál, csend veszi körül. Gyakran síri csendnek is lehetne nevezni, noha némelyek számára nyugodtnak tűnhet, másoknak hátborzongatónak. Magam a helyi lakosság hallgatását nagyon okosnak tartom. Csend: milyen határozott, abszolút álláspont!

Megértettem, milyen ügyes és eszes emberek laknak P-ben, de legfeltűnőbb tulajdonságuk a hallgatás, mennyi élesség és precizitás rejlik benne! Hallgatnak a múltról, nem érdekli őket a holnap. Hangtalanul, bátran járnak-kelnek. Történjen bármilyen rossz a közelben, vagy akár náluk, otthon is, inkább maguk is részt vesznek benne, mint hogy velük essen meg vagy netán őket küldje padlóra. Nem sokat fantáziálnak a dolgok fölött, inkább megoldják a nadrágszíjukat és táncolnak. Ne várja tőlük, hogy belegondoljanak a dolgokba.

Egy ismeretlen azt gondolhatná, hogy a szégyenérzet meg a kínos tanácstalanság emészti őket, ahogyan pár perccel ezelőtt engem is, amikor megkérdezte, hogy miért. A csendben azonban éleslátás rejlik, erő. Hiszen még az őrangyal is gyakran hallgat, de ez aligha azt jelenti, hogy ostoba. Így akar valamit közölni velem, jelezni, tanácsolni.

Aki hallgat, az okosságáról tesz tanúbizonyságot. Mint maga is. A hallgatása rokonszenves, s ezt nem azért kötöm az orrára, hogy benyaljak, hanem azért, mert tisztelem az okos embereket. Csaknem a fiam lehetne, habár sosem volt fiam. Közeli személy, ideális társ a beszélgetéshez.

Igyunk meg még egyet. Látom, nem esik nehezére meghívni azt, akivel társalog, és ez annak a jele, hogy jól megy a sora. Nagyszerű, ha megismerkedhet egy sikeres emberrel, akinek van befolyása s anyagilag is el van látva. Ha ugyanis valamikor teljesen elbukna, biztos lehet benne, hogy valakinek eszébe fog jutni. Nem állítom, hogy egyenest segítene, de biztos eszébe jut, megkísérti a lelkiismerete, éjjelente vádolni és védelmezni fogja magamagát, káromkodni fog, nagyot esik a saját szemében. Ez a tudat önt, a szerencsétlent, melengetni fogja a szíve táján, felvillanyozza. Mert valaki másnak a tudatában fog élni, szétteríti az ő világában a csápjait. Mi egyebet kívánhatna magának az ember létezése értelmeként?

***

De vissza a tárgyhoz. Itt, Az oroszlánnál az emberi jólétért fáradozom. Itt is hallgatunk. Én, a hazaiak és a vendégek is. Tudjuk, hogy nincs miről beszélni. Nincs rá kapacitásunk, hogy visszatérjünk az eseményekhez, tudjuk előre, hogy semmi lényegesre nem jövünk rá, hacsak nem akarnánk tőrt döfni a szívünkbe.

A csend a lehető leghelyesebb válasz. Hiszen hány félreértéssel lesz kevesebb, ha velem átellenben nem ember ül, hanem mondjuk egy veréb vagy rigó.

Az ürességet, melyet meg szeretnék fejteni, s amely úgy lebeg a napjaink felett, mint az isteni háromszög a templomban, ezt az ürességet egyedül hallgatással lehet megörökíteni.

A csend lesz a legszebb emlék, a leghitelesebb rám gondolás, Az oroszlánhoz bárra meg az egész városunkra. Ez mindünk számára megtiszteltetés és felszabadulás volna. Olyan örökkévalóság volna, amely tetszene nekem.

Ehelyett azonban folyton-folyvást kötekedik valaki. Csontvázakat húzna ki a szekrényből, elemezne, az okokat kutatná. Nálunk viszont nem kérdezzük, hogy miért. Megtörtént. És? De biztos benne? Mi van, ha máshogy volt? Fordítva? Vagy soha meg sem történt? Mi van akkor? Ezek a mi kérdéseink. Ezekre várjuk a választ. A „miért” csak a végén lehet, de odáig, ebben hiszünk, úgysem jutunk el.

Tudatosan és teljesen indokoltan alternatív tényekkel burkoljuk be magunkat, különféle esetlegességekbe bonyolódunk, élvezzük a „de hiszen”-eket, a „mi volná”-kat, sóvárgunk a káoszra, melyben elvész nemcsak az eredeti kérdés, hanem a teljesen egyértelmű, egyetlen lehetséges és elvitathatatlan válasz is. Minden kitérő ügyes manőver, mely próbára teszi az ellenfél türelmét. Ez a mi taktikánk, mellyel az ítélet idejét halogatjuk.

Ha ért a focihoz, akkor mi olyan amatőrök vagyunk, akik a maguk falusi pályáján valamilyen tévedésből reguláris profi klubot fogadnak, mellyel nincs esélyük tisztességes eredményre, ezért a labda pályán kívülre rugdosásának taktikájához folyamodnak, minél messzebb, valahová a bokrok mögé, a magas csalánosba, a dombon túli patakba, hogy a játék lehető leghosszabb szakaszát a labda keresése tegye ki, hogy az idő a leggyorsabban múljék, s az ellenfélnek minél kevesebb maradjon belőle a szokásos gólok belövésére. Velünk játszani kínszenvedés, mert képesek vagyunk minden energiánkat a játék ellehetetlenítésére fordítani, a történelemben való részvételünk tagadására, és a múlt egészen valószínűtlen, sőt irracionális értelmezésének kiagyalására.

A mi csatánkat, tele szégyennel és szerencsétlenséggel, melyben számunkra nem érvényesek a törvények, sem a szokásos szabályok, nincs esélyünk megnyerni: ellenfeleink ugyanis történelmi tények, s cselekedeteinket nem tudjuk sikerrel védeni filozófiai, logikai vagy erkölcsi állásfoglalásokkal. A mi taktikánk tehát, hogy taccsra rugdossuk a labdákat, a beszélgetést meg mindig másfelé terelni, elbizonytalanítani, becsapni, eltitkolni, ignorálni, kitalálgatni. De az idő rohan, és a játékunkat rossz nézni. Ellenfelünk nehéz, törvényszerűen vesztenünk kell ellene, s bevallani a felelősséget. Ám továbbra is e kétségbeesett taktikánál maradunk, abban bízva, hogy ellenfelünk, tehát a környező világ, már nem bírja tovább ezt a bohózatot, felhagy azzal, hogy velünk foglalkozzon s végre békén hagy minket.

Ha azt kérdeznénk, „miért”, muszáj volna egyenest és köntörfalazás nélkül a tárgyra térnünk, mélységében, az ellenfél meg könnyűszerrel lőné egyik gólt a másik után. Ha válaszolnánk, magunk előtt lepleznénk le magunkat. Még megérthetnénk saját képünket, s ezt félelmünkben nem engedhetjük meg magunknak. Nem tudnánk magunkra nézni. S ez a válasz a maga kérdésére is, mért nincsenek a vécében tükrök.*

Csanda Gábor fordítása

* A  szöveg eredetileg angolul,  a The Continental Literary Magazine Prejudice számában jelent meg. Jelen fordítás alapja: Marek Vadas: Šesť cudzincov. Levice, KK Bagala, 2021.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/9-es számában.

 

Marek Vadas
(1971, Kassa) író

 

 

 

 

 

 

 

 

Csanda Gábor
(1963, Pozsony) irodalomkritikus, szerkesztő