Bogyó Noémi: Hagymakupola (részlet)

Julija Svetlova felvétele

Mindenkinek más és más lehet függőség. Van, akinek az alkohol, van, akinek a cigaretta, drog, van, aki emberekre kattan rá. Én az olajfesték szagától vagyok oda. Letekerem a tubus tetejét, beszívom az illatát. Ez a fantáziagyújtóm. Kell hozzá egy kis inspiráció, kísérletezés, hogy amit megálmodom, az ugyanolyan jól mutasson a vásznon is, mint a képzeletemben. Van, amikor durva, egyenetlen felület kell hozzá. Olyankor lenvásznat ragasztok több rétegben egymásra, vagy zsákanyagot. Ha finomítani akarom, selymet vagy aranyfóliát illesztek a kérdéses felületre. Aztán ott van a festék felvitelének a módja. Az is nagyban meghatározza, nemcsak a hangulatot, de magát a végső megformálást is. Vannak motívumok, amik vastag szobafestőecset-vonásokat igényelnek, máskor apró ecsetvonásokkal érem el a kellő hatást. Nem csak ecsettel festek. Fadarabbal, kőműveskanállal, késsel, papírgalacsinokkal, kézzel, lábbal, testtel. Van, hogy menet közben váltok. Megérzem, hol van szükség egy kis ritmusváltásra. Már három napja dolgozom ezen a vázlaton. Nem akar összeállni a kép. Álmomban hiába siklik a vásznon megtorpanás nélkül az ecset, hiába kristálytiszták a kontúrok. Miután felébredek, elmosódnak a formák, pacává folynak össze a színek. Ha reménytelenül vajúdik a képzelet, akkor bűbáj kell. Semmi voodoo, egyszerű mindennapi varázslat. Kinyitom a műtermem ajtaját, és a fantáziám világából kilépek az utcára. Elég egy-két napot kint kószálni, Vespára ülni, bejárni a környéket, inspirációt lopni fűszál recéitől, madarak röptéből, halak pikkelyes testétől, kavicsok domborulataiból. Órákig bámulni a bárkákat, ahogy a hullámverésben himbálóznak. Szemmel követni árbocaik árnyékát, ahogy mérik az időt. Monicával trécselni, meghallgatni a helyi pletykákat. Ki kivel, mikor miért, miért nem. Kiülni a lépcsőre Enzóhoz a Le Petit Murat vendéglővel szemben. Enzo szintén zenész, mármint festő. Sokkal okosabb és leleményesebb tőlem. Nem fizet egy vagyont bérleti díjra, hogy galériája legyen. Ő egyenesen a sétány lépcsőin rendezte be a galériáját. Kulcsra zárható,
falra akasztható szekrénykéket gyártatott Marcóval, a helyi asztalossal. Szimbolikus összeget fizet a falbérletért. Minden turista belebotlik a műtermébe a tengerpart felé igyekezve. Ha úgy van kedve, kiül a lépcsőkre árulni a portékáját, olyankor lehajtva az ajtókat, felfedi a különleges városképeit, ha megunja, bármikor pár karmozdulattal bezár és megy a dolgára. Nem kell hozzá napi nyitva tartás, sem külön alkalmazott. Ha Enzóhoz megyek, Mimma is szívesen társul hozzám. Mihelyt kiejtem a varázsszavakat, megyünk Enzóhoz, rögvest ott terem. Lábamhoz dörgölődzik, nyávog, siettet, hogy na, mi van, menjünk már. Kedveli Enzót, és a képgaléria lehajtott kisajtaján is szeret sütkérezni.

Pompásan megvagyunk Enzóval. Körüludvaroljuk, dicsérjük egymást. Ez a kölcsönös fényezés igen jót tesz az egónknak. Én Enzo üzleti leleményességét irigylem, Enzo meg a kreativitásomat. Enzo monotémás. Mióta ecsetet fogott, ugyanazt a képet festi Positánóról erős dalis beütéssel. Középen a templom hagymakupolája, a házak kétoldalt, mintha a város kitárná a szárnyát. Ugyanaz a városkép a világ minden színárnyalatában.

Veszik, mint a cukrot – szokta mondani. Ami bejön és kapós, azon minek változtatni. De a Te képeid, Gina, azok mások. Azoknak galéria kell. Azokon nem Positano van, azokban Positano van.

Enzónak különleges tehetsége van arra, hogy átlendítsen alkotási krízisemen. A hangjában, hanglejtésében van valami mágikus, ahogy mondja, hogy tehetséges vagyok. Természetesen ehhez hozzájárul az a pár stampedli limoncello is, amivel a Le Petit Murat tulajdonosa, Luciano vendégel meg minket. Ez neked szól, mondja ilyenkor Enzo, és elsorolja, ki mindenkit rontottam már meg bűbájjal. Az ilyen enzós filozofikus estébe nyúló délutánok mindig azzal végződnek, hogy Mimma elszundikál, Enzo meg megkéri a kezem.

Pippo bácsi tegnapelőtt felhívott, hogy bella signorina, régen voltál Nápolyban. Hát, ami igaz, igaz, legutóbb Paola néni szülinapján, februárban. Szabadkoztam, hogy sok a munka, most fejezem be a Kékfestő ciklusomat, ráadásul végre turistaszezon, a galériában nagy a jövés-menés, és Mimmát sem tudom kire hagyni. Pippo nem tágított. A ciklus várhat két-három napot, addig nem száradnak be az olajfestékes tubusok, a galériával Monica mindig megbirkózott, Mimma meg majd fog egeret, mint máskor, amikor házon kívül vagyok.

Si, si – egyeztem bele. Csütörtökön jöjjek? Egész hétvégére? Manamu rockkoncert lesz? È fantastico. Si, megyek. Grazie con piacere. Pippo bácsi mindig tudja, mivel lehet engem megdumálni.

Siettem is a galériába, hogy megbeszéljem Monicával a dolgot. Hétvégéken felváltva dolgozunk, s most ez az én szolgálatom lett volna. Bár egyszer be is csukhatunk.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/1-es lapszámában.

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.