Fried István: A bordalok Petőfi Sándora
„Hát az a bor? Hejh, a borral ide már,
Sírja belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A kialudt életet is meggyújtja.”
(Rég veri a magyart már a teremtő…)
„S ha majd, amint hiszem, a bortól
Hatalmas kedvem lészen:
Még verset is csinálok – Pesten
Eladhatom jó pénzen.”
(Eger mellett)
„Hah, halál, te nagy kérdésjel, melyre még
Nem felele sem idő, sem bölcsesség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?”
(Dínomdánom)1
Kronológiailag visszafelé haladtam a Petőfi-versek krónikájában, a „történetet” illetőleg azonban előrefelé. Idézetekkel, kiragadott versszakokkal a bort tárgyául választó versek olyan összefüggéseivel játszottam el, mely a Petőfi-költészet folyamatosan kifejlő gondolatés érzésvilágát közelíti a korszak egyik legnépszerűbb, jeles költőszemélyiségek és – finoman szólva – kevésbé jelesek műfajának határaihoz, e határokon belül megvalósítható nyelvi-műalkotásbeli változatait kívánják újabb meg újabb példákkal hitelesíteni, egy személyhez kötött, de mindenképpen elképzelt, a versek alkotójára legcsekélyebb módon sem illő magatartás, világlátás líráját létrehozva. Egyáltalában: törekedve egy többnyire köznapi élethelyzetből kikövetkeztethető poeticitás lépésről lépésre közeledő megvalósulásához verstárgyat „másképpen” láttató, ennek következtében meglepetéseket tartogató dallá formálással.
A bordal2 tárgyilag viszonylag könnyen meghatározható, a dal egyik változataként nem túlságosan problematikus körbe sorolható, nyitott maradt a más tárgyakkal közös megjelenése előtt, hamar rétegződött, nem csak a magyar irodalomban, a filozófiai gondolatoktól súlyos ódai variánstól egészen addig, amíg a társasági ének (geselliges Lied) sajátosságaihoz idomult. A bordal „világ”-történettel rendelkezik, mint ahogy a gasztronómia mint kulturális megnyilatkozás már több ízben felvázolódott, egy egyetemes étkezési-italfogyasztási szokásrendet nyomon kísérve3 (akár regionális jellemzőket kiemelve, mint az anyagi kultúrában szintén mellőzhetetlen önazonosulási törekvés emblematikus hordozója), minek következtében borfajták „nemzeti”, de legalábbis meghatározott tájak „cégéréül” szolgáltak. E „cégér” révén fölrajzolt valahová tartozási jelölés, a megkülönböztetés mellett mint – a vele rokonuló, az anyagi kultúrát a szellemi kultúra, eszmék, megnyilatkozási formák közelében elhelyezkedő egyéb tényezőkkel együtt – kitüntetett, nem csak helyi jelentőséget sugallt.
Petőfi Sándornál ritkán bukkanunk efféle igyekezetre (egy ízben az egri bort köszönti, de még Tokajban eltöltött napja sem késztette arra, hogy verse a borivás élményét összekapcsolja a „tokaji” világhírével),4 éppen ezért a Petőfi bordalait kutató szakirodalom nem a tájból, a valahová tartozás közös italozással megpecsételt élményének verses realizálásából indult ki, hanem ennek az 1842–1844/1845 közötti kisperiódusnak kereső magatartásából. A költő egyszerre írta fölül a műfaji megközelítések kevésbé veszélyes, a jelentékeny hagyományokkal rendelkező „kikülönülés”-nek tárgyi elfogadását ajánló módszerét, és keresett olyan megoldást, amely egy lényegében pályakezdő költő küzdelmének magyarázatául szolgálhat, ez nem más, mint a költőiségnek olyan próbája, amely lehetővé teszi a tárgyi differenciálást, az 1840-es esztendőkben ajánlott költőiségeknek és a még jórészt kialakulatlan költőszemélyiségeknek választást a rendelkezésre álló „szerepek”, „retorikák” között. Talán ez az igyekezet köti össze Horváth Jánosnak, az első ízben 1922-ben (!) kiadott Petőfi-könyvét (mely mind a mai napig, nem annyira adataiban, inkább elemzéseit tekintve, mellőzhetetlennek bizonyult)5 és a Zolnai Béla megindította magyar biedermeier-kutatást,6 mely monografikus feldolgozásaival, valamint szegedi és kolozsvári tanítványai révén7 bekapcsolta a magyar, a német és a francia tárgyú korszakmagyarázatokat a nemzetközi (mindenekelőtt francia és német) irodalomtörténeti vizsgálatok áramába.8 Horváth János joggal hivatkozott Petőfi vonzódására a színpadhoz és a drámához, ezt felhasználta a költői szerepjátszás egész korszakot átfogó önteremtés (önmagának névadás!) értelmezésére, ennek rendelve alá, hogy miféle műfajban és miféle hangoltságban működik a költőiségét mind határozottabban tudatosító, személyiségét különféle alakokkal való látszólagos azonosulás, a „más” nevében szubjektivizált hang egyedivé és téveszthetetlenné formálására. A biedermeier „életérzést”, ennek megfelelő többnyire rezignált, bár kis körében otthonra lelő életformájában az állandóságot megvalósítani próbáló magatartást (az emlékkönyvek9 „bölcseletét”, a madárés virágnevek allegorizáló tónusát, majd – többek között, nem utolsósorban – a bordalok segítségével megfogalmazható „bohém” viselkedési alakzatokat) elfogadtassák a kor (1814–1860/70)10 szellemének megfelelő líraként, összekapcsolva a szobabelsők, berendezési tárgyak, a nélkülözhetetlen „használati” eszközök közül a zeneszerszámok megszólaltatását szorgalmazó társasági együttléttel. Érdemes volna a két irányból érkező kérdésfeltevéseket egymással szembesíteni, a helyét kereső, indulatait egyelőre rejtő, de igényeiről már számot adó Petőfi állandóan módosuló „énkép”-ét azzal, ami biedermeiernek tulajdoníttatott. Ez utóbbiban itt-ott érzékelhető, hogy egy jórészt „megjátszott” attitűd keresi az adekvát lírai formát, olykor kéretlenül leplezi le önmagát, mint a második mottó négy sorában, máskor nem nehéz fölfedezni (ritkábban) az önsajnálatot, annak túlzása az ellenkezőjébe fordíthatja vissza a részvétért esengő mondatait, majd azt a korántsem mélyre rejtett iróniát, amellyel az ifjú Petőfi a korszerűnek vélt geselliges Lied sztereotípiáit, modorosságait illeti.
Emellett az újabb kutatások olyan, perdöntően fontos (történeti) aspektust népszerűsítettek, amelyek részint az egyes Petőfi-versek és a „közköltészet” viszonyát11 voltak hivatva demonstrálni, részint – ha úgy tetszik – a műfajtörténeti nézőpont fontosságára hívták föl a figyelmet. Hogy ennek milyen jelentősége lehet, arra egy önmagában jelentéktelen példát hoznék föl. Rexa Dezső tőle megszokott rövid dolgozatban azt kockáztatja meg, hogy Petőfinek nevezetességre szert tett A borozójában esetleg (bár ő erőteljesebben állítja) Kazinczy Ferenc Bor mellett című versének nyomai lennének fölfedezhetők.12 Petőfinek Kazinczy iránt érzett tisztelete közismert (versben-prózában), az azonban kétellyel fogadható, miszerint versei (méghozzá olyanok, amelyek még a XVIII. századból valók) a Petőfit ért, kimutatható „hatások” érdemével rendelkeznének. Még akkor is, ha Kazinczynak éppen ez a verse, több változatban, közköltészeti lírával rokon vonásokat mutathat föl, naptárban is újraközöltetett, egyszóval bekerült abba a nagyon vegyes anyagú költészeti halmazba, amely közköltészetként kapott besorolást a magyar irodalomtörténetben.
