Szászi Zoltán: Itália, Itália. Firenzei képzelt vagy lehetséges történet

Cs. Z. 50. születésnapjára

PROLOGUS

Elérni a Campanile árnyékát végre! Olvadunk bele az útba. Felforrósodott kőfalakból hullámzik az utcára a hőség, míg bent a szobákban hűs az idő, jól kitalált ez, micsoda mesteri munka! Lépni, menni kell tovább, közben egy korty vizet inni. Sietve, mert keresni kell a célt tovább, lassan zárórák ