M. Kovács Melinda rövidprózái

M. Kovács Melinda rövidprózái

Arnold Eszter felvétele

A sziget

Mozi helyett sétálni hívta. Kiállításra nem merte, semmit sem konyít a festészethez. Fruzsi ellenben a képzőművészetire készül.
A tó sötét folt az erdő szélén, sűrű nádas öleli körbe, néhol akad egy-egy hozzáférhető, keskeny partszakasz. Körbejárni elég volt egy óra, feszeng, korán van még hazamenni. A lány sokat beszél, jövőbeli tervekről álmodozik, melyek közt a fiú neve nem szerepel. Fájhatna, de alig ismerik még egymást. Leülnek a fák alá, a lány kinyújtja a lábát, hátradől, a könyökére támaszkodik, haja sűrű zuhatag. Az avart söpri vöröses szőkesége, árnyalatai belesimulnak az évszak színeibe.
– Ússzunk át a szigetre! – veti fel.
Talpra ugrik, lecibálja magáról a farmert, kibújik a pólóból, bugyiban és melltartóban fut a vízbe. Mire a fiú feleszmél, a lány már térdig áll a tóban, remegve locsolja magára a vizet.
– Jó kaland lesz, gyere! – biztatja, de a foga közben összekoccan, lila a szája, vacog.
Lali legyűri a torkát szorongató rossz érzést, vigyorogva követi. A kavicsok felülete hideg és kemény, kellemetlen az érzés, ahogy a talpába nyomódnak. Hátát égeti a nap, meleg a kora őszi délután, hívogató a tükörsima vízfelület. Előrenyújtja a lábát, elsőre csak az ujját meríti bele, felszisszen, amikor a lábfeje is elmerül. A lány már derékig áll a vízben, a válla fölött tekint hátra, biztatóan mosolyog.
Lali bokáját karcolja a sötétszürke víz, még néhány lépés és már a hasáig ér, még kettő, a mellkasáig elmerül. Levegő után kapkod, elrugaszkodik. Teljesen alá kellene bukni, de riasztó a mélység. Ha víz alá kerül a feje, rátör a pánik. Gyűlik, gomolyog a félelem a gyomra körül. A lány méterekkel távolabb bukkan fel a víz alól.
A partról közelinek tűnt a sziget, Lali már bánja, hogy nem beszélte le azonnal. Hatévesen leszakadt alatta a stég, azóta riasztja a mélység. Soha nem beszélt róla senkinek.
Legalább huszonöt méter lehet még hátra, fárad a karja, lassul, fogy a levegő. A baleset után sokáig csak térdig merészkedett a vízbe, évekbe telt, mire legyőzte a víziszonyt, de a biztonságérzete végleg odaveszett. A kilenc évvel idősebb bátyja húzta ki a vízből, kétségbeesetten püfölte a mellkasát, két bordája eltört, de a mentősök szerint ez mentette meg az életét. Az apja a nyaralóból rohant le mezítláb, kócos hajjal, imbolyogva a sörtől – ami a kánikulában gyorsan a fejébe szállt –, zihálva kapkodta a levegőt. Őrjöngve rázta az idősebbik fiát, rád bíztam az öcsédet, te meg vízbe fojtod, ordította. A szomszédasszony sikoltozott, hogy hagyja már a gyereket, még megöli, rohant a férjéért, ő lépett végül közbe. A mentőorvos morogva végezte a dolgát, nyugtatóinjekcióval fenyegetőzött. Amikor a gyerek végre magához tért és felköhögte az iszapos vizet, az apa is lecsillapodott. Nyüszítve zokogott a szomorúfűznek dőlve, a tó felé fordult, hogy eltakarja az arcát. Katartikus jelenet volt, sosem látták sírni azelőtt.
Fruzsi már kikászálódott a partra, ugrál, hogy újraélessze a testét, a karját dörzsöli,
hogy felgyorsítsa végtagjaiban a vérkeringést. Lalit a nagyanyjára emlékezteti ez a mozdulat, hógolyózás után, ha átfagytak az udvaron, az asszony dörzsölte így a testüket, mielőtt a kezükbe nyomott egy bögre gőzölgő, forró csipketeát.
– Siess, mert megfagyok! – kiabál a lány, aztán eltűnik a nádas mögött.
Nagy sokára Lali lába is érinti a talajt, kimászik a partra, szemét csípi a tó zavaros vize. Teljesen lehűlt a teste, percekig tart, mire alábbhagy a remegés. Jól jönne most nagyi teája, vagy legalább egy puha törölköző. Védtelen mellkasa előtt szorosan összekulcsolja a karját, a napsugarak erejében reménykedik.
Fruzsi, kezére hajtott fejjel, hason fekve napozik a fűben, Lali lassan közeledik, elárulják a talpa alatt összezúzódó, száraz falevelek. A lány nem fordul felé, a szemét sem nyitja ki.
A melltartó a fa alsó ágán szárad, még csepeg belőle a víz. Lali a fűbe heveredik, diszkrét távolságot hagy kettejük között. Elégedettségét enyhe szorongás tompítja: a parton hagyott ruhák miatt aggódik, a farmer zsebében lapuló, méregdrága mobilt félti. A vacsora is nyugtalanítja, az esti közös étkezés elvárás a családban. A baleset óta az anyja merő görcs és aggodalom, az apja kontrollmániás, a légkör örökké feszült. Lali későn jár haza, a matematika- és angol szemináriumokra hivatkozik. A közelgő érettségi remek ürügy, hogy a délutánokat is házon kívül töltse. A szülei erőltették a gimnáziumot, magától értetődőnek tartják a továbbtanulást. Lali szívesebben töltene külföldön egy évet, dolgozna és nyelvet tanulna, de gyáva az apja elé állni.
A bátyját nem tudták irányítani, a baleset után szeretni is nehezükre esett. Húszévesen költözött el otthonról; tavasszal látták utoljára, júniusban, a családfő születésnapján sem jelent meg. Egy SMS-t és egy üveg Zubrowka vodkát küldött, ami felbontatlanul várakozik a bárszekrényben.
Lali fázik. Feláll, a melltartóért nyúl, Fruzsi mellé fekteti. Lesétál a vízhez, a túlsó partot fürkészi: a ruhák egymásra dobálva, érintetlenül hevernek a fa alatt.
– Azt hiszem, nem bírok visszaúszni. – A lány szemérmes, háttal áll miközben öltözik. Lali a fenekét bámulja: mostanra teljesen megszáradt rajta a bugyi.
– Van egy csónak a nádasban. Majd azzal átjutunk – feleli.

 

Istennek nem számítanak a részletek

 

Éjszakánként azt álmodom, hogy az erdőt járom. A táj kopár, térdig ér a hó, átázik a csizmám. Nem ismerem a hazavezető utat. Órák óta egy szarvasbikát követek.
Esténként az ágyam mellett térdelve imádkozom. Nem kapcsolok lámpát, gyertyát gyújtok helyette, bár gyanítom, istennek nem számítanak a részletek.
Az éjjeliszekrényen érintetlen a könyv: az egyetlen holmi, amit nálam felejtettél. Soha nem fogom utánad küldeni, de egyszer talán majd elolvasom.
A hónap utolsó szombatján megfőzöm a levest, amit úgy szerettél. Az otthon íze, így nevezted. Két személyre terítem az asztalt, szalvétát is teszek. Fehéret. A minta az ünnepeknek jár. Egyedül eszem: lassan, szipogva kanalazom a gőzölgő levest. Főznék neked újra: szigorúan a recepthez tartva magam, ahogy tanítottál.
A látomások tiszták. Sosincs miben kételkednem. Ha gyötörnek, álmokba csomagolom a szavaidat. Az erdőben a hó ropog a talpam alatt. A fák magasak, az égig nyúlnak, nem látom az ágak csúcsait. A nap elvakít, átragyog a réseken. Órákig bolyongok a fák között. Nincs kiút. Az erdőből és az életből sincs kiút. Belőled sincs. Sohasem lesz.
Évekig bántottalak. Szavakkal, az elégedetlenségem dühével. Földhöz vágtam a mobilodat, aztán napokig némasággal büntettelek. Utólag azt mondtad, jogosan, mégsem maradtál velem. Még mindig félek. A magánytól épp úgy, mint az emberektől. A kávéd keserűsége rám is átragadt. Számomra az élet csak édesen elviselhető.
Tegnap elfogyott a gyertya és a kenyér, délután megkívántam a narancsot. Már korán sötétedik, félek kilépni a házból. Kígyózó sor állt az üzlet előtt, egyesével engedték be az embereket. Az előttem állók azt beszélték, valaki vodkát lopott. Kávét és teát is vettem, narancsból három kilót. Citromos roládot és csokimázas diókockát. Meg kólát. Dénes, ha átjön, illik megkínálnom valamivel.
Felteszek egy lemezt, és a macskával az ölemben forró teát kortyolok. Megvan még a régi gramofon. Gyújtok néhány gyertyát, és a kandalló tüzét bámulom. Ez a te zenéd: jazz. Lassú és mélabús. Mint amilyen az élet volt veled. Kinyitom a könyved: tizenkét novella az elmúlásról. Nem szív magába a történet, de megtalállak a sorok között. Már tudom, hogy te vagy a szarvas, de a vadász, s az erdő is te vagy. Úgy az élet, mint a halál.
Szakad a hó. El kellene hányni a kapu elől, szabaddá tenni a járdát. Felelőtlenség megvárni a reggelt. Dénes sosem érkezik tizenegy előtt. Néha benéz, maradékot hoz a macskának. Hiába mondom neki, hogy száraz macskaeledelt eszik. Ha rossz napom van, vigasztal, babusgat, mint egy gyereket. Óvatosan ér hozzám, jólesik, hagyom. Az érintésedet ismerem fel a mozdulataiban. Az elutasításomat is megérti. Te nem voltál ennyire elnéző velem.
Feláll, a szoba közepére siet, és verseket szaval nekem. Hosszan, beleéléssel idézi a sorokat. Szórakoztat ez a bohóckodás. Eleinte meglepett, hogy akad még valaki, aki hajlandó miattam hülyét csinálni magából.
Dénes többször is megkérte a kezem. Azt hazudtam, félek a kötődéstől. Pedig a bizalom hiánya, ami visszatart.

*

Hatodikban Dini megkért, legyek a felesége. Hozzám kell jönnöd mondta, olyan szép a szemed. A kezed finom és puha, mint anyáé. A hajadnak rózsaillata van. Beleszagolt. Elhúzódtam, féltem, hogy megpuszil. Azt csak apának engedtem.
Hiszel az angyalokban, kérdezte Dini. Akik az ajándékot teszik a fa alá karácsonykor, és éjszaka kitakarítanak az anyukák helyett. Az angyalok nem takarítanak, ellenkeztem. De nálunk igen, erősködött. Tudod, anya sokszor fáradt. Sokat dolgozik. Gyakran veszekszik a főnökével, amiért bent kell maradnia, és nem tud értem jönni tanítás után. Lehet, hogy anyát ki fogják rúgni, mert neki én vagyok az első. A főnökének nincsenek gyerekei.
A Jézuskában hiszel? A templomban néha találkozunk. Azt mondja, legyek jó és szófogadó, hogy anyának könnyebb legyen. Nekem nincs testvérem, se apukám. Elgázolta őket egy autó. Anya mindig szomorú, ha a régi fotókat nézegeti. Titokban csinálja, de én hallom, ahogy zokog.
Dini szépen rajzolt, sok ceruzája volt. A zöldet nekem adta, mikor az enyémnek kitörött a hegye. Azt mondta, ilyen a szerelem. Icu néni haragudott, ha otthon felejtettük a színezőket, anyától ezért két csomaggal is kaptam. A pónis faragónak több hasznát vettem volna, de anya szerint túl drága volt. Nem kell új, míg a régi is használható.
Dini megígérte, hogy vesz nekem egy lovat, ha a felesége leszek. Szereti a lovakat. Ha az anyukája otthagyja a főnökét és talál másik állást, ahol jobban keres, Dini szeretne lovaglóórákra járni. Én félek kicsit a lovaktól. Dini szerint nem bántanak. Szeretnék hinni neki, de szerintem az angyalkákról is hazudott. Apa azt mondta, nem szabad hazudni, úgyis mindig kiderül. Ildi néni is azért vált el János bácsitól, mert folyton csak hazudott neki. Nem mehetek hozzá Dinihez. Nem akarok elvált nő lenni, mint Ildi néni.

*

Fekete az éjszaka. Nem világítanak a lámpák a bekötőúton. Áramszünet van megint. Idebent égnek a gyertyák, pattog a tűz, a macska az ölemben alszik. Valaki dörömböl az ajtón. Dénes lehet. Ideje volna kulcsot adnom neki. A tiéd az előszobában lóg a falon. Tegnap egy üzenetben azt írtad, neked már nem fog kelleni.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/4-es lapszámában.

 

M. Kovács Melinda (1979, Dunaszerdahely)

A nyitrai Szlovák Mezőgazdasági Egyetemen szerzett diplomát.  2017-ben jelent meg A Kételyen túl, majd 2019-ben A vétkeinken túl című regénye a Garbo Kiadó gondozásában. Családjával Dunaszerdahelyen él.