Magdalena Roguska-Németh: Transznyelvű szerzők transzkulturális irodalma a kortárs magyar irodalom kontextusában

(tanulmány)

Bevezetés

A transzkulturális kutatások utóbbi két évtizedben tapasztalható felívelése Wolfgang Welsch nevéhez, illetve paradigmaváltó tanulmányához köthető,1  azonban több szerző – köztük Ángel Rama vagy Mary Louise Pratt – a fogalom eredeti, Fernardo Ortiz kubai antropológus által 1940-ben megalkotott jelentéséhez térnek vissza. Welsch tanulmánya vitairatként is felfogható, hiszen a multiés az interkulturalizmussal szemben határozta meg a transzkulturalizmust, jelentős perspektívaváltást hozva nemcsak az irodalomtudományban, de az antropológia, az etnológia és a kultúratudomány területén is. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy az interkulturális és multikulturális tanulmányok ma már nem számítanak élvonalbelinek, bár az 1970-es években széles körben alkalmazták mind elméleti, mind gyakorlati szempontból. Éppen ezért nem véletlen, hogy Arianna Dagnino, akit a transzkulturalizmus és az irodalom összefüggéseinek legjelentősebb kortárs kutatójaként tart számon az irodalomtudomány,2  szintén a welschi intenciók nyomában halad, bár egyes állításait magyar közegben is kritikával illették – hogy csak Nagy Hajnalka vagy Németh Zoltán vonatkozó írásaira utaljunk.3 Tanulmányom – a fentiek nyomán – a transzkulturalizmust tág fogalomként kezeli, amely a kulturális keveredés jelenségére összpontosít, a többnyelvűség, a többkultúrájúság, a kulturális és nyelvi határhelyzetek, határátlépések, összeütközések terepére.

SZERZŐI POZÍCIÓK TIPIZÁLÁSA A TRANSZKULTURALIZMUS KONTEXTUSÁBAN

A transzkulturális irodalom kapcsán leggyakrabban olyan fogalmak vetődnek fel, mint a mobilitás, a felhasznált nyelv (az írás nyelve) és az identitás kérdése. Ezeknek a tényezőknek az áttekintése abban segíthet bennünket, hogy rámutassunk, melyek azok a helyzetek és pozíciók, amelyekben lehetőségként leginkább benne rejlenek a transzkulturális irodalom létrejöttének feltételei. Ehhez érdemes szemügyre vennünk a következő, Németh Zoltán által készített felosztást:

Életrajzi szempont:
(A ország: a szerző első nyelvével / anyanyelvével egyező ország, B ország: a szerző első nyelvével / anyanyelvével nem egyező ország; A nyelv – a szerző első nyelve / anyanyelve; B – a szerző második nyelve)

Nem mobilitás (a szerző születési helyén lakik)

• A országban lakik és A nyelven ír (pl. a magyarországi magyarul író szerző)
• A országban lakik, A és B nyelven ír (pl. magyarországi író, aki nemcsak magyarul, de angolul is ír)
• B országban lakik, de A nyelven ír (pl. a határon túli magyar írók, akik magyarul írnak)
• B országban lakik, A és B nyelven ír (pl. azok a határon túli magyar írók, akik nemcsak magyarul írnak, hanem szlovákul, románul, szerbül stb. is)
• B országban lakik és B nyelven ír (pl. azok a határon túli magyar írók, akik szlovákul, románul, szerbül stb. írnak).

Mobilitás (politikai, gazdasági, családi vagy más ok miatt emigráció B országba) B országban lakik, de A nyelven ír (pl. az ún. nyugati magyar írók, mint Márai Sándor)

• B országban lakik, A nyelven ír, de felhasználja a B nyelv szavait és kifejezéseit is (az ún. hibrid nyelv használata)
• B országban lakik, A és B nyelven is ír (bilingvális írók)
• B országban lakik, B nyelven ír, de felhasználja az A nyelv szavait és kifejezéseit is (az ún. hibrid nyelv használata, pl. Melinda Nadj Abonji műveiben)
• B országban lakik és B nyelven ír.4

KIK A MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ TRANSZNYELVŰ ÍRÓK?

Ebben a tanulmányban a transzkulturális íróknak azzal a csoportjával kívánok foglalkozni, akik a saját vagy a szüleik mobilitásának az eredményeként kerültek születési helyüktől eltérő országba és ennek az országnak a nyelvén írnak. Vizsgálódásom tárgya tehát az ún. transznyelvű írókra irányul, vagyis az olyan szerzőkre, akik nem az anyanyelvükön (bár sok esetben első nyelvükön) írnak. Vannak közöttük – elsősorban

– migráns írók, akik politikai, gazdasági, családi stb. okok miatt vándoroltak ki Magyarországról, és gyakran kénytelenek voltak nulláról kezdeni az életet egy új országban az ott beszélt nyelv ismerete nélkül. Ilyen író volt például Agota Kristof (1935–2011), aki huszonegy évesen, az 1956-os forradalom leverése után illegálisan lépte át az osztrák határt. Végezetül egy kis faluban telepedett le az egyik francia nyelvű svájci kantonban, és ott is élt egészen 2011-ben bekövetkező haláláig. Franciául csak több év elteltével kezdett el írni, amikor már elegendő mértékben sajátította el az idegen nyelvet. Élete ezen szakaszának a történetét L’analphabète (Az analfabéta) (2004) című önéletrajzi írásában mesélte el. Legfontosabb irodalmi teljesítményének azonban a Le Grand Cahier (A nagy füzet) (1986) című regényét tartja az irodalomkritika, valamint a folytatását: a La Preuve-et (A bizonyíték) (1988) és a Le Troisième mensonge-t (A harmadik hazugság) (1991).

Szintén Svájcban, bár nem francia, hanem német kantonban telepedett le a vajdasági származású és németül író Melinda Nadj Abonji (1968–). Ellentétben Kristoffal, aki önállóan döntött arról, hogy elhagyja a szülőföldjét, az emigrációjáról szóló döntést a szülei hozták meg, hiszen csak ötéves volt, amikor a családja kivándorolt Nyugatra. Az emigrációban való felnövekedés nehézségeiről és a visszavonhatatlanul elvesztett haza utáni vágyakozásról szól a Tauben fliegen auf (Galambok röppenek fel) (2010) című, több rangos díjjal (többek között Német Könyvdíjjal és Svájc Könyvdíjjal) jutalmazott önéletrajzi regénye. Legújabb könyvének, amely 2017-ben jelent meg Schildkrötensoldat [Teknős katona] címen, szintén több magyar szála van, a főszereplőjétől, Kertész Zoltántól kezdve, aki hasonlóképpen, mint maga a szerző, a Vajdaságból származik.

A transznyelvűség kapcsán mindenképpen meg kell említeni Edith Bruck (1931–) nevét is, aki fiatal lányként hagyta el Magyarországot, bár az ezzel járó körülmények gyökeresen eltérőek voltak azoktól, amelyek miatt a két korábban említett szerző vándorolt ki a szülőföldjéről. Zsidó származású magyar családban született Tiszakarádon, ahonnan a második világháború idejében deportálták őt a szüleivel és két testvérével együtt. Több koncentrációs táborban tartózkodott. Az édesanyja Auschwitzban halt meg, az édesapja és a bátyja Dachauban. A táborokból való felszabadulás után először Magyarországon, majd Csehszlovákiában és Izraelben, 1954 óta Olaszországban él. Több mint húsz prózai és lírai kötet szerzője, amelyekben gyakran visszatér gyermekkorához és a koncentrációs táborokban való tartózkodásához kapcsolódó traumához. Az utolsó könyvéért, az Il pane perduto [Az elveszett kenyér] (2021) című szintén önéletrajzi jellegű írásáért rangos olasz díjat kapott – a Premio Strega Giovannit.

További három szerző az ún. migránsok gyerekeinek a nemzedékéhez tartozik, ez a kategória a már Magyarországon kívül született írókra vonatozik. Az angolul író Tibor Fischer (1959–) első és legismertebb könyve az Under the Frog (A béka segge alatt) című regény, amelyet a szerző édesapjának a története ihletett. A könyv a második világháború végétől az 1956-os eseményekig terjedő időszakot öleli fel. Két fiatal kosárlabdázó, Gyuri és Pataki barátságának a történetét meséli el, miközben a kommunista rendszer „vívmányait” parodizálja. A fekete humorú történet felkerült a Booker-díj rövid listájára.

