Hajdu Levente novellája

Hajdu Levente felvétele

Tibor kilépett

Tibor kilépett végül a mélybarna, lepattogzott bejárati ajtón. Mióta kirúgták az ügynökségtől, vagyis nem kirúgták, hanem megbeszélték, hogy közös megegyezéssel felbontják a munkaviszonyt, ritkábban tudott ilyen szabadon elindulni Budapest utcáin. Sikerült annyi pénzt megtakarítania az apai nagymama örökségéből, hogy egy ideig nem kellett új munkahelyet keresnie. Inkább elengedte a szorongásait, és hagyta egyenesbe jönni az életét, ahogy Náray Tamás mondaná. A Sunshine Médiaügynökség HR-es osztályvezetője csak annyit mondott szenvtelen arccal, hogy látjuk a lelkesedést, Tibor, de ez nem neked való munka, cégünknek a hatékonyság a legfontosabb szempont, és úgy látjuk, hogy neked valamilyen kötetlenebb munkát kéne keresned, ahol hagynának időt a kibontakozásra. Kérlek, még zárjuk le ezt a tankos kampányt, írj egy részletes hagyatékot az utódodnak, és kapsz egy hónap fizetett szabadságot.

Tibor az újra tavaszias reggeleken hosszan bámulta a teret az önkormányzati lakásában, amelyet nem csak kormányközeliek kaphatnak meg. Sokáig nem engedett be fényt, csak arra az utolsó napra gondolt, amikor végleg kijelentkezett a Microsoft Outlookból, és többé nem volt céges ímél. Ezeken a hosszúra duzzadt délutánokon még mindig sokat gondolt a Leopard 2-es harckocsikra. Rajta kívül kevesen tudják, hogy a magyar Leopard 2A7HU harckocsit deFNder Medium típusú távirányított fegyverrendszerrel szerelték fel. Ő tisztában volt azzal is, hogy a mostani Art-kocsi kiállításhoz a Martinka Stúdió ezt a modellt vette alapul, és nem a Leopard 2A7+ tankot. Viszont ezt már nem teregette ki az ügynökségben, inkább elmondta mindenki másnak a kiállításmegnyitókon, amelyekre Nemes Matyi rendszeresen elrángatta, mióta Tibornak nem kellett bejárnia a légkondicionálóval felszerelt irodába.

Tibor azt képzelte, hogy a plafonon mozgó életlen árnyékok egy Leopard 2 (S) svéd gyártmányú modell kamuflázs mintái. A színes folyadékkristályok tizenhét óra két percet mutattak, és Nemes Matyi már írt is, hogy gyere, papikám, lesz ma is megnyitó a W Contemporaryban. Ekkor Tiborba mintha életet leheltek volna, kitágultak a hajszálerei, a szimpatikus idegrendszere a magasba szökött, és eszébe jutott az a sárga szövetkabátos, szőke, felkötött hajú lány, aki legutóbb is ott volt az Invisible Galériában.

A délutáni áprilisi eső után a tavasz bizsergető illata szinte önszántából áradt Tibor tüdejébe. A lábai magától vitték a töredezett aszfalton, és a gyári fülhallgató megváltásként szolgált számára. Az épülethomlokzatok leesett vakolata a Leopard 2A7+ nyári kamuflázs mintáira emlékeztették. Most minden ütemre jött: a 76-os troli pont a refrénre fordult be a sarkon, a szürke ballonkabátos férfi pont a cintányérra futott át a zebrán, a mixnek pedig pont akkor lett vége, amikor bement sört venni egy Nemzeti Dohányboltba.

Már messziről látta a láncdohányzó tömeget a galéria előtt. A mixben pont a drop következett, és ebből nem akart kiszakadni, ezért tovább ment a Városliget felé, ütemesen kerülgetve a munkából hazaindulókat. Pezsgett a város, és pezsgett Tibor is. Tippelgette, vajon kik jöhetnek a tömegből a megnyitóra. A második dropnál járt a mix, amikor visszafordult a galéria irányába. Egy lidlös szatyron akadt meg a tekintete, eszébe jutott, hogy elfogyott otthon a tej, de eldöntötte, hogy ezzel nem törődik. A trekk még tartott, amikor Matyi hívta telefonon.

– Szevasz, tesikém, merre vagy már?
– Úton vagyok, mindjárt ott.

A láncdohányzó tömeg láttán Tibor gyomra görcsbe rándult, és gyorsan, még a zebra előtt benyúlt a műbőr hátizsákjába. Megciccentette a gyöngyöző hidegkomlósát.

– Na gyere, megvártunk a cigivel.
– Fú, de királyak vagytok.
– Csak nehogy akkora cigi legyen, hogy meg sem tudjak majd szólalni.
– Ne parázzál, tesó, csak álljunk kicsit oldalra.

Látszódott, hogy nagyon sokan lehetnek bent is, mivel a láncdohányzó tömeg alig fért el a szűk járdán. Tibor a sok váll és kalap között mintha látta volna a szőke, felkötött hajú lányt. Arrébb álltak a galéria oszlopos tujái mellé. Tibor csak nézett maga elé, és hallgatta, miről beszélgetnek a többiek. Zsiga volt még a körben a felhajtott, kötött, piros sapkájában. Nem igazán ismerte őt, folyton valami fárasztó, érdektelen elméletet magyarázott nagyon nyögvenyelősen, de azért volt egy-két jó karcos poénja is.

– Hagyjuk már, faszom, ezeket a hülye elméleteket, hogy miért kell ma még festeni, meg hasonlók, mert szerinted most több értelme van csinálgatni ezeket az áltudományos faszságokat, amiket csak Kántorék értenek?
– De értitek, a kortárs művészetnek ma már muszáj valamennyire kontextualizálni a művészetet, amiben az létrejött. Nem lehet csak úgy festegetni a nagyvilágba.
– Mert miért ne lehetne, de most komolyan? Nem arra megy a kör egyébként? Zsiga még nem is szívott.

Az ilyen témák Tibort nem nagyon mozgatták meg, inkább nézte a háttérre tapadt láncdohányzó tömeget. Közben megjelentek a fehér tornacipős lányok. Ettől a három apró, csinos slukktól teljesen felpörgött, most egy pillanatra elhitte, hogy minden fehér tornapcipős lány őt nézi.

– Figyelj, tesó, amíg ezt megveszik, addig kurvára nem érdekel, hogy mit mondanak Kántorék, meg hogy így, meg úgy piacosodik el a művészet.
– Jó, hát persze, én megértem ezt a nagyipari termelést, de akkor mi választ el téged egy cipőfelsőrész-készítőtől? Én ezt a püspökfalatot már elnyomom, jó?
– Nyomjad. Annyi, hogy a képeim többe kerülnek, mint egy cipőfelsőrész.
– Igen, mert te ráadásul luxustermékeket gyártasz gazdag, ilyen szűkinges csávóknak. Csak, érted, akkor írd ki, hogy factory a műtermedre, mint Warhol.
– Figyelj, tesó, legalább nem függök az aktuális kormányzattól, és nem kell villanyt szerelnem, mint neked. Inkább menjünk be, nézzük meg, maradt-e még bor.

Matyiék azon vitatkoztak, hogy miért lenne baromság a művészeti alapjövedelem bevezetése Magyarországon, mikor Tibor megindult a W Contemporary bejárata felé. Mint Mózes a Vörös-tengeren, keresztülvágott a láncdohányzó tömegen. A tengerből csillogó szemű szövetkabátos krokodilok leselkedtek rá, akiket sikerült ugrálva kikerülnie, majd hirtelen bent találta magát az élesztőszagú kiállítótérben. Morajlott a tömeg, és morajlott Tibor is legbelül. Tekintete a nők tekintetét kereste, különösen a felkötött hajú, szőke lányét. A kezekben poharak és zöld fémdobozok keringtek, de a szőke, felkötött hajú lány sehol nem volt. Ettől megnyugodott, és megünnepelte három habzó korttyal az átkelést a Vörös-tengeren. Tekintete bőrkabátos, akvarellező lányokon akadt meg. Éppen egy hatalmas, vörös csiszolóvásznat néztek. Közelebb lépett, és úgy tett, mintha a mű tényleg lekötné a figyelmét. Annyit hallott csak, hogy idegen nyelven beszélnek, a vászon szélére mutogattak. Tibor közelebb lépett.

– You like this?
– Yes, it’s amazing piece.
– Yes, I like it too. Sorry, my english very little, but you smoke?
– No, sorry.

És az ismeretlen nemzetiségű bőrkabátos lányok továbbindultak a következő összevarrt csiszolóvászonhoz, ami Tibort egy PzKpfw VI Tiger I. típusú tank rozsdálló felületére emlékeztette. Kicsit csalódottan vette elő a táskájából a következő hidegkomlósát, és átsétált egy másik terembe, ahol grandiózus, amorf vásznakon különböző méretű vörös és fekete foltokat lehetett látni. Mintha felnagyított gyerekrajzok lettek volna. Itt már kevesebben voltak. Két karakteres szemüvegű férfi kontemplált egy zsírkrétás kép előtt, valószínűleg intézményvezetők, Tibor közelebb ment hozzájuk, próbált koncentrálni a beszédükre, de összemosódtak a hangok, mintha megint dobozból hallana mindent. Nem tudta eldönteni, hogy kibeszél, ha nem látja.

