„…szeretem ezt csinálni…” – György Norbert íróval, műfordítóval Németh Zoltán beszélget a 27. Budapesti Könyvfesztiválra megjelent műfordításköteteiről

Fotó: György Norbert

Ha jól emlékszem, tavaly az Irodalmi Szemle írótáborában kijelentetted, az egyik regény fordítása annyira kimerített és megviselt, hogy eldöntötted, soha többé nem fogsz fordítani. Mi vesz rá embereket, hogy az íróasztalnál órákat, napokat, heteket, hónapokat ülve más emberek szövegeit lefordítsák?

A fordítás egyrészt megélhetést jelent, másrészt olyan munka, illetve tevékenység, amelyet szeretek csinálni, és azt gondolom, jól is csinálom. Ráadásul lényegesen izgalmasabb, mint éjszakánként egy benzinkúton gályázni. És valóban, az első regényfordítás után azt mondtam, soha többet. Ez mindenekelőtt a tapasztalatlanságom miatt történt így, mert nem tartom szerencsésnek, ha valaki a műfordítói pályafutását egy ötszáz oldalas regénnyel kezdi, amelyben féloldalas, túlbonyolított mondatok sorakoznak. De sokat tanultam belőle, mindenféle értelemben.

Michal Hvorecký Tahiti utópia (Európa Könyvkiadó) című regényének Trianon után – a szlovákok (és persze a magyarok) alternatív történelme alcímében műfajjelölő kifejezést is használ. Milyen alternatív történelemről van szó?

A szerző eljátszik azzal a „mi lett volna, ha” gondolattal, hogy a párizsi békekonferencia után Magyarországot nem darabolják fel, a szlovákok pedig – mint „Felvidék” – kénytelenek szembesülni egy a regényben erősen karikírozott Horthy-diktatúrával, majd Štefánik vezetésével (annak francia kapcsolatait felmelegítve) úgy döntenek, végrehajtják a szlovák exodust, és a terror elől kivándorolnak Polinéziába. A többi már (alternatív) történelem.

Lehet úgy értelmezni ezt a regényt mint provokációt? És kiket provokál inkább? A szlovákokat? A magyarokat? A franciákat? A tahitiakat? Az amerikaiakat?

Ha akarjuk, provokációnak is értelmezhetjük, és nyilván azokat provokálja majd, akik provokációnak szeretnék értelmezni. Gondolom (remélem – kaján vigyor), lesznek ilyenek is.

Hasonlóan bizarr Daniel Majling Oroz klazzika (Typotex) című könyve, amelynek kiindulópontjai olyan „szerzők, akik az orosz klasszikusok hamisításából élnek”, és „állítólag rendszeresen alkotótáborokban vesznek rész valahol Északkelet-Kína félreeső részein”. Milyen írásmód jellemző Majlingra, hogyan épülnek fel „hamisított klasszikus” elbeszélései?

Daniel Majling írásait mindenekelőtt a posztmodern irodalmi játék, a paródia, az abszurd, helyenként fekete humor, az irónia és a kontraszt jellemzik. Gondolok itt Az élet igenlése című remek novellára, például ahol a poén az olyan értékek, mint a szerelem, a szellemiség, az élet értelmének keresése, az alkotás stb. és egy olyan „övön aluli” fenomén, mint a fekália paradox kontrasztjára van kihegyezve. De a szöveg szerencsére nem merül ki abban, hogy csupán feltárja az ilyen ellentmondásokban rejlő vicc-potenciált, hanem a maga groteszk, abszurd, már-már perverz módján sikerül mélyebb, valóságos dilemmákat is megfogalmaznia. Jelesül Sztyepán Trofimovics, a novella kulcsfigurájának azon döntése által, „hogy inkább egy darab szart fog szeretni, minthogy egyáltalán ne szeressen senkit”.

Elismert prózaíró is vagy. A műfordítás nem megy saját írói tevékenységed rovására? Vagy éppen segít benne?

A kétezerhuszonkettes évben három könyvet fordítottam, és egy negyediket kvázi szerkesztettem. És még csak szeptember van. Ilyen értelemben tehát mindenképp a saját írói tevékenységem rovására megy a termelés. De ahogy fentebb is írtam, egyrészt szeretem ezt csinálni, másrészt jelenleg ez az egyetlen bevételi forrásom. Remélem, hogy miután lecseng a fesztivál, marad néhány hónap, hogy a saját hülyeségeimmel is foglalkozzak.

Németh Zoltán (Érsekújvár, 1970)

Költő, irodalomtörténész, a Varsói Egyetem professzora, az Irodalmi Szemle szerkesztője, a Bázis társelnöke.