Az előbbieket újra olvasva, azzal folytatom, hogy elképzelhetőnek gondolom, valamilyen módon Petőfi hozzájutott Kazinczy verséhez (valamelyik változathoz), a magam részéről azonban ezt nem tartom lényegesnek. Inkább azt, hogy egy műfaji csoport, egy tárgy és hangvétel megfelelése azzal, ami az újabb kutatásban közköltészet (találó) nevet kapta, arra ösztönözte a kutatót, hogy személyek és versek közötti közvetlen kapcsolatra leljen, ahol pusztán egy általánosan elfogadott, népszerű, könnyen elsajátítható „modern” vagy lírai típus ösztönzi a kései kor költőjét, hogy a magáévá birtokolja, ezáltal el-rajzolja annak világát, a maga gondolatával fedje el az „eredeti” vers gondolkodásmódját, amely persze rendelkezhet rétegnyelvi sajátosságokkal, egyedi megoldásokkal, újszerű versformával vagy éppen mindennek az ellenkezőjével: egy kortársi jelenséget kíván birtokba venni Petőfi, méghozzá úgy, hogy a maga alakulófélben lévő elképzelésével szembesítse. Valamilyen ehhez hasonló viszony írható le az ennél jóval többrétű Petőfi–Csokonai relációkban: Csokonai-versrészlet mottóként, valamint anekdotikus vers figurájaként, mely vers probléma nélkül nem sorolható a bordalok közé, de nem is függetleníthető teljesen, közvetlen áthallás és allúzió formájában. Csokonai ott látható a közköltészet válaszútján, mikor még nincs éles elválasztóvonal a tudóskodó, akár makaróni-versmondás, az antikvitást (ha kell, ha nem kell, idéző, a félés negyedtudósi/tanári/diák-összejöveteleken inkább kell), ehhez társítva az anekreontikát (mely Csokonainál – Földi János és Kazinczy kezdeményeit követőleg – perdöntően fontos szerephez jutott), mindezek beletorkollása az „irodalmi népiesség” széles sodrású folyamatába (a sárospataki daloskönyv és más gyűjtemények iránymutató szerepe eléggé ismert). Petőfihez több szakaszban és változatos módon jutott el Csokonai idevonatkoztatható lírája. Más kérdés, Petőfi mit és hogyan hasznosított (az anakreontikát például nem). Viszont a kisebb, olykor már életükben nem nevükkel jeleskedő költők darabjaiból sokat ismert. Sosem téveszthetjük szem elől, hogy Petőfire a kreatív befogadás volt a jellemző, a hozzá eljutó anyagot formálta, s a maga „kistörténetei” (Alku), helyzetképei (Megy a juhász szamáron), paródiája (Kördal) által alakítgató műfaji elképzelései szerint idomítja újabb formában.13 S ha biedermeierkutatók német és francia költők verseiben mélyednek el, nem egyszer nem mulasztják el, hogy erősítésül ne magyar költészeti példával hozakodjanak elő. Eltekintve attól, hogy az előhozott magyar példa sem problémátlan. Alfred de Musset-ről szólva állítja Baróti Dezső: „Szabadszájú verseiben több a játék, mint az igazi élmény, sőt nem lehetetlen, hogy épp az igazi élmény hiányában játssza meg a kicsapongót, akárcsak Petőfi tette borozó verseiben.”14 Eszerint csak a rendszeresen részegeskedő írhat olyan bordalt, amelyet „élmény” hitelesít? Talán ennek a másodrendű költők hirdette és eljátszotta(?) magatartásnak ellentettjéül alkotta meg Petőfi az olyan egyes szám első személyben szóló verset, melynek beszélője a legkisebb valószínűséggel őmaga. Hogy ez menynyire szerepvers? (a szerepverset a posztmodern teljes mértékben rehabilitálta, anélkül, hogy a beszélő és a mögöttes(?) személyiség azonosságát deklarálta volna.) A Petőfi-életrajzokból és emlékezésekből tetszik ki, hogy e bordalok mögött nem az ínyenc borkóstoló, sem a bánatában (örömében), szerelmi sikerében (kudarcában) vigadó, kesergő személyiség végez hanggyakorlatokat, hanem a mindenféle tónussal kísérletező, önmagát sokféleképpen láttatni akaró, a szűkítés és a túlzás, a visszafogottság és a lelkes szólás poétikáját tanulmányozó költő. Aki nem titkolja személyes érdekeltségét, de korántsem a dal tárgyát illetőleg, jóval inkább az előadás hogyan-ján töprengve. Nem árt tudomásul venni, hogy még a kor legnagyobbjai (Heine, Hugo) sem csábították Petőfit merő utánzásra. A bordal olyan divatos, népszerű, könnyen befogadható lírai forma lett Petőfi korára, amelynek sikeres művelésével a költő az élvonalba szökhetett, amelynek líraiságát az egyébként is széles poétai mezőn szabadon próbálgathatta. Részint azért, mert talán az Archipoeta óta15 európai áramlatok tartották fenn a bordalt mint hangulati és bölcseleti költeményt, részint azért, mert társművészetre (a zenére) nyitottsága magától értetődő volt, s ez népszerűséget biztosított számára a színpadon, a társasági életben, de nem utolsósorban a folklorizálódásra ugyancsak ösztönözhetett. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy 1845 után erősen gyérül a bordalok száma Petőfi lírájában, azt viszont hangsúlyoznám, hogy a Vörösmarty-lírához fűződő kapcsolatai e téren szintén ambivalensek. A Fóti dal versformája lenyűgözhette, viszont a Rosz bor és a Jó bor visszhangtalan maradt, és nem találtam nyomát, hogy a Keserű pohárra valamiképpen reagált volna.16Találgatásra telik csupán tőlem. Azon töprengek, teljesen idegen volt tehát a „fenséges” hangvételével szóló Vörösmarty Mihály bordal-sorozata, olyannyira, hogy nem lelt benne semmi olyasmit, amihez közvetlenül kapcsolódhatott volna? Kivételképpen a Fóti dal versformáját említeném. Egy másik lehetőségen gondolkodva odáig jutottam, hogy a bordaltól általában idegennek hitte volna az ifjú költő a Mesternek számon tartott idősebb poéta műfaji elképzelését? Eszerint nem szívesen engedte volna át az ódaihoz, rapszodikusan megfogalmazotthoz hasonuló beszédet egy egyszerre hagyományosabb (néven nevezzük: „közköltészeti” és újszerűbb (a Petőfitől sikerrel végrehajtott módosítások után a dévaj és komolykodó, az általában kissé meg/eljátszottnak tűnő érzelmes-bánatos, keservesként felhangzó, a játékos és a parodisztikus) változatok számára? Ugyanakkor, szemben az idegenkedést érzékeltető költőiség megvallásával, az elutasítást, a csúfolódó hangvételt méltatlannak minősíthette, hiszen – vitán felül – nem akármilyen költői értékekről volt szó. Rendkívül fontos, költőiségnek a magyar irodalom egészének érdekei és irányultsága szempontjából való érvényesülése, érvényesíthetősége volt a tét. Elképzelhető, hogy Petőfi nem érezte olyan súlyúnak a bordalt, hogy a maga ajánlatai mellett egyelőre „költőileg” is síkra szálljon (később mégis). Pályája első éveiben a bordal olyan lehetőségnek bizonyult, mely a költői hang különféle realizálására esélyt kínált, többféle élethelyzet verses közvetítését segítette, s a műfaj (páratlan) népszerűségét figyelembe véve, a költői név elfogadtatásában jelentőségre tehetett szert. Ezt bizonyára mindenekelőtt egy könnyedebb tónusú, énekelhető, mindenféle bonyolultabb gondolatfűzéstől mentes verstípussal lehetett elérni, nem pedig bölcseleti mélységgel, a létezés alapvető problematikusságával, a nemzettel, a költőiséggel, a világgal szemben elfoglalt pozíció tudatosításával. Ez 1845-ig hiába foglalkoztatta volna költőnket, még csak töredékes válaszra telt volna, „eszközeit” teremtve az ekkor elsajátítottakkal volt képes élni, a magyar és világirodalomban a bordalokból kitűnő eszközök álltak rendelkezésére. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy Béranger verseinek tanulmányozása, fordítása is jórészt erre az alapozásra épült, Shakespeare-átültetéséhez nem volt elegendő ez az előkészület, és ekkor még Victor Hugo vagy Dumas père is inkább gyarló német fordításokban volt számára hozzáférhető, mely fordításokból éppen az a romantizáló nyelvhasználat, végletességre törő, szenvedélyes életés világértelmezés hiányzott, amelynek megnyilatkozása Hugot akár az Hernani csatájában, akár a versek és színművek anti-klasszicista retorikájában diadalra segítette. S ha Vörösmartynak nem is volt szüksége olyan harci jelenetekre, mint Hugonak, a Zalán futása, a kiseposzok és a nem kevés értetlenségbe ütköző Csongor és Tünde fogadtatása pusztán taktikus és fokozatos továbblépéseket javasolt számára. A Fóti dal alkalomhoz időzítettsége, talán akaratlanul is énekelhetőséget lehetővé tett formája (pillanatok alatt jelentkezett megzenésítője), nem kevésbé ama problémakatalógus, amely a vers gondolatmenetében vált képes beszéddé, népszerűvé tett, méghozzá első megjelenésre, egy bordal-változatot, mely „külső formájában” sem igen igazodott a korábbi bordalokhoz, egyként szólt a megszólalásra ürügyet kínáló jelenlévőkhöz, és élt azzal a felhatalmazással, hogy valamennyi „hazafi”-t megcélozza mondandójával. Azaz: szóvá tegye mindazt, ami foglalkoztatja a kortárs magyarokat, vagy hogy még pontosabb legyek: azokat, akik Magyarország területén élnek. Másképpen alig értelmezhető, mint gondolható-mondható végig egyetlen lendületben egyfelől az, miszerint „Hű egyesség tartsa össze fiait” és az Éjszak rémes árnyaitól való félelem, ez árnyak szétoszlatása. Eligazítóul: akkoriban Oroszország Európa északi birodalmának számított, s a magyar-szlovák nemzetiségi harcokban az egyelőre még gyéren feltűnő orosz „misszionáriusok” okoztak feltűnést, továbbá egyes „szláv” költők, tanárok, lelkészek kevésbé öncélú, ám burkolt célzásokból kiérthető „pánszláv” érzelmi világa. Ennek fényében Magyarország fiainak „hű egyessége” a reformkori félelmeket legyőző remények igéje. Mindehhez képest a Jó bor más környezetben ismétli, ami majd végighúzódik a XIX. század magyar gondolkodástörténetén, ezúttal a tokaji bor érdemeit fölfestő háttérül, illetőleg a folyószabályozás gondjairól szólva kitekintésül:
„Arany borod, tűzlelkűk fiaid: / Hárítsd el éjszak rémes árnyait” – a másik oldalról: „S mért itt ez a tenger? Bodrogod, Tiszád / törvényt nem ismer, és ez nagy hibád. / Sok víz ez ennyi borhoz. Ébren állj, / Hogy el ne rontson a víz és viszály”.
