Vincze Richárd: Herczeg Ákos Ady-monográfiájáról

Herczeg Ákosnak a 2021 végén, az Új Alföld Könyvek sorozatának hetedik darabjaként (Lapis József „legapróbb részletekre is kiterjedő” szerkesztésében) megjelent – Visszatérés a nyelvbe – Én-figurációk Ady Endre költészetében című – monográfiája kitartó és alázatos munka eredménye. Már csak azért is tekinthető annak, vagyis elszánt és precíz gondoskodással végrehajtott vállalkozásnak, mert ahogyan a szerző a köszönetnyilvánítás során felfedi, e monografikus mű (melynek műfaji meghatározhatóságát maga Herczeg is óvatossággal kezeli) egy, már 2015-re elkészült és megvédett disszertáció kiegészített, továbbgondolt, és helyenként szinte teljes mértékben átírt verziójaként látott napvilágot. Ennélfogva – még azon recenzens számára is, aki maga az eredeti dolgozatot nem ismeri – világos lehet, hogy e revízió mint feladat, a tartalom revideálása és a meglelt belátások konzekvens újragondolása olyan időráfordítást, és mindenekelőtt alaposságot igényel, amely nélkül e kötet nem lenne az, ami. Vagyis mindenekelőtt egy olyan szakkiadvány, amely kiérlelt strukturáltságával (a fejezetek összefűzéséből adódó megakadásmentes, világos értelmezői ívével), mindig pontos, elméletileg és történetileg egyaránt felvértezett szakmaiságával, és az Ady-értésben új interpretációs irányokat felnyitni igyekvő elhivatottságával a várakozás hosszúra nyúlt periódusának értelmét (és szükségességét) egyrészt érthetővé teszi, másrészt pedig előre is vetíti annak átgondoltságából és a maximalizmusából adódó kiválóságát, elaboráltságát és koherens érvrendszerét.

Ezen összefüggő, remekül felépített érvrendszerhez, a fejezetek egymásra következésének, összefüggéseinek megokoltságához igazodó gondolatvezetést az előszó tanúsága szerint

– vállalva a teleologikusságnak és a fejlődéselvűségnek a gyanúját – kifejezetten a korábbi kötetektől a későbbiek felé haladó tematikai fókuszáltság szervezi. Erre az Ady-recepcióból jól ismert témakörökbe (szerelmes-, istenes-, magyarságversek) való csoportosításra egyfelől Herczeg szerint azért lehet szükség, mert a kutatás (és annak központi fókuszát adót aspektus vizsgálata) során hamar egyértelművé vált, hogy a versek által előállított retorikai helyzetek és az azokhoz kapcsolódó szubjektumkonstrukciók a különféle egységek esetében más-más belátásokhoz vezetnek. Másfelől pedig az is bizonyítja a – szerző szerint is szükségszerű, néhol talán kissé preskriptív szorítású – szelekció alapját, hogy e lírai szerkezetek esetében a versbéli én alakítottsága „közel sem írható le pusztán folyamatszerű jelenségként”, ugyanis az organikus költői szubjektum megnyilatkozása minden egyes esetben a kontextus által vezérelve (sőt: hozzákapcsolódva Ady művészi törekvéseihez, vízióihoz) nyeri el modalitását, pozícióját, összetettségét. Vagyis: innen nézve e monográfia legfontosabb nóvuma – minden egyéb izgalmas értelmezői ajánlattételen túl – éppen abban rejlik, hogy Ady költészetének „forradalmiságát” nem a szimbolista líra eszközkészletének applikációjában, vagy a hagyományhoz való újszerű kapcsolódási lehetőségek felmutatásában láttatja, hanem mindenekelőtt egy újfajta nyelvés szubjektumértelmezésből következő nyelvi működésben, pontosabban: az én nyelvi alkotottságának komplexitásában éri tetten. Ez már csak azért is kifejezetten izgalmassá teszi a monográfia intencióját, újszerűségének valódiságát és eredményeinek értékelhetőségét, mert – mint az a recepciótörténet akár felületesebb szemrevételezéséből is könnyedén kitűnhet – az Ady-értés gyakran igen leegyszerűsítő módon (persze akadnak üdítő kivételek) nyilatkozik/ nyilatkozott meg a szerző költészetének szubjektumfelfogásáról, néhol pedig felettébb sommás érvelésekben mutatkozik/mutatkozott meg az az állítás, miszerint a költői szubjektum Ady verseinek esetében már mindig is mindenféle komplexitást, rétegzettséget és reflexiót nélkülözve egyszerűen létrehozója, irányítója saját versbeszédének.