A frankofón Viviane Chocas (1962–) a Bazar magyar (Magyar bazár) (2006) című önéletrajzi jellegű regényének főszereplője, Klára, csak az ízeken keresztül tudja megélni magyarságát. Szülei ugyanis a teljes és tökéletes asszimiláció hívei. A családi múlt olyan tabu, amely a hallgatás falából épül fel Klára számára. Magyar identitásának központi helyszíne az ebédlő asztala, hiszen édesanyja magyar ételeket főzött, a lány magyar ízeken nőtt föl. A Bazar magyarban a főszereplő az ízek nyomán igyekszik megtalálni magyar identitását, megalkotni azt, amit a szülei eltitkoltak előle.

Zsuzsa Bánk (1965–) németül ír, több, a kritika által elismert regény és novelláskötet szerzője. A legtöbb kitüntetést a Der schwimmer (Az úszó) (2004), egy magyar család történetéről szóló regénye kapta, amelynek a cselekménye az 1956 utáni Magyarországon játszódik. Az utolsó, Sterben im Sommer [Halj meg nyáron] (2020) című műve szintén Magyarországon, nevezetesen a Balatonnál játszódik, egy németországi rákos beteg apa történetét meséli el, aki úgy dönt, hogy az utolsó nyarát a szülőföldjén tölti.

A transznyelvű írók egy külön kategóriájába sorolhatók még azok a magyar származású szerzők, akik nem azonosulnak egyetlen nemzettel, nyelvvel vagy kultúrával sem, több országban nőttek föl és több kultúrához kapcsolódnak. Ilyen például az angolul író Inez Baranyai (1949–), aki magyar szülőktől született Nápolyban, Olaszországban. Gyerekkorában a szülei Ausztráliába emigráltak, ahol a jövendő írónő elvégezte a tanulmányait. Közben tinédzserként két évig Malayában lakott a szüleivel, majd már felnőttként rengeteget utazott és több országban élt rövidebb vagy hosszabb ideig (többek között Délkelet-Ázsiában, Európában, Marokkóban, Indiában, USA-ban). Több mint egy tucat kritikailag elismert, gyakran önéletrajzi elemeket tartalmazó könyv szerzője (pl. Pagan [Pogány], 1990, With the Tiger [A tigrissel], 2008, Always hungry [Mindig éhes], 2011, Local Time: a memoir of cities, friendships and the writing life [Helyi idő: városok, barátságok és az írói élet emlékirata], 2015).

Szintén több országhoz kötődik a németül író Ilma Rakusa (1946–), aki Dél-Szlovákiában, Rimaszombatban született magyar anya és szlovén apa gyerekeként. Korai gyermekkorát Budapesten, Ljubljanában és Triesztben töltötte, ahonnan Zürichbe, jelenlegi lakóhelyére került. Mehr Meer (Rengeteg tenger) (2011) című önéletrajzi írásában, amelyért többek között Svájc Könyvdíjat kapott, sajátos költői nyelven írja le azt az utat, amely Rimaszombattól Zürichig vezette. Az idegenség és az ideiglenesség érzéseiről ír, amelyek egész gyermekkorát végigkísérték. Ezenkívül verseket is ír és fordít franciából, oroszból, szerbhorvátból és magyarról németre.

Kiváló magyar-német fordítóként is ismert Terézia Mora (1971–), aki azonban csak bizonyos fenntartásokkal tekinthető transznyelvű írónak. Sopronban született és a magyarországi német diaszpórában nőtt fel, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a gyermekkorától kezdve mind a németet, mind a magyart használta. Az első nyelv, amellyel kapcsolatba került, a német volt – az anyja anyanyelve. Ugyanakkor magyar volt az iskola nyelve, amely nagyrészt íróvá formálta. Technikailag Mora tehát kétnyelvű, de hasonlóan más transznyelvű szerzőkhöz, a németül való írás megkezdése egyenértékű volt az esetében a magyar nyelv „elutasításával”, amely az első „irodalmi nyelve” volt. Amit még érdemes hangsúlyozni, Mora egyike azon kevés transznyelvű szerzőknek, akik úgy írnak transzkulturális regényeket, hogy azokban kevéssé alkalmazzák az önéletrajzi konvenciót. Összesen hat, többször díjazott prózai mű szerzője (többek között az Alle Tage (Nap mint nap) [2004], Der einzige Mann auf dem Kontinent (Az egyetlen ember a kontinensen) [2009], Das Ungeheuer (A szörnyeteg) [2013] című regényeinek), amelyekben visszatérnek olyan témák és motívumok, mint a másság, az elidegenedés, a kirekesztés.

MIRŐL ÉS MIT ÍRNAK A TRANSZNYELVŰ ÍRÓK?

Ha megnézzük az eddig említett és más transznyelvű szerzők írásait, kiderül, hogy a szövegeiknek több közös vonásuk van, mind a cselekmény, mind a strukturális és nyelvi megoldások szintjén. A hasonlóságok elsősorban a szövegek tematikájában láthatók. A transznyelvű szerzők írásainak jelentős része identitástörténet, amelyekben olyan témák és motívumok szerepelnek a leggyakrabban, mint:

• a migráció tapasztalata, az utazással és a mozgásban való levéssel kapcsolatos élmények;
• az idegen nyelv mint kommunikációs eszköz és irodalmi nyelv elsajátításának a folyamatai, az anyanyelv „elvesztése”;
• a saját és az ősök múltjával való elszámolás (az emlékezet és az utóemlékezet problematikája);
• az elidegenedés, a kirekesztés és a másság tapasztalata;
• az evés és az ivás mint identitásformáló tényezők stb.

Ezenkívül hasonlóságok láthatóak a formai megoldásokon belül is. A transznyelvű szerzők műveinek a szerkezetét és a nyelvi rétegét nézve szembetűnő szövegeik hibrid jellege. Ennek a jelenségnek a példájaként szolgálhat az ebben a tanulmányban már többször említett Melinda Nadj Abonji Galambok röppenek fel című regénye. A könyv fő szövege német nyelven íródott, de sok olyan szó, kifejezés és akár egész mondat is található benne, amelyek más nyelvekből, főleg a magyarból, de az angolból, a szerbből és a svájci németből származnak. Ha viszont megnézzük a transznyelvű szerzők által preferált műfajokat, kiderül, hogy leggyakrabban vagy önéletrajzokkal, vagy önéletrajzi elemeket tartalmazó narrációkkal van dolgunk, bár nyilvánvalóan ez nem az egyetlen kifejezési forma.

VAN-E A TRANSZNYELVŰ ÍRÓKNAK HELYÜK A MAGYAR IRODALMI KÁNONBAN?

Nyilvánvaló okok miatt a transznyelvű írók olyan szerzők, akiknek a munkásságát nem lehet egyértelműen besorolni a nemzeti irodalmak egyikébe sem. Mindannyiuk működési területe (legalább) két nemzet, nyelv és kultúra között található. Műveik olyan történetekből állnak, amelyek feloldják a kultúrák és nyelvek határait, kultúraközi helyzeteket hoznak létre. Emiatt munkásságuk sokszor e két kultúra, két irodalom közti senkiföldjén találja magát, ami akadályozza kanonizációjukat. Ennek ellentmondani látszik, hogy egzotikusnak látszódnak, ebből következően irodalmilag vonzók lehetnek, sőt a kiadók szempontjából is attraktívak. Viszont nehezen foglalják el a helyüket azokban a nemzeti irodalomtörténetekben, amelyek a homogén nyelvés nemzetfelfogás őrzői. Gyakran az irodalomkritika is csupán érdekességként kezeli ezeket a műveket.

A transznyelvű írók nem férnek bele a magyar irodalomtörténetekbe sem. Magyar származású, de nem magyarul író szerzőket a 20. századi magyar irodalomtörténetek nem említenek.5 Kivétel a 2007-ben megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes irodalomtörténet III., 20. századi része Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében.6 Ebben két helyen is szó esik transznyelvű írókról. Hites Sándor A száműzetés prózairodalmáról a 20. század második felében című fejezetében fejti ki, hogy a nyugati magyar irodalomból nem zárhatók ki azok a szerzők, akik nem magyar nyelven írnak, hiszen „az anyanyelv nem egyértelmű kritérium”.7 A fejezet további részében azonban már nem foglalkozik a transznyelvű írókkal, csupán magyar nyelven író nyugati szerzők munkáinak elemzésére szorítkozik.

Szegedy-Maszák Mihály A magyarság (nyelven túli) emléke című fejezetet viszont teljes egészében egy transznyelvű író, Tibor Fischer munkásságának szentelte, s ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy a szerző angolul írt regényei a magyar irodalomtörténetnek is részét képezik:

„A 20. században döntő fontosságra tett szert az a magyar nyelvű irodalom, amelyik nem az államhatárokon belül jött létre. A század végére azután a gazdaságit követő kulturális egységesülés következtében már egyre több olyan mű is keletkezett a nyugati országokban, amely nem a nyelv révén kapcsolódott a magyarsághoz. A külföldön élő magyar származású szerzők tevékenysége afféle függeléknek tekinthető a magyar irodalom története szempontjából.”8  (kiemelés: MRN)

Ez az idézet szép bizonyítéka annak is, hogy a transznyelvű írók a nemzeti irodalomtörténeteknek  csak a margóján helyezkednek el. Szegedy-Maszák Mihály „függelék”-nek nevezi Fischer műveit a magyar irodalomtörténet szempontjából, vagyis kettős játékot játszik: egyszerre avatja ezt az életművet a magyar irodalomtörténet részévé, és vitatja is el tőle a teljes jogú „tagság”-ot. Szegedy-Maszák Mihály gesztusa és eljárása minden óvatossága ellenére alapját is képezheti egy jövőbeli transzkulturális irodalomtörténetnek, bár pesszimista vagyok ebben a tekintetben.

A nem anyanyelvükön író magyar szerzők művei tehát majdnem teljesen kimaradnak a hivatalos magyar irodalomtörténetekből. Egy másik kérdés, amely ettől nem elválasztható, és további mélyreható megfontolást igényel, az, hogy vajon milyen a transznyelvű szerzők státusza azon országok irodalmában, amelyek nyelvén írnak. Vajon a transznyelvű írók teljes kirekesztésre vannak ítélve, sorsuk az elkerülhetetlen feledés? Vagy esetleg van esélyük bekerülni a világirodalmi kánonba, ahol nem a nyelv a kiindulópont? Ezek a kérdések egyelőre nyitottak maradnak.9

—

1      Wolfgang Welsch, Transculturality: The Puzzling Form of Cultures Today = Spaces of Cultures: City, Nation, World, szerk. Mike Featherstone, Scott Lash, London, Sage, 1999, 194–213.

2      Lásd pl.: Arianna Dagnino,  Global Mobility, Transcultural Literature, and Multiple Modes of  Modernity, Transcultural Studies, 2013/2, http://heiup.uni-heidelberg.de/journals/index.php/transcultural/article/viewFile/9940/5677   [2022. 10.  28]; Arianna Dagnino,   Trans-cultural Writers and Novels in the Age of Global Mobility, West Lafayette, Indiana 2015.

3      Erről bővebben lásd: Magdalena Roguska-Németh,  Transculturalism in  literature as reflected in the works of translingual writers from the Hungarian cultural context, World Literature Studies, 2022/3, 35–47.

4     Németh Zoltán, kézirat, 2021.

5      Lásd pl.: Kulcsár  Szabó  Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Akadémiai, Budapest, 1993; Schein Schein Gábor – Gintli Tibor, Az irodalom rövid története 2, Jelenkor Pécs, 2007; Németh Zoltán, A magyar irodalom története 1945–2009, FHV UMB, Besztercebánya, 2009; Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története – Magyar líra és epika a 20. században, Kalligram, Pozsony, 2010; Gintli Tibor (szerk)., Magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.

6    Szegedy-Maszák Mihály, Veres András szerk., A magyar irodalom történetei 1, 2, 3, Gondolat, Budapest, 2007.

7    Hites  Sándor, A száműzetés prózairodalmáról a 20. század második felében = Szegedy-Maszák Mihály szerk., A magyar irodalom történetei 3, Gondolat, Budapest, 2007, 702.

8      Szegedy-Maszák Mihály, A magyarság (nyelven túli) emléke = SzegedyMaszák Mihály szerk., A magyar irodalom történetei 3, Gondolat, Budapest 2007, 831.

9      Erről bővebben lásd: Magdalena Roguska-Németh, Transculturalism in literature as reflected in the works of translingual writers from the Hungarian cultural context, World Literature Studies, 2022/3, 35–47.