Ladányi István: Átbukik triptichon (vers)
A bal szárnyon: a madarak röptét
még régebben a madarak röptét figyeltük
az esti versenyeket a vihar előtti változásban
elszánt játékukat a szélben a gravitációban
az improvizáció extázisát az óriás gömb
horizontján egyre fokozva a kis testek kitettségét
a légáramban vitorlázva a halott anyag felett
csapatostul törtek elő a ház mögül bolond
repülésben kilőve magukat a langyos szélbe élvezték
ahogy ellentart bőrükig átfújja borzolja tollukat
aztán visszakanyarodva a ház mögötti szélárnyékba
majd a tető felett átbukva megint bele a szélbe
együtt kötelékben egész testükkel nevetve
Széthasadt főtábla: nyár
itt kamasz fiúk ugrálnak a móló pereméről fejest
talpast összefogott térddel seggest virtuskodva buknak
alá a mélybe már reggel óta megállíthatatlanul
egymást biztatva a csobbanásokat túlkiabálva
aztán mohón esznek és elhevernek majd folytatják
nevetve belefeledkezve a végtelen délutánba
közben a madarakat nézem a kijelzőn riadt
cikázásukat a bemozduló remegő harctéri videókon
célja vesztett röpködésüket a detonációk
hirtelen köréjük növő vadul szerteágazó erdejében
a légnyomás verdeső riadalmát széttördelt
röppályájukon feleslegességüket a képben
a kapkodva dokumentált eseményben
földről felkapott szemét az objektívre hullott
hamu nejlonzacskó a szélben széthasadt nyarunk
A jobb szárnyon: elmaradt megfontolások
valamiért mindig elhalasztottuk hogy megfontoljuk
hogy együtt megbeszéljük persze hogyan is lehetne
erről beszélni hogy adott esetben végül is mi legyen
helyette sorra olvassuk a híreket az eszeveszett
kommenteket ki kinek az anyját hogy honnan
jött hová menjen meg hogy a vérző száját telibe
hírek takarják el a híreket képek a látványt halál
takarja el a halált az összes eltakarja az összes emberét
aztán meg hogy az a bolond faszi brutálisan meggyilkolta a kedvesét
hogyan ugyan hogyan lehet nem brutálisan meggyilkolni
kérdezem aztán megnézem hátha valaki szóvá teszi de csak
a szokásos online lincselés ráunok kilépek görgetek tovább
talán meg kellett volna már beszélnünk hogy ne a pincében
guggolva töprengjünk meddig lehet ezt bírni hogy mikor
adjuk fel hogyan oldjuk meg ha már ide jutottunk
meddig várakozzunk amikor már nincs mire várni
amikor az idő átbukik önmaga értelmén
kell-e búcsúzni menjen-e üzenet ki segítsen kinek
A csukott szárnyakon: Indokolatlanul túlfeszítve
Éppen igyekszik a végére járni. Néhány
erős inger. Egy tévedés szerkezete, a túlpartról
a város esti sziluettje, egy elveszett karóra,
őzhúgy szaga, elé táruló két páratlan kebel,
hitelt ad egy vonzó emlék ígéretének, egyszerre
csak egy kidőlt fal beteríti. Felgyorsul a film,
bedől a kanyarban, indokolatlanul túlfeszítve
a biztonsági övet. Meglazult zsanér. Valami elveszi
előle a napot. Nekiindul, elbizonytalanodik,
megtorpan, átbukik egy fogalom peremén.