Az 1845-ben szerzett párvers, a Rosz bor és a Jó bor „alkalmiságá”-val messze túlmutat a bordalok átlagos tematikáján. A Rosz bor tanúsága szerint a Fóti dal megköltéséért jutalomra váró költőnek csalódnia kell, hiába vándorol a különböző vidékek boros ajánlatai között, nemcsak élvezetet nem talál, hanem arra a tapasztalatra tesz szert, hogy a magyar költő nem várhat (általában) jobbra, kénytelen meginni, ami eléje kerül. „A költő versben lát csak jó napot.” A refrének ezért megerősítik „Czudar biz’ ez, de ám igyunk, / Hiszen magyar költők vagyunk”. Hiába írt Eger hősi várvédelméről kiseposzt, áldomásra mégsem futotta. A szemrehányások ismétlődnek, fokozódnak, semmi nem látszik változni: „Költődnek, oh hatalmas Hunnia, / Légy étetőt engedsz-e innia” Vörösmarty versére megmozdultak a borvidékek, költők és szőlőtulajdonosok, versek és hordók érkeztek gyors egymásutánban a poétához, aki kedves kötelességének érezte, hogy versében – összegezve – köszönettel viszonozza a feléje irányuló szeretetet, hirdesse e tájak és boraik nemességét. A Jó bor két vonalvezetése egyesül: a küldő táj és a küldött bor dicsérete, távolról emlékeztetve Kisfaludy Sándor Balaton környéki várrom-regéire. Ezt magába foglalva a versben meg nem nevezett, de a beavatottak számára ismerős küldő jut hálás szavakhoz, rajta keresztül a táj, némely, szélesebb körben problematizált jellegzetessége egy-egy célzás formájában tágítja ki a vers terét. E célzásokat a messzi utókor már csak a történeti kutatások feltáró munkájából ismerheti, de a mai napig él és ható tényező az előadásmód, az az átlelkesítettség, mely a nemzetegység, honfiúi becsület, munka és e munkából származtatható megannyi érdem fölemlítésekor enged betekintést Vörösmarty romantikus nyelvének műhelyébe. Egy részlet az érmelléki bort méltató versszakból
Szelíd bor! Tán azért, hogy enyhet adj
A honfi szívnek annyi baj után,
Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.
Egyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elfogadni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
Ez az egyetemességhez és a közelebb érzett humanitáshoz kapcsolódó magatartás nemesíti meg, amiről nem egyszer áttételesen esik szó, a jó borban részesülők közösségét; az emelkedettebb szellem, melyet megillet a „tiszta bor”, összefüggést lát a történeti folyamat és a tisztességgel végzett munka között, emlékeztetve az előző versre, a Rosz borra, a „butúlt gazság”-ból csak „maszlagos bor” származhatik, „fajunknak becse” alászállásának pontos jelződése a bor „becsé”-nek alászállása. A fölvázolt eszmény, amelynek megtestesülését a tájak küldeményei ékesen igazolják, ekképpen körvonalazódnak: „Becsület, minden szennytől tiszta kéz, / Hű szorgalom, munkában éber ész, / Ész és erény lát víg s bő szüretet”… Túlságosan messze vezetne az a kitérő, melynek sorai közt azt fejtegetném, hogy a felvilágosodásnak (ezúttal általánosságban) mely célkitűzései maradtak változatlanul időszerűek az 1840-es évek Magyarországában, sőt, talán a XX. század elejéig, mi az, amit a nemzeti mozgalomnak a konkrét követelmények ellenére sem sikerült a társadalmi csoportok/rétegek/nemzet(iség) gyakorlatában megvalósítani. Vörösmarty az 1830-as/1840-es években nem visszanyúlt az 1790-es esztendők reformszelleméhez, hanem a modernizálódó kor eszményei szerint alakította ki meggyőződését. A Keserű pohár, noha egy „történeti dráma” betétdalának készült, egy másik, a Bánk bán operaváltozatának betétdalaként vált igazán általánosan ismertté, az emberi állapot különféle helyzeteiben látja a megszólítottat, aki épp úgy lehet egy válsághelyzetbe került én önmegszólítottja, mint általános alany, egy töprenkedő XIX. századi, s a reménytelenségből szólítja fel egy olyan, nem bizonyosan „győztes” magatartásra, mely – egy régebbi Vörösmarty-„igét” idézve – „hú a haladékony – idő”-höz. Nem az idő ellenében, csupán az időiségre reagálva, megfontolva annak változékonyságát, vethet számot Énjének világban-létével. A vers refrénje a pohár kiürítésére buzdít, de a záró versszak megerősíti a „tett romantiká”-jához fűződő gondolatot, a világ sosem nyugodhatik el, ezt a poharat ürítőnek tudnia kell, ehhez kell alkalmaznia létezését. Ez nem semmisíti meg az emberi állapotot nyűgöző gondokat, de nem engedi önmagába visszazárulni.17
Petőfi bordalai nem lépnek efféle (egyetemes) igényekkel az olvasók elé. Módosítok: a Petőfi-bordalok (meglehet) mellőzik – látszólag – a kilépést az önnön határaikon kívüli (poétai) mezőkre, még egyszerűbben: nem kívánnak mások lenni, mint olyan versek, amelyeket a versolvasó közösség bordalként tud és akar elfogadni. Az vitatható, hogy – jóllehet erre korábban már utaltam – önmaga költőként elfogadtatásához feltétlenül szüksége volt-e arra, hogy elhiggyék róla: a kedvelt műfajon belül, olykor megkockáztatva, hogy határátlépést követ el, túlmerészkedik a bordal műfaji határain, képes megfelelni, méghozzá igen magas fokon, a bordallal szemben támasztott olvasói (és szerkesztői) követelményeknek. Az a tény, hogy 1845-ig Petőfi alkotta meg azt a mintát, sőt azt a modellt, amelynek alapján a továbbiakban a bordal szó szerinti értelemben megkomponálható, nem intézhető el azzal, hogy egyetlen műfajon belül (és csak ott? Vagy ott a leginkább?) végrehajtotta nagyszabású tervét (amely ekkor talán még önmaga előtt sem bontakozott ki teljességében), nevezetesen az ismert, elfogadott, figyelembe vett, sőt, mellőzhetetlen költővé válását. Ha ennél maradunk, állíthatjuk, hogy működésének nem csekély eredménye mutatkozott. Verseskötete, belépése a divatlapok, újságok, társaságok, költőkkel ismeretségek által szerveződő irodalmi életbe, megtörtént, sőt, megteremtődtek a továbblépés lehetőségei (mint két elbeszélő költeménye, A helység kalapácsa és a János vitéz fényesen tanúsítja). Ugyanakkor a bordalok és rokonuló egyéb dalok (szerelmes, helyzetdal, zsánerkép, paródia) éppen 1844/45-ben arról is hírt hoztak, hogy a költői létezés megvallásának periódusait hagyja maga után az ambíciózus ifjú poéta, nem akar bezáródni egyetlen műfaj, bármilyen sikerrel kecsegtető, hangvételébe, a bordalok rendkívül fontos, ám ideiglenes megnyilatkozási alakzatok, melyekből egy kötet számára még akkor is válogatni kell, ha ez a válogatás a szerzőnek nehezére esik. Az 1844 áprilisára keltezett Irtóztató csalódás18 alaposan megtéveszthet, bibliai mottójával, hivatkozásaival (költészettörténetbe ágyazottságával), felívelő és mélybe ejtő fordulataival. Valahol a kötetből kimaradó verseitől búcsúzás és a sorsba belenyugvás közé pozicionálja a verset, a csattanóra kihegyezett befejezés azonban a sugallt életmód töretlen folytatását ígéri. Furcsa korszakváltást jelent be a vers. Részint azáltal, hogy beenged intim szférájába, hiszen életrajzi fordulattal csengeti ki strófáit, részint azáltal, hogy sejtetni engedi, a bordal-korszak lezáródni készül, ami eddig a költészetben történt (ami bordallal bármily módon összefüggésbe kerülhetett), a tapasztalati valóságban folytatódik, egy közvetlenül következő periódusba tolódik át. S ha a vers címét összeolvassuk a kicsengéssel, az első olvasat mintegy ok-okozati összefüggést tételezhet föl, hiszen egy „irtózatos csalódás” csak a borozással enyhíthető vagy oldható föl. De az „irtózatos csalódás”-nak a következőkben nyelvi támaszai is akadnak: „A lelkem is sír!