Mindahhoz, hogy Ady költészetének újító, nóvumszerű, akár „felforgató” erejét, valamint a kortárs mediális diszpozíció termékeként megkonstruálódó „irodalmi vezérszerep”-státuszát, az újítás autentikusságának és személyhez kötöttségének illúzióját megfelelő fénytörésben legyen képes e kiadvány érzékeltetni, Herczeg az első két – Egy irodalmi vezérszerep genealógiája, Ady útja az Új Versekig és A Holnap antológiáig, valamint „Mámor, mámor kell mindenáron”, a Versektől az Új versekig című – fejezetben egyfelől részletesen elemzi az első két (1899-es debreceni Versek, 1903-as nagyváradi Még egyszer) kötet későromantikus (szentimentális közhelyeket ismétlő, melankolikus hangulatlírához kapcsolódó) poétikáinak elavultságát, doktriner konzervatizmusát, és az ezzel minden bizonnyal összefüggő kritikai visszhangtalanságát. Ugyanakkor nemcsak ezeket a – költő későbbi kultikussá válását és a klasszikus modernség költészetének emblémájaként funkcionáló létét szinte egyáltalán nem prognosztizáló – lírai szövegeket közelíti a szoros olvasás eljárásaival, hanem az olyan előkép-versek kiemelésére is komoly hangsúlyt helyez, amely a későbbi, újító Ady-líra nóvumait – ugyan rejtve, és kevéssé expliciten, de – már magukban hordozzák.

Másfelől pedig – és talán ez a fontosabb, és izgalmasabb kísérlete a kötetnek – az első fejezet gondolatfutama – a recenzens szerint kifinomult magabiztossággal, és szintén újító szándékkal (persze itt sem szabad elfeledkezni az e tárgykörben végzett felélénkülő munkálatoktól) – arról győzi meg az olvasóját, hogy az Ady-kultusz kialakulásának, és az innovatív poétikáknak a színrelépése nem pusztán a párizsi utazás(ok: ugyanis hét alkalommal is eljut Ady a francia fővárosba 1904–1911 között) egyértelmű következményeiként fogható fel, vagy éppen a szimbolista líra megismerésének, internalizációjának továbbéléseként jelentkezik; hanem mindenekelőtt nyilvánosságpolitikai, a sajtótörténetben (és a mediális viszonyrendszerben) e korban végbemenő változásokkal és eseményekkel összefüggő okai vannak. Mint az tudvalevő – más, e tárgykörben írt monográfiák, szakkiadványok és tanulmányok kutatási eredményeiből, valamint természetesen vázlatosan e kötet indító fejezetéből is – a századforduló utáni periódusban (koncentráltan annak első tíz évében) az irodalom intézményrendszere (egyértelmű összefüggésben a nyomtatott sajtó fokozott térnyerésével, és így a könyv médiumának kiszorítását megelőlegezve, valamint gazdaságiés társadalmi átalakulásoktól már az 1880-as évektől előirányozottan) olyan változáson ment keresztül, amely alapvetően változtatta meg az irodalom létmódját, szabályrendszereit, és mindenekelőtt – társadalmi – funkcióját. Herczeg érvelését kölcsönvéve: „[a] modern sajtó frissességével, gyorsaságával, alapvető nyitottságával nem egyszerűen a beszédmódok homogenizációját – majd különösen a Nyugat megindulásával, egyenesen az irodalmi szcéna polarizálódását – vonta maga után, hanem a kultúrához való hozzáférhetőség feltételeit is megkönnyítette”. Innen nézve – és persze szem előtt tartva saját médiaés technikatörténeti, valamint sajtótörténeti tudásunkat – válik nyilvánvalóvá a kötet e fejezetének azon állítása, vagy inkább kifejtett gondolatalakzata, miszerint e fentebb jelzett változásokat létrehívó események okán olyan nyilvánosságtörténeti diszpozíció állt elő, melyben egy hírlapíróként tevékenykedő író (Ady pályája elején, ekkor dolgozott például a Debreczeni Hírlapnál, a ’48-as Debrecennél, majd Nagyváradon szintén további, magas presztízsű lapok kötelékébe szegődött) saját kapcsolati hálóját és mindennemű ismertségét az irodalmi „self-branding” folyamatába volt képes belecsatornázni. Ráadásul ennek (vagyis: hogy egyfelől az újságírás napi penzuma miatt remek írásgyakorlati terep volt a cikkek megírása Ady számára, másfelől hamar megmutatkozó tehetsége miatt jelentős olvasótáborra szert téve a kötetének előfinanszírozását is kérvényezhette) nemcsak az vált a pozitív (a második esetben pusztán) következményévé, hogy köteteinek neves kiadók biztosítottak megjelenést, hanem az is, hogy ismertségének okán e versgyűjteményekről írt kritikákban mesterségesen, a konzervatív poétikákat védelmező tábort tetemre hívva, Adyt mint a modern költészet megújítójának emblémáját hozták létre. Vagyis: a mesterségesen generált és felszínen tartott viták – melyek természetesen a folyóiratok hasábjain túl, az irodalmi diskurzustársaságok beszédtematizációját is irányították – nemcsak a szerzőt és Új Versek című kötetét kapcsolták össze az új irodalom térnyerésével (amik persze a későbbiekben már Adyn túlmutatva esztétikai és ideológiai összeütközések formájában éltek tovább), hanem a kötetet egy olyan kultikus költészettörténeti happeningként pozicionálták, amely – Herczeg szavaival élve – a róla való beszéd, sőt: tágabban a modern magyar irodalom kezdeti korszakküszöbének „kanonizációs feltételrendszerét” is merőben befolyásolta (és talán befolyásolja is mind a mai napig).

A monográfia további, a kötet nagyobb részét kitevő fejezetei – e két bevezetőnek szánt (az első két kötetről, és az Ady-kultusz megképzéséről szóló) egységeken túl – leginkább egy-egy verset, pontosabban mondva: verscsoportot (lásd tematikus elrendezés, szelekció elve stb.) szólít meg, és vizsgálja a bennük kialakuló énkonstrukciók különféle stratégiáit, lehetőségeit és összetett viszonyait. E szöveginterpretációkat elvégző elemzések, közelítések túl azon, hogy az „én-figurációkat” teszik kérdéssé Ady lírai szövegeiben, azzal is szembesítenek, hogy az egyébként „arra a polcra visszakerülő, ahová nagyjából a nyolcvanas évekig a hallatlanul élénk és változatos […] recepciótörténet során mindig tartozó: az elsősorban évfordulók alkalmával élővé tehető, érinthetetlen klasszikus” szerző munkáiban újra és újra másfelé megközelítési módok és irányok (olyanok is, amelyek akár előző állításokat is nagymértékben átértelmezni képesek) kerülhetnek elő, akár csak azért is, mert valaki (jelesül Herczeg Ákos) azok szubjektum-figurációit teszi fókuszba. Ezt az igényt, melyet a kiadvány maga elé állít, tudniillik azt, hogy az én létesülésének szempontjából a szoros olvasás módszerével gyakorlatokat hajtson végre a különféle szövegeken – a recenzens szerint – izgalmasan, és ténylegesen az újítás jegyében teszi. Sőt: ezt úgy hajtja végre, hogy közben a túlinterpretálás igencsak hívogató csapdáját is elkerülni látszik. Természetesen e rövid kritikai írásnak nem lehet feladata, ráadásul nem is képes arra vállalkozni, hogy az összes fejezet valamennyi érvelését és eredményét kiértékelje, lekövesse és verifikálja (holott persze a kritikai kontrollnak ez is volna egy feladata), ezért csupán egyetlen szövegelemzés közelebbi rekapitulálását tűzheti ki maga elé célul. Ehhez pedig talán a leginkább annak a fejezetnek – amely a recenzens szerint a leginkább képes arra, hogy az Ady-szövegek énjeinek megalkotottsága és a szerző művészeti törekvései közötti párhuzamot láttassa, másként mondva: a lírai szubjektum önértelmezését és egyúttal nyelvés művészetfelfogását a maga komplexitásában felszínre tudja hozni – érdemes megvizsgálni az állításait, gondolatvezetését és eredményeit, amely Az ős Kaján című lírai textust vonja kérdőre.

Az önfelmutatás verse / Az ős Kaján című fejezet egy Ady által 1909-ben feljegyzett vallomásában szereplő, az élet és költészet között analógiát teremtő meglátását alapul véve, e címadó versszöveget az önfelmutatás és a művészetelméleti „költői torna” vonatkozásában olvassa. Ez mindenekelőtt egy olyan ambivalens összefonódottságra keresi a választ (fókuszban tartva az én létesülésének különféle eljárásait), amely a nietzschei párhuzammal együtt Ady művészi önszemlélésének, identitáskeresésének az egyik kitüntetett állomásaként válik felismerhetővé, sőt: akár azt is lehetne mondani, hogy ez az a költészeti alkotás az Ady-oeuvrében, amely az addig megjelent versek egyfajta szintéziseként, pontosabban: a lírafelfogásaik, önszemléléseik összefoglalásaként, allegóriájaként (is) értelmezhető. Azon túl, hogy e lírai textus terében megképződő „költői harc” értékszembesítő vonulatát – már a recepcióban is megjelenő – apollóni (mértékletesség, szép látszatot előhívó, illúziókeltés à látszat/álomművész) és dionüszoszi (mámor, ősiség, az önfeledtség, és az érzékelhetőn túli megtapasztalhatósága az eksztázisban à mámorművész) ellentétben azonosítja, és felmutatja a két karakter közötti főbb különbségeket (természetesen nem pusztán fizikai attribútumokat szemléz, hanem a líra-, és tágabban értve: művészetfelfogásaikat is kiemeli), jelentős mozzanatra tapint rá. Itt azt veszi górcső alá, hogy miként létesül „az identitás elvesztésének és megtalálásának fentebb szóba hozott nietzschei vonatkozású paralel játéka”, vagyis annak a történésnek a végpontja, melyben a két eltérő karakter összecsapását a lírai szubjektum halála és az Ős Kaján távozása zárja le. Herczeg e zárómozzanatnak a kifejezetten izgalmas, kifejtett elemzését adja, és rámutat arra, hogy a „dionüszoszi mámor” eluralkodása az én beszédében, vagyis az Ős Kaján szubverzív, mámort keltő működése a költészeti diszkusszióban és „összecsapásban” kifejezetten fontos eleme az önazonos művészi egyéniség elsajátításának. Mégpedig, kissé leegyszerűsítve e két egymással szembenálló, egymást kiegészítő és egyszerre megakasztó, szétromboló költői, művészi erő (melyek egyszerre mutatnak valamit az Élet felfokozottságából, delíriumos mélységeiről és egyszerre képesek e határtapasztalatot formalizált, az esztétikai által megformált eseménnyé tenni) a halál perspektívájából nézve igenis összetartozik, sőt: „a zárlat arról tanúskodik, ha az individuumát őrző alkotót nincs, ami az identitás dionüszoszi felbomlásának örvényéből, szubjektumának átmeneti felfüggesztéséből visszahúzza, úgy az apollóni nyugalom »védőburka« nélkül végső soron nem lehetséges erről az elragadottságról a művészet nyelvén számot adni”. Ennyiben – és egyébként Ady által számos későbbi, költészetét taglaló írásával összefüggésben – e szöveg Herczeg elemzése nyomán a saját költői hang megtalálását viszi színre, és szembesíti saját magát mindazzal, ami fentebb a két ellentétes pólus párharcának következményeként egyáltalán megérthető.

Nem véletlen, hogy Herczeg Ákos e monográfiáját nagyfokú szakmai várakozás előzte meg, egyfelől újításra való törekvése miatt, máskülönben pedig éppen monografikussága, az Ady-oeuvrét egy irányból vizsgáló perspektiváltsága miatt. Mindazonáltal pedig, hogy e kiadvány az Ady-értés új irányait nyitja meg, sőt: revideál számos korábban egyértelműnek tételezett jelentéstulajdonítást, egyértelművé teszi azt is, hogy van még feladat a 20. század, közelebbről pedig: a klasszikus modernség ezen emblémává vált figurájának költészete körül, ámde ebben a munkában egy igencsak fontos, értékadó és jelentős részt vállal maga Herczeg is e remek kötetével.

(Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe –  Én-figurációk Ady Endre költészetében, Debrecen, Alföld Alapítvány, 2022)