– …erre az uniós pályázatra be kéne adni ezt a két projektet, beszéltem a szlovénekkel, és azt mondták, hogy ők is tudnak majd hozni partnereket, és jövő év elején elindíthatjuk ezt közösen, dumáltam a Palival is, hogy ajánljanak művészeket…
– …én alig eszek húst mostanában, nemcsak azért, mert drága, hanem mert nem ízlik már úgy az íze… általában boulderezni szoktam, de most elkezdek járni majd edzésre is, csak most a kurva szakdoga miatt nem tudok… igen, de a szlovének most nagyon le vannak foglalva… felháborító, hogy megint ő kapta meg, mert szerintem nemcsak kifejezetten tehetségtelen, de buta is… gondolkodom, hogy vegán legyek… jövőre beadom a Jankovicsra… majd meglátjuk, mi lesz…

Tibor nem merte keresni a sárga szövetkabátos lányok tekintetét, inkább közelebb lépett egy nagy, amorf festményhez. Alaposan szemügyre vette a bal szélén található vöröses barna felületet. Eszébe jutott, mikor még a testvéreivel Tatabányán lakott a tízemeletesben. A plafon össze volt égetve öngyújtóval a piros liftben. Kungler Tibi bácsi, az ex-munkásőr házmester mindig azt mondta, hogy megmondtam nektek, hülye gyerekek, ne játsszatok a lifttel, ugye? Tibor most az orrában érezte a lift gépzsírszagát, és maga előtt látta a piros zománcba karcolt horogkeresztet.

– Nem azt mondtuk, hogy a képek miatt gyere, tesó! – csapott rá a vállára Nemes Matyi. Tibornak majdnem megállt a szíve, olyan váratlanul jött ez hanghatás.
– Jó, de ez a festmény azért kurva jó, nem mondhatjátok, hogy nem.
– Nézd már, ahogy nincs munkája a fiúnak, egyből elkezdi érdekelni a művészet.

Erre Zsigával elkezdtek annyira ormótlanul vihogni, hogy a közelben álldogáló, karakteres szemüvegű férfiak és ballonkabátos lányok egy pillanatra rájuk néztek.

– Engem mindig is érdekelt a művészet, most mi a faszról beszéltek.
– Persze, persze, csak nem volt rá időd, mi? Mondom, ezért kéne mindenkinek alapjövedelem, hogy az embereknek lehessen idejük és pénzük a kultúrára…

Zsiga mantraszerűen kezdett bele újra az alapjövedelem elméletébe, ami Tibort rohadtul untatta. A ballankabátos lányok felé nézett, akik éppen egy másik grandiózus, formázott, keretes festményt szemléltek. Gondolta, odamegy, és eljátssza, hogy ő is a festményeket nézi. Ahogy közelebb ért az amorf, színes vászonhoz, elmerengett a szürke rácsokat mintázó felületeken, majd kikacsintott a szeme sarkából a ballonkabátos lányokra. Aztán inkább a festmény szürke, rácsos textúráit bogarászta tovább. A gyerekkora jutott eszébe róla. Szórt fény szűrődik be a rácsok között a félhomályban. Senki nincs a szobában, csak azt hallja, hogy valaki a konyhában az edényekkel csörömpöl. Tibor négyéves koráig szinte csak rácsokra emlékszik: fémre, fára, műanyagra, vízszintesre, függőlegesre, nyithatóra, zárhatóra. Ha pár ilyen szürke olajecsetvonással, egy-két színes pacával ilyen hatást tud rá gyakorolni egy festmény, akkor ezt neki is ki kell próbálnia.

Már érezte, hogy nem dobog annyira a szíve attól a három apró, csinos slukktól. Közben megint eltűntek Nemes Matyiék, és a ballonkabátos lányok is már egy másik amorf festményt néztek. Tibornak ezek a rácsok bekattantak. Kitalálta, hogy hazamegy, és a ruhásszekrény tetején lévő pizzásdoboz hátuljára fog festeni. A láncdohányzó tömeg már a kijáratánál állt. Nemes Matyikék tekerték a következő rakétát. A szőke, felkötött hajú lány mintha épp cigizett volna az egyik körtuja végében, de Tibor köszönés nélkül kifordult az üvegajtón, és eltűnt Budapest repedezett utcáin.

Hajdu Levente (1991, Debrecen)