… – És miért? / Ó, mert roppant bánat ért!” A gyászos költő panaszszavaival indít a vers, bánat, gyász, sérelem nem győz egyre új alakot ölteni. Egy világ összeomlásához hasonlítható esemény történt: bordalai jó része kihagyatott a reprezentatív kötetből. Az esemény nem az, hogy a huszadik életévét alig meghaladó ifjú poéta terjedelmes kötettel debütál, hanem hogy nem mindegyik bordalának jutott hely a kötetben. „Szép bordalok, jó bordalok!” – e kifakadást persze meg kell ismételni. Szóvá téve, hogy versét hitványnak, „rossz”-nak bélyegezték (talán sokallták a bordalok számát, aránytalanná válható kötetszerkezettől tartottak, hogy a bordalok elözönlik a kötetet). Annál is inkább, mert a bordalok szerzésében nem volt akkor igazán szegényes a magyar irodalom. Mindenesetre az ifjú költő erősen sérelmezni látszik ilyennemű verseinek megítéltetését. Jóllehet vélt vagy tényszerűen állítható sikere okán (a maga részéről ekképp képiesíti: „A hír kakasüllején….”) akár az elbizakodásra érezhetett jogot, ti. hogy Anakreont, Vitéz Mihályt, Béranger-t megelőzte, s ezt a versek visszhangjából, a fogadtatásból gondolta kiolvasni. Az első olvasatot azonban gyanú kísérheti: vajon ez az eltúlzott búnak, a keservnek ez a látványos szemléltetése, a Bibliára hivatkozás, mint az emelkedett tónusra figyelmeztetés teljes mértékben őszinte-e? Elhihető? Nem játék-e egy hangnemmel, egy eddig kevéssé próbált magatartással, a megsértett vagy okkal sértődött-panaszos költőével, akit előbb megtévesztettek (nagyon várta, hogy megtévesszék?), akivel elhitették nagyságát (nem kellett olyan nagyon elhitetni, a fokozatosan sikeres helyfoglalás az irodalmi életben meglehetős könnyedén tette hívővé), miszerint az antikvitás és a modernség jelesei között a helye, a változatlanul népszerű Csokonai mellé zárkózott-zárkózhat föl. Ily öntudattal szólás nem lesz majd ritka jelensége a Petőfi-beszédnek, lett légyen szó polémikus iratról, gúnyversről, válaszról támadóinak, értetlen kritikusainak. A támadások olykor a keserűség hangjait csalják ki belőle, miközben válaszait indulatai teszik élessé, az Irtóztató csalódás önsajnálatként (is) olvasható soraihoz hasonlóra nemigen akadunk e költészetben. Már csak azért sem, mert ez az önsajnálat (éppen az érzelmesség túlzó áradása miatt) inkább játék egy megszólalási móddal, mint a sérelmen érzett kínzó fájdalom, a verskötet szerkesztése közben érzett kellemetlenség, mint eget-földet gyászba borító szomorúság. Olyan tapasztalat, mely derűre a legkevésbé ad okot, de amellyel egy ifjú költőnek idejekorán nem árt szembenézni. Ugyanis verseit, összeállítását, gyűjteményét más, főleg „szakmabeli”, másképpen nézi, az összeállításban egy idegennek (még ha jóakaratú is) eltérő szempontjai lehetnek, mint a költőnek. Nyilván nehezére esett tudomásul venni, hogy költeményei közül az igazán sikeresnek bizonyultak közül néhányat ki kell hagynia; s hogy ezt versben reagálta le, nem meglepő, valahogy olvasóival tudatnia kellett, miért felelős, miért nem, a lemondás még korántsem tragikus fordulat előkészítője, a megszerkesztett kötet befogadásának ez nem lesz-lehet akadálya. Ami pedig önpozicionálását illeti, inkább az önironikus megjegyzésre figyeljünk, mely az előd költők elé sorolta a maga termését. S hogy e siker – eszerint – nem volt (legalábbis úgy tetszik a jelen pillanatban) elég tartós, azt a vers fináléja előtti két külön sor jelzi: „S ím hitem szép tündérhona / A magasból lepottyana”. E két sor semmiképpen nem illik a fenséges, az emelkedett szólások közé, a lepottyana akár visszafelé is minősíti a hír kakasüllejére (felkapaszkodott? felhelyezett? odavágyakozó?) ifjút, aki inkább pórul, mint szerencsétlenül járt, hitének áldozatja lett, hogy a jó öreg kocsmáros fia jellemezte sorsára utaljak. Gondolatilag a költői pályára indítás és a beérkezés küszöbén elszenvedett sérelem „téridejé”-be szituálja a maga kevéssé irigylésre méltó, ám a tragizáló hangnemet mégsem igénylő, ennek folyományaképpen (ön)iróniától sem mentes előadását. A némileg „túl”-reagált tudomásulvétel során akad egy árulkodó gesztus. Nevezetesen az, hogy a bordalok költése tulajdonképpen csak egy szerkesztői ítélet (már ekkor szerkesztői döntés!) továbbgondolása. Hiszen amikor az Athenaeum köztudomásúlag szigorú szerkesztőjének, a költőnek sem jelentéktelen, kritikusnak közismerten félelmetes Bajza Józsefnek Petőfi közlésre bemutatta néhány versét, Bajza – híréhez méltóan – választott. A borozót közölte, mert nyilván az anyagból ezt tartotta közölhetőnek. Ezzel azonban azt is „kinyilvánította” (legalábbis e döntést az ifjú költő így értékelhette), hogy ebben a zsánerben ígérkezik a legtöbb, a poétától elvárható költőiség. A szerkesztő az olvasókra és a nála jelentkezőkre egyként, ekképpen figyelt.
A borozóval sikerült egy költőt fölfedeznie, bevezetnie, az olvasók is megkapják igényelt versüket. Olyan bordalt, mely felépítésében, nyelviségében, kiváltképpen szókincsében semmi meglepőt nem tartalmaz, viszont meglepő ügyességgel, jó kompozíciós készséggel, sőt talán még a biedermeier „lendületet” érzékeltető előadói magatartásváltozattal ismerkedik meg. Petőfiben aziránt szűnhetett minden kétség, hogy választott műfaja találkozik-e, s ha igen, mennyiben, a korszaknak legalább a divatlapokban, az almanachokban és némely költőnek köteteiben föllelhető, hasonló témakörbe vágó lírájával. Ez az indítás erősíthette az amúgy is elszánt költőt, nem csak a bordalra szorítkozó poétai személyiségének lendületet adhatott. Innen a jelzett verseskötetig aztán már nem volt megállás, hamarosan (nem túlzás) a dal egyik mesterévé lett, nem feledkezve meg a kor európai irodalmában különösen népszerű, a német irodalomban (és a legjobbak zenéjében!) páratlan sikerű dalról,19 melynek a bordal nemcsak az egyik alfaja, hanem a társas együttlétek révén „fogyasztói szükséglete” is. Petőfi jó érzékkel ragadta meg a lehetőséget, nem pusztán A borozó intim szféráját tágította ki, annak közvetlen (persze, fikcionált) életrajziságát vonatkoztatta el, s tette különféle zsánerfigurák megszólaltatásának esettanulmány-szerű jellemrajzává: olyan, az olvasók számára nem ismeretlen szituációk körvonalazódtak a Petőfi-bordalok segítségével, amelyek egy életérzésnek, egy kívülről látott, de belülről átlényegített költői viszonyrendszernek konkrét színhelyekre, a színhelyeknek és helyzetnek adekvát nyelvi megjelenítésére, egy színre állításnak (nem egyszerűen monológszerű előadásnak) objektiválására is lehetőséget kínáltak. Teljes joggal beszél a kutatás irodalmi népiességről, a források között azonban a városi és/vagy diákfolklór sem felejthető el egészen. A „népi” figurák mellett a (fél-)művelt, a magasabb és az alacsonyabb rétegek közti helyen létezők világa legalább oly mértékben tűnik föl.20
A nem csekély nyelvi bravúrral megalkotott versek közül hadd emeljem ki az Ivás közben „részeg”-monológját, mely nem pusztán komédiát megidéző szituáció pontosnak tetsző rajzával szolgál, hanem a részegséget nyelvileg közvetítő előadásban a műveltség-töredékek, a kimondhatatlannak bizonyuló idegen nevek kimondásával vívott csekély eredményt hozó küzdelem érzékeltetése a talán legfontosabb elemei a szituációs komikumnak. Mert miközben logikus és teljesen illogikus szólamokkal közli a részeggé váló személy emlékeit, tapasztalásait, tanulmányaiból vett töredékeket, aközben a mondottakból kihallható költői alakzatok (mégis) igazi költői képzeletre vallanak, önszemlélete pedig nem nélkülözi a humort, s a vers egésze a jól szerkesztettség érdemét nem kevésbé mondhatja a magáénak. Néhány szemelvény a leírtak igazolására: „Torkom a therpomyléi / Szorulat, / Ledionas, a bor, mely lecsepege, / Gondolatim Sex…Rex…Xerxes serege.” Vagy: „Zöld hajtóka, sárga pitykés/ Közlegény…/ Egész a közlegénységig/ Fölvivém!” Még egyet talán: „Hadd igyon hát, hogy forogjon/ kerekem-/ Meg sem állok, csak a kancsó/ Feneken. / Bárha, mindjárt – amint Falstaff szólana – / Bárha – mondom, egy mérföldig tartana.” A rímek nem hibáznak, az írásjelek (a gondolatés felkiáltójelek, a szünetet jelző három pont) a monológ ritmusát érzékeltetik. A spontán szólás utánzása meglehetősen tudatos versszerzői munkát igényelt.
Hogy a bordal miféle társadalmi jelentőséghez jutott, jól mutatja, hogy nemcsak az irodalmi élet szervezésében munkát vállaló, hanem az irodalom korszerű felfogására vonatkozó nézeteket is befolyásolni kívánó Kisfaludy Társaság „nemzeti intézmény” jellegét igyekezett elismertetni pályázataival, amelyek közül néhány valóban a magyar irodalom számára meghatározóan fontos eredménnyel zárul. Az 1842-es pályázat21 „társasági ének”-re (geselliges Lied) szólt, melyet énekelve „hasonérzületű társak, derült együttlétben oly tárgyra függesztik lelköket, mely mindnyájok által hasonló oldalakról fogatik fel.” A társasági mulatozás fakasztja föl a közös éneklés igényét, amelyben nézetek, kedélyek, hangulatok közössége fejeződik ki, a baráti összejövetelek elmaradhatatlannak tűnő jelzése. A pályairat egy szokásrendhez kívánt segítséget nyújtani, jóllehet e baráti körök igen gazdag repertoárral bírtak e téren, a korábban emlegetett „közköltészeti” hagyomány részint kéziratos daloskönyvekben rögződött (bennük a kétvagy többnyelvű énekek száma sem csekély, a makaróniversek nem pusztán a diákévek latin-magyar emlékezetét örökítették tovább, efféle verse Petőfinek is van), részint e körökből is támadhatott oly résztvevő, aki bizonyos költői tehetséggel gyarapította a versek-énekek számát, nem egy a színpadról „szállt alá”, vagy megfordítva: innen vették át a társulatok. A Kisfaludy Társaság e „kör”-ök tevékenységére kívánt (volna) hatni, oly dal(ok) prezentálásával, mely egyként találkozik a műveltséget befolyásolni akaró intézményi tevékenység és a különféle színvonalú, érdekkörű „kör”-ök tetszésével. A pályázatot Lauka Gusztáv nyerte el, aki azt adta, amit vártak, hozzátenném, nem túl jelentőset, szembesítve a ténnyel, hogy Vörösmarty Fóti dalának terjedése, verses és énekelhető formája érdektelenné tette Lauka ügyeskedését. Petőfi azonban szükségét érezte, hogy reagáljon mind a Kisfaludy Társaság, mind Lauka tevékenykedésére. Jóllehet bordalaival jelen volt a „kör”-ök által ismert vers/dal-repertoárban, sőt, nem kell sok idő ahhoz, hogy némely verse elinduljon a folklorizálódás útján, a maga részéről ugyan a legkevésbé sem vetette meg e körök némelyikének társaságát, ám nem vett részt az „ivászat”-ban, legfeljebb megfigyelte az italozók viselkedését, testi-gondolati váltásaikat, általában magatartásukat, s e megfigyeléseket verseiben megörökítette. A bor hatásáról Petőfi sokat tudott. Verselőként képes volt mintegy a háttérből, szinte észrevétlen meglesni a társakat. Egyes szám első személye, kiváltképpen az ugyancsak nem ritka többes szám első személy fiktív figura (messze nem szokványos lírai én, de nem is szerepjátszását gyakorló, a vándorszínészetben „iskolázott” szubjektum) megnyilatkozása, aki még látszólagos azonosulásában sem adja át helyét annak, aki számára csak helyzetgyakorlat a bordal. A megszólaló elsősorban a műfajhoz hű, annak rekvizitumait alkalmazza egyre ügyesebben és meggyőzőbben. A magam részéről ezzel magyarázom, hogy a pályázat nyertese versére paródiát írt. Nem azért, hogy nevetségessé tegye a baráti együttlétek elterjedt formáit, hanem hogy az ott majd (esetleg) elhangzó énekek egyikének-másikának ürességére, sztereotípiáira, merő (ön)ismétlésben való alakjára rámutasson. Még azt is megkockáztatta Petőfi, hogy címével megtévesszen: Kördal, így kettős olvasati lehetőséget ajánlott. A felületesebb olvasó, „felhasználó” számára a vers címe azonos célzatával beleillik a körben dalolók énekismereteibe, a hangulat megfelelő fokára aztán valamely ismert dallamra elénekelhető. A beavatottak azonban tudták, hogy csínyt követ el a költő. Csak úgy tesz, mintha a magáévá tenné a kliséket, egy helyzet némi eltúlzásával „ellenének”-et alkot, a másutt is használt költői képet itt a humorosba futtatja át, az élethelyzetet, a színteret, az idő tartalmát, a külső létezést „ad acta” téve a kocsmai lét italos biztonságába rejtőzve, a kétütemű nyolcasok, páros rímű négysoros szakaszok menetében szinte állóképpé van merevítve az együttlét, a foglalatosság (mely semmi más, mint az italozás). A helyszín állandóságát jelzi a négy ízben ismételt itt, a viszsza-visszatérő iszunk, iddogálunk, a második és az ötödik versszak végén (ez utóbbi záró strófa) a kocsmában. Az első versszak megcsendesíti az alaphangot: „Bús az ember, ha nincs kedve, / Borba van a kedvmag vetve. / Hát azért iszunk mi mindig, / Meg sem állunk tíz-húsz pintig.” A sodró nyolcasok alig vétetik észre, hogy az első sor kijelentésként szinte abszurd, a kijelentést nem árnyalja a második tagmondat, az enigmatikusan ható kedvmag pedig nem sokkal később az Egri hangok egy strófájában (szó szerint) bomlik ki: formálódik ellenkező értelművé, metaforája a világra tártság (s nem a beszűkültség) poétikáját fogalmazza újjá („Kedvemnek ha magja volna: / Elvetném a hó felett, / S ha kikelne: rózsaerdő / Koszorúzná a telet, / S hogyha feldobnám az égre / Szívemet, / Melegítné a világot / Nap helyett.” A Kördalban a megnevezetlen tagjai a társaságnak kizárnák a külső világot. A mai hallással kissé (vagy nagyon?) csúfondárosnak érzett sorokból kitetszik, a társaság tagjai azért isznak, mert búsak, azért búsak, mert nincs kedvük, pedig pincéjük, házuk, feleségük van, még „egy kis” pénzük is van. Mindez mit sem ér, filozófiájuk nem több, mint „Ugyis holtig él az ember, / Költeni ha mer, ha nem mer.” Egy reflektálatlan versolvasásnak vagy egy ismert dallamra énekelt versnek megvan az a veszélye, hogy érdektelenné válik, mit „üzen”, „sugall”, ki-ki átengedi magát a ritmusnak, az éneklésnek. Petőfi paródiája erre a reflektivitás-hiányra játszik rá, a sztereotípiákat csak kicsit tolja el a képtelenség felé, a vers ritmusán, rímein, az ütemek szabályosságán mit sem változtat, a kimondandók egyazon hangsúllyal hangoztathatók. És csak egy kevéssel figyelmesebb olvasás nyomán bukik ki, ez mégsem a gondtalan, búfeledtető, az együttlét okozta örömöt érzékeltető, a bor jóízével élvezkedő együttlét, hanem mindannak, amit a Kisfaludy Társaság pályázata igényelt, és amit Lauka kötelességtudóan végigvitt – a megfordítottja, pici túlzással: nevetségessé tétele. Ebből azt is feltételezhetjük, hogy mely fajtáját a bordalnak veti el, mint értéket nem tartalmazót. Ez a negativitás kap alakot a Kördalban, és lényegében ezt folytatja a Részegség a hazáért, 1844 utolsó hónapjában. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a kortársak olvasatai megoszlottak. Akadt, aki szó szerint értette, egy pro patria gesztust vélt feltárulni a vers olvasásakor, de talán olyan olvasat is létezhetett, mely a paródiához közeli, egy magatartást a visszájáról láttató versbeszédet gondolt a vers jelentésének találgatásakor. Előrebocsátom, az utóbbiakkal egyetértésben tanulmányoztam a háromstrófás, szakaszonként ötsoros, x a b b a rímképletű verset, mely meglehetős szűkszavúsággal, célratörően járja körül önnön részegségét, melyet a hazáért érez, sosem szűnő aggodalma eluralkodásának tulajdonít. Így fölmenti magát mindenféle indoklás kötelezettsége alól. Kimondatlanul helyeslést-elismerést igényel magatartásáért. A három strófa csekély tere miatt természetszerűleg elmarad annak körvonalazása, vajon más cselekvés esélytelennek bizonyult-e? A részeg önfelmentő stratégiája: erővel állítja a maga áldozatkészségét. Az előbb említett esetben a kényszerek okozta kilátástalanság perspektívátlanságáról van szó, az utóbbi esetben: lehetőség adódik ugyan arra, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő beszédét végighallgassuk/ olvassuk, de ez nem elegendő érv a meggyőzésre. Lehet, hogy eleve elébe megy az érkezhető megrovásoknak, részegségét hazafias cselekedetnek méltatja, ezáltal fölmentéshez, sőt, elismeréshez juthat. „Én nem nézhetek vidáman / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok.” „Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, / Egy sebét hegeszti be.” A középső strófának e sorai már árulkodók. Az utolsó versszak nem a hazával, hanem a részegséggel cseng ki, noha a maga örökké válható életét ezáltal tölti ki, hogy ez biztosíthatja a haza jobb sorsát. Poentírozottan: „S ha még részeg vagyok; boldog / Volna a haza csakugyan, / Bár örökké kéne élnem, / Fiúk, nem láthatna éngem / Soha senki józanon.” Igaz, a feltételesbe helyeződik az amúgy sem valóságosként értelmezhető kijelentés, nemcsak az említett sorrend (az Én verszárói funkcióban), hanem az élnem–égnem rímelés nem csekély erőltetettsége, művisége nem teszi lehetővé, hogy drámaiságában érzékeljük a kijelentés súlyát. Éppen ellenkezőleg: a nagy szavakkal játék az italozás olyan stádiumának jelződése, amelyben a beszélő bizonyára elhiszi, amit mond. Kérdés: az őt körülvevők hasonlóképpen éreznek-e, és még bizonytalanabb, hogy a távolból, a versolvasás rejtettségében szemlélők-töprengők nem tulajdonítanak-e teljesen más jelentést a beszédnek, mint a versbeszéd alanya. Mindenesetre az utóbb bemutatott két vers kapcsolata (számomra) elég szorosnak tetszik. A bordalnak ezt a távolító, majdnem azt írtam, elidegenítő változatát az 1840-es esztendőkben senki nem űzi oly sikerrel, mint a bordal gyakorlójának, mesteri fokon űzőjének tartott, sokféle hangon megszólalni tudó Petőfi Sándor. A hipertrófiás előadásból nem feltétlenül következik ez, nem egyszer éppen a hipertrófia segíti a versbeszédet és versbeszélőt a geselliges Lied „csúcsára.”
1848 márciusának kellett beköszöntenie ahhoz, hogy Bordallal is azt ünnepelje a költő, mint ódáival: a „nemzeti” dalnak olyan változatát megformálva, amely nem tagadja meg származtatását a társasági énekből, annak felhívási, felszólító struktúráját azonban egy olyan célra irányítja, amelynek időszerű politikai utalásai nyilvánvalóak, mindamellett alkalmazhatóvá van téve az előadás ezúttal címként megnevezett műfaji jelölésre. Ami korábban az italozás előrehaladott stádiumában nagyhangúságnak, meggondolatlan, ám látszólag megélt kijelentésnek tetszhetett, ezúttal a helyzet egyszerisége és rendkívülisége adekvát nyelvi megfeleléséül szolgálhat. Az egyik kezében a kardot, a másikban a poharat tartó beszélő kifakadásként is értelmezhető megszólalásai magától értetődőnek gondolja a káromkodás versbe komponálását, hiszen erős indulatot kell tolmácsolnia, a bor eszerint a „megtestesült bátorság”: a szövegösszefüggésbe komponálva nem kelt sem visszás, sem komikus hatást. Mert a meglepetéseket hozó egészen közeli jövő nem akármilyen tetteket várhat el ama „kör” tagjaitól, akik a Bordal hallgatására gyűltek össze. A lelkesítő strófákban mintha megfeledkezne a beszélő, mit tart bal kezében, inkább a helyzetet ecseteli, a Nemzeti dalban bejelentett korés magatartás szükségességét emlegeti. Olyannyira természetesnek tartható ez a márciusi napokban, hogy nem szükséges hozzá „poétikai” indoklás, az előadás puritánsága, a rímek látszólagosan szokványos, ám érzékletességet kifejező volta, a kilenc szótagos, páros rímű, négysoros szakaszok a közbeszédhez közelítik a verset, inkább meggyőzni akar, mint a „szép” irányát megcélozni. Az utolsó versszak visszatér a címhez, az első strófához, a korábbi bordalok „szelleméhez”, néhol betűjéhez. A nagyotmondásnak tetsző fogadkozás-felszólítás a szó eredeti értelmében vett retorikából fakad, eleget téve a claritas (világosság) meg az aptum (a tárgyhoz-mondandóhoz illő stílusnem) igényének, lemondva az ornatusról (díszítmény). Az utolsó versszak mintegy conclusio (végkövetkeztetés), megerősítve egy hasonlattal: „Szabadságunk, aki hozzád nyúl, / Elbúcsúzhatik a világtúl, / Szívében vér s élet nem marad, / Kiürítjük, mint e poharat.” A forradalmas időben ennyi erőltetettség a vers conclusiojában megengedhető.
Ennyi előre tekintés után visszatérek 1844-be, a Dáridó után a fenti témakörbe (is) beilleszthető bordalához. E bor/helyzetdal a cím körüli állapotra utal, a történelmi gyásznapot bevonva, utóbb a hangos mulatozást némileg elcsitítva a hazafias érzés hangjait csalogatja elő. Azt mondhatnók, hogy az előadás a bordal kereteit feszegeti, meddig mehet el az italba feledkező, hogy szavát komolyan vegyük, „hazafias” szólama ugyanis komolytalanul cseng el. Talán ez, a maga nemében ügyes, ám nem túlságosan igényes vers erre a legjobb példa. A beszélő önnön kijelentését redukálja, történeti „emlékezet”-ét mozgósítja a hangulat, a mulatság foka érzékeltetésére: „Egész mohácsi ütközet / Ment végbe ott közöttünk; / Igaz, hogy a török a bor, / És a magyar mi lettünk”. A finomabb humor az előadást mérsékeli, a kettős ellentét (török–magyar, személy-bor) egyben más szempontból azonosításra ad lehetőséget, mely ebben a formában meglepő nyelvi fordulat. A versnek éppen közepét alkotó harmadik strófa egy másfajta azonosítást végez el, az italozás során váratlan önkritikus beszédről téve tanúságot, mely szintén akár humorforrásnak volna elkönyvelhető („Hanem még az is igaz ám, / Hogy harcoltunk vitézül, / Kivált, mikor a király, / Az ész, kidőlt nyergéből.”). Az utolsó versszakot egy kortárs olvashatta volna (nem bizonyosan olvasta így) elégikus sóhajnak, de főleg az 1848-as Bordal felől visszatekintve kétséges az efféle olvasat. Ugyanakkor hiányzik belőle az a szatirizáló hév, amely másutt előtör. Az előadás ennél visszafogottabb, az előkészítés-válasz játéka talán kidolgozottabb, kevesebbnek tekinthető az érv, többnek egy italozás végéhez közeledő sóhajtás, anélkül, hogy elégikus tónusba váltana át.
Az italozókat ellepő bánatos beszéd megszólal, ha kurtán is, a lekerekítés nem elsietett, de nem ébreszt erőteljesebb emóciókat. Az előkészítés csöndes humora és a zárás némi melankóliája között nem feszül oly éles ellentét, hogy az érzelmek kilengenének. Ennek ellenére a szembeállítás, a következtetés, a vágy nem csitul, kimondatik, s a záró sorokból még azt is következtethetjük, hogy efelé tartott a vers: „Ha oly hosszú lesz életünk, / Mint kortyaink valának, / Megérjük boldogabb korát / A bűs magyar hazának.” Ezúttal a jambusok figyelmeztetnek, hogy ne népdalimitáció után nyomozzunk, maradjunk egy „mediocris” stílusnembe sorolandó közköltészeti alkotás Petőfi-féle változata mellett.
S bármennyire érzékelhető a törekvés a költő részéről, hogy „köz”-költészetivé tegye, legalábbis a „köz”-költészetihez hasonlóvá egyes verseit, az 1842-es, 1842–1845 között alkotott versek sora végeredményben példázza, hogy a saját hangra lelés, a függetlenedés a sémától a cél és az eredmény, az elfogadást lehetővé tévő ismerősség mellett, ezen túl az ettől kisebb-nagyobb eltérés artikulálódása hívja ki a pozitív vagy negatív viszonyulást, mely aszerint oszlik meg, mennyire fogadja toleránsan a kritikus a hangnemi változtatást, egy-egy különös elem becsempészését, a műveltségi mozzanatok applikálása mellett a „káromkodás-líra” realizálódását. Annyi mindenesetre elmondható, hogy Petőfi még ott sem enged a szinte kikerülhetetlen elvárásnak, ahol az elvárásnak megfelelés biztos sikert ígér. A De már nem tudom, mit csináljak… egy lírai epigramma tömörségével jeleskedő verse az egyetlen, amelyet a „tett” helyszínén, 1844 februárja közepén írt. Tokajban a tájegység címeréül, hírnevéül, megéneklendő tárgyául kínálkozó „tokaji” megverselése szinte kötelező feladatnak ígérkezett, belépés egy nem akármilyen tekintéllyel rendelkező hagyományba, melyben felragyogni látjuk Voltaire és Goethe nevét, Kölcsey Hymnusából pedig szakralitással töltődik föl. Költőnk nem él e könnyen teljesíthető lehetőséggel, nem annyira a bor a tárgya a versnek, inkább fogyasztója, az ital túlzó dicséretének nyoma sincs, a mértéktelenség ebben a versben a túlzás retorikájával kap alakot. Az első versszakban antitézis fogalmazódik meg, hogy a második versszak hiperbolával elégítse ki a felkeltett várakozásokat. A vers „kulcs”-szavai rímhelyzetbe tétetnek: szomjazom, csodát, Tiszát, Dunát, hogy személy és vágy egymásba gondolására sor kerülhessen. A 3 ütemű kilencesek a hasonló versekre utalnak vissza. A Tokajban született vers mellőzi a kézenfekvőnek tűnő táji vonatkozást, ehelyett tágabb perspektívát gondol el, hogy a vágyat, annak kielégítését megfelelő távlatban/távlatból szemlél(tet)hesse: „De már nem tudom, mit csináljak? / Meginnám a borát az országnak. / S mentül több az, amit megiszom, / Annál iszonyúbban szomjazom. // Mért nem tesz az isten most csodát? / Változtatná borrá a Tiszát, / Hadd lehessek én meg a Duna, / Hogy a Tisza belém omlana.” Ami feltűnő, a szerkesztésben érvényesülő parallelizmus. Mindkét strófa kérdő mondattal kezdődik, melyeket feltételes módú igével kezdődő sor követ, az ige után a borát, illetőleg borrá következik, a sort pedig az országnak, illetőleg Tiszát zárja, valamiféle általánossal szemben a konkretizált. A strófákat záró két sort egy helyzet és annak lehetséges feloldása teljesíti ki. Ez utóbbi vágykielégülésnek a felkiáltójel ad nyomatékot, mely nincs ellentétben azzal, hogy a versre aligha mondható jellemzőnek a merev kompozíció, az állítások helyébe helyezett tagadás (mindkét versszak első sorában ott a tagadószó) egy kissé körülményesebb, kevésbé poétikus, mintha túlzott céltudatossággal felruházott állításokba ütköznénk. Hiszen éppen ez a túlzó kívánság, majd a csodavárás reménykedése hoz mozgalmasságot a versbe. Még akkor is, ha a második strófa első sorában a „most”, a második és harmadik sorában az én meg akár helykitöltőnek is minősíthető volna. A versegész feltételezésbe emelése (négy feltételes módú igealak) egy ábrándvilág „leszállítása” a konkrétnak ható, ám a hiperbolikus megoldás miatt az isteni csodát idéző (költői) lehetőség elgondolhatósága mellett elhangzó érvként könyvelődik el. Ennek lesz folytatása, kifejtése az Egri hangok (Eger, 1844. február 18–21.), mely a hazafias líra irányába nyit, képkincsével pedig az eddiginél merészebb utakra vállalkozik. Ezzel párhuzamosan olvashatók a geselliges Lied körébe sorolható olyan versek, mint a Szerelemés pipadal (1844. március vége – április eleje), az ezeket jócskán meghaladó Füstbe ment terv meg az Egy estém otthon, mely utóbbiba szervezi a költő, mint mulattatja apját egy bordala elmondásával („elszavaltam / Egy bordalom neki”), a játékos Poharamhoz (1844. április 20. – június 15.), mely meglepő módon italozó és pohár helycseréjét gondoltatja el. Az én torkom álló malom (1844. április 20. – június 15.) egy zsánerkép elemeit is tartalmazza, az italozó és felesége, e kettős: a malom és a rokka képiségével feldúsítva. A kevésbé igényes, némileg leegyszerűsített előadású Meredek a pincegádor… (1844. április 20. – június 15.) meglepőt ugyan nem hoz, de könnyed dalszerűségével, ismétléstechnikájával, csattanóig feszített beszédével mégis a figyelmet érdemlő versek közé tartozik. Mindezekhez képest az 1844. december 20. előttre keltezett (A hegyoldalt venyigesor takarja…) elsősorban verselésben kelt figyelmet: 11-11-8-8-8 soraival, a strófa utolsó szavának ismétlése – elképzelhető – egy remélt, elképzelt, mindenesetre elképzelhető dallamhoz igazodás, a ritmus fenntartása, ugyanakkor (inkább a második strófában, mint az elsőben) a köznyelvi igény beteljesítése. A szerelem és bor megkísérli a kétféle dalváltozat összefogását, részint a carpe diem öröksége jegyében, részben közköltészeti emlékekre hivatkozva, és részint ama szituációt ismételve, miszerint: „Ígyunk! Pénzünk van, hátha pénzünk / Idő jártával odalesz.” A lét mulandósága nem érzelmi válságot hív elő, hanem sugallja a szerelem és a bor „élvezését”, mindez olyan módon közvetíthető, hogy a dalszerű forma a versszakok párhuzamos szerkesztésével az ismétlődésnek kedvez.
Az 1845. február közepére keltezett Mulatság közben a búcsú verse: a négy strófa közül csupán az elsőben merül föl a bordalok tárgya, a lemondás gesztusa elégikus hangokat csal ki a költőből, a verssorok meghosszabbodnak (11-10-11-10, jambikusok, félrímes szakaszok), kérdéssel, bizonytalankodással cseng ki a vers, az emelkedettebb tónus miatt kevés az esélye, hogy népszerűségre törő komponistára leljen. A bordalok tematikája egy rövid időre tér csak vissza (Rég veri már a magyart a teremtő…, 1845. június 25. és július 15. között). A hangsúly a nemzetre nehezedő bú okozta bánat helyett annak elhárítására tevődik át: „De ha isten bút adott a nemzetnek, / Azt is adott, mivel a bút ölje meg. / Hol terem több bor és több szép lány, / Mint itt belül Magyarország határán”. A „közköltészetiség” ilyen és ehhez hasonló helyeken fordul át az „irodalmi népiesség”-be, egy kevéssé népmint inkább népszerű költészeti hang imitációjába, melyben nem az esetleges szerepjátszás, hanem egy általában elfogadott tónushoz igazodás lesz a domináns elem. Sem nem bor-, sem nem „tisztán” szerelmi dal, a kétféle vers együttes hangzásakor a szituációs líra példázódik. A cím és az első sor adja az alaphangot, az utolsó sor lezárja, összegzi, ami leíratott „Így vígad a magyar ember, hiába”), egyben a magyar „karakteri szentimentalizmus” tézisét visszaigazolta.
Még egy versre érdemes kitérnem, aligha megnyugtató végkövetkeztetés kedvéért, mégis, a költőtől eredeztethető, összegződésfélét „re”-konstruálva: a Borjádra lokalizált, 1845. szeptember 25. és október 7. közé keltezett A költő és a szőlővessző vonja magára az értelmezni szándékozó figyelmét. Mivel ilyen leplezetlenül még Petőfi-vers nem fogta össze egy (nyelvtani) szerkezetbe a bordal két mellőzhetetlen tényezőjét, a tárgyat és annak lírává alakítóját. Emellett meglepőnek hat a csonkán maradt záró sor, mely a verset végigolvasván erősíti a kezdeti feltételezést: ehelyt nem fejeződött be valami, hanem abbamaradt. Egyszerűbben: töredék. Nem annak okából, hogy kifogyott volna ötleteiből a költő, nagy valószínűséggel nem azért, mert ekképp volna sejthető, ami erőteljesebb ebben a formában, mintha kimondatott/részleteződött volna. A korai német romantika még csak nem is távoli emlék, amely megemelte a töredék jelentőségét, Heine költészete elfedte a Schlegelek vagy Novalis emlékét. Valami eszerint töredékesre komponálódott, valami folytathatóságának nincs esélye, valaminek kimondását, megnevezését nincsen, ami követhetné. A költő és a szőlővessző másképpen a búcsú verse, mint a Mulatság közben. Nem az életrend változik, nem a költő fordul(t) más irányban, hanem kettejük igazi lényegére ráismerés, e ráismerés versbe foglalása teremti meg annak kényszerét, hogy mind a költő, mind a szőlővessző „világban-lét”-ét újragondolhassunk.
Az idillnek induló vers a tagadás és állítás alakzataival vázol föl egy helyzetet, mely régi szokásra emlékeztet, és a jelenben megismételhetővé képzeli: a költővé koszorúzás szép ceremóniája idéződik meg. A régiek a borostyánkoszorút kapták, a vers beszélője a szőlővesszőből font koszorúval lépne saját költői világába, és így lépne ki a világba. „Mert a szőlővessző és a / Költő sorsa oly hasonló.” A továbbiakban ez a sorshasonlóság értelmeződik: s mert sors, ezért a tét sem jelentéktelen, a költő és a szőlővessző mellé sorolódik a világ és a dal, méghozzá összefonódottságukban. Költő és szőlővessző a világban „történik” meg, a bor és a dal együtt „lélek”, e lélek jelen lesz a világban, bor és dal itt töltik be küldetésüket, ott (a költő és a szőlővessző) – küldetésüket betöltve – „Elhervadunk, elenyészünk.” A bor és a dal árad szét a világban „vígságot” hoz… Itt csendesedik el a költői szó, kimondja még, hogy „Vígad a világ”, ezt már csak három gondolatjel követi. A bor és a dal (eszerint) áldozat a költőtől és a szőlővesszőtől, nem jutalmaznak, önmagát kell adnia (feláldoznia?), hogy a világ vígadhasson. Ez az áldozat önmagát a beteljesülés során osztja szét a világ számára. S miután a lélek végrehajtotta, amit vártak tőle, a bor és a dal eljutott azokhoz, akiknek szánták, megszűntek tovább mondhatónak lenni. A világ vígadozása tarthat jókora ideig, megújulhat, ismétlődhet, más formává alakulhat. A bor és dal lélekként nem formálódhat sem önmagától idegenné, sem máshoz hasonlóvá. A bor és a dal csupán párhuzamosságában, egymáshoz hasonlóságában–hasonlíthatóságában létezhet. Ekkép lesznek erővé a világban, de ekképpen hervadnak és enyésznek el, mikor lélekként adatnak át a világnak.
A vers külső formájánál, erős koncentráltságánál fogva dalként is funkcionálhatna, ám elégikus tónusban szólal meg, dallamában egyszerű, szinte igénytelen. Lemond a rímelésről, a kétütemű hetes, trochaikus, az ismétlések nem a szókincs szűkösségét, hanem az előadás takarékosságát jelzik. Éppen ez a koncentráció kölcsönöz erős hatást, az ismétlések a kulcsszavakból áradó dinamikát fokozzák, a vers csúcspontjára ér, hiszen (vígad a világ) az egyetemes lesz a hely, ahol igényelték(?) jelenlétét, ahová jutni végzete lett, amikor (hirtelen) vége szakad a versnek; az utolsó sor mindössze félsor, melynek folytatására hiába vár az olvasó.
A bordalokkal szemben a költő itt, leplezetlenül, mint a bordalok szerzője mutatkozik, nyoma sincs a „szerepvers” és a „szerepjátszás” emlékének. Annál inkább a költői feladatés áldozatvállalásnak, „Költő és szőlővessző / A világnak adja lelkét”. Ennél többet nem mondhat a bordalok költője. De kevesebbet sem. Az e műfajával az irodalomba lépő, majd ezt a műfajt a saját alkotói kedve szerint formáló, változataival új korszakot előkészítő költő visszatekintve másképpen helyezi el magát a költészetben, mint tette azt a korábbi esztendőkben. Vállalt múltba utasítja a dalszerzés e módját, nem járja be, pusztán írásjelekkel érzékelteti, hogy ha valami jön ezután (és – mint ismeretes – sok minden jött ezután), az más lesz. A dal lelke hervadhatott, elenyészhetett, akár a boré, de más dalok lelke vár arra, hogy átadassék a világnak. A Változás (1845. október 8–14. között) egy új tájékozódás jegyében új magatartásformát ígér, nemcsak személyiségének változását verseli meg, hanem lírájának állandó tényezőit is cseréli. A bordalhagyomány elemei sem hiányozhatnak ebből a fajta lírából.22
—
1 A Petőfi-versek kronológiájában, szövegében az alábbi kiadványhoz igazodom: Petőfi Sándor, Összes versei, s. a. r. Kerényi Ferenc, Osiris, Budapest, 2004.
2 A Petőfi-versek német fordításai következetlenül élnek a Weinés a Trinklied jelöléssel. Minthogy Petőfi a bordalt használta, emellett maradok.
3 Anna Dünnebier, Kulturgeschichte des Essens und des Trinkens. München, 1999 – könyvére hivatkozik Moritz Csáky, Speisen und Essen als kulturwissenschaftliche Perspektive = Kulinarik und Kultur. Speisen als kulturelle Codes in Zentraleuropa, hg. Moritz Csáky, Georg Christoph Lack. Böhlauu, Wien, Köln, Weimar 2014, 9.
4 Az útirajzok/levelek bevonása az elemzésbe jócskán megnövelné a dolgozat terjedelmét, így nehezen bár, de lemondok az ott lelhető adatokról.
5 Horváth János, Petőfi Sándor, Pallas, Budapest, 1922. (facsimile kiadás: Gondolat, Budapest, 1984), 49–52, 498–499, 501–502. Horváth János könyvéhez fűzött polémikus megjegyzéseim: Fried István, A szellemi élet tragédiája és a korszakos jelentőség között, Irodalomtörténet 68, 2004, 1, 62–74.
6 Zolnai Béla, A magyar biedermeier, Franklin, Budapest, é. n. Felhasználva egy korábbi dolgozatomat (Das österreichische Biedermeier, Arbeiten zur deutschen Philologie, Debrecen 12, 1978, 70–86.) összefoglalólag a nemzetközi kutatásról és annak vakfoltjairól: Fried István, Szempontok a »biedermeier« fogalmának értelmezéséhez = Uő, Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása, Lucidus, Budapest, 2010, 55–68.
7 Baróti Dezső, Biedermeier ízlés a francia irodalomban/Gout prudhommesque dans la Littérature française, Ferenc József Egyetem Francia Intézete, Kolozsvár, 1942, Magda Lobinger, Un Précurseur de la Littérature Comparée, Nicolas Martin, Son Styl »biedermeier« Ses inspirations allemandes et hongroises, L’Institut Français de l’Université de Szeged, 1937.
8 A nem jelentéktelen cseh hozzájárulás a kutatáshoz eleinte a német mintát követte (akár a magyar), fokozatosan azonban függetlenedett, s a saját irodalmi jelenségeket a hazai irodalomtörténeti megfontolások alapján mutatta be.
9 Gömöri György, Petőfi Sándor emlékkönyvi bejegyzései tükrében (2018) = Uő, Elvándorlók és elvágyódók: Esszék és tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 2021, 25–46.
10 Baróti, i. m., 83. A szerző hol 1860-ban, hol 1870-ben húzza meg a korszakhatárt. Persze, a divat, a bútoripar, a lakástervezés, a „körök” története meglehetősen szórt idői tényezőket hozhat játékba. Krúdy Gyula stilizációs technikájával imitál biedermeier „hangulatokat” XX. század eleji novelláiban, némely regényjelenetben. E stilizációból ironizáló felhangok hangzanak ki.
11 Csörsz Rumen István, Pönögei Kiss Pál avagy Petőfi és a közköltészet = Tanulmányok Petőfiről: Ki vagyok én? Nem mondom meg, szerk. Szilágyi Márton, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2014, 203–226.; Uő, „Horátzal eggyet értek.” Csokonai és a magyar bordalhagyomány változása = Római költők a 18–19. századi magyar irodalomban: Vergilius, Horatius, Ovidius, szerk. Balogh Piroska, Lengyel Réka, MTA BTK, Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2012, 15–140. Kerényi Ferenc figyelemre méltó figyelmeztetésére hivatkozva írom ide, hogy Petőfit kritikusai főleg a bordalok és a zsánerképek miatt támadták: Kerényi Ferenc, Egy régi konfliktus némileg új megvilágításban = Tanulmányok Petőfiről…, 45–57.
12 Rexa Dezső, Petőfi »A borozó«-ja és Kazinczy »Bor mellett«-je, Irodalomtörténet 26, 1937, 18–22. A borozóról Hartmann János, A borozó Petőfi, Magyar Szemle 1900, június, 278–280.
13 Kazinczy versét az alábbi címeken kereshetjük: Bóldog bolondoskodás / Bátorodás az élet sebess repűlete ellen / Az élet élte / A kor örömei / Bor mellett. Kazinczy Ferenc, Költeményei II., jegyzetek, s. a. r. Debreczeni Attila. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2018, 176.
14 Baróti, i. m., 88.
15 A Carmina buranából a számottévő hatástörténettel rendelkező Ráday Gedeon fordított, fordításához vitaverset fűzött. Ráday Gedeon és Földi János, Összes versei, s. a. r. Borbély Szilárd, Universitas, Budapest, 2009, 53–54.
16 A Vörösmarty-verseket az alábbi kötetből idézem: Vörösmarty Mihály, Kisebb költemények III. (1840–1855), s. a. r. Tóth Dezső, Akadémiai, Budapest, 1962.
17 Az említett Vörösmarty-versek továbbgondolhatók a költő és a költői szó társadalmi-össznemzeti státusa elemzésének irányában. A költő, a költészet megbecsülése, a költő elismertsége versbeli utalásait olvashatjuk össze. Szilágyi Márton az életrajz felől közelít a kérdéshez. Idevonatkozó dolgozatából hiányoznak a versek. Szilágyi Márton, Vázlat Vörösmarty társadalmi státuszának alakulásához = Uő, »Miért én éltem, az már dúlva van.« Vörösmarty-tanulmányok, Osiris, Budapest, 2021, 36–53. Könyvében más helyen: Vörösmarty politikai költészetéről, uo., 193–226.
18 E vers jelentőségéről: Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris, Budapest, 2008, 123.
19 Mozart két operájából is a bordal népszerű előadási darab lett. A Szöktetés a szerájból Osminjának, a Don Giovanni címszereplőjének bravúrt igénylő áriájára utalok. A Petőfi-lírában utalt Falstaff bordalával tűnik föl Otto Nicolai A windsori víg nők című operájában (ősbemutató: 1849). A világirodalomból kiemelendő Goethe Faustja első részéből a lipcsei Auerbach-pincében felhangzó két bordal. Mephistopheles az utóbb Muszorgszkij megzenésítésében önálló előadási darabbá lett Bolhadalt énekli el.
20 E kérdésről a kelet-közép-európai kontextus felvázolásával készítettem dolgozatot: Fried István, Volksdichtung, Volkstümlichkeit, Kunstdichtung in den Literaturen Ostmitteleuropas des 18. Jahrhunderts, Studia Slavica Hung. 28, 1982, 91–123. Magyar változata: Fried István, Népköltészet, népiesség, műköltészet Kelet-Közép-Európa irodalmaiban a 18. században = A megváltozott hagyomány, folklór, irodalom, művelődés a XVIII. században, szerk. Hopp Lajos, Küllős Imola, Voigt Vilmos, MTA Irodalomtudományi Intézet, ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 1988 (1991), 61–102. Sajnálatos, hogy a Küllős Imola kezdeményezte közköltészet-kutatás teljesen ignorálja ezt az egyébként valóban nehezen hozzáférhető kötetet.
21 Idézi Kerényi, i. m., 107.
22 Nem kívánnám hosszabban fejtegetni Vörösmarty és Petőfi bordalelképzeléseinek eltéréseit. Vörösmarty romantikus retorikája, az alapul szolgáló dal ódába emelése más stílusszintet igényel, mint Petőfi „népiessége”, mely hol valóban úgy tesz, mintha népdalt imitálna, legalább is a népdalból köszönő figurákat szólítana és szólaltatna meg, máskor azonban a közköltészet lebeghetett szeme előtt, a közvetlenség, a parodisztikus hozzáállás, az érzékelhető távolságtartás kifejezését megcélozva születik meg egy új poétika. Amely másképp kapcsolódik a romantikához, mint Vörösmarty versbeszéde. Petőfi népiessége nem egy esetben határozottan a romantika irányába tart. De ennek kifejtése már egy újabb tanulmányt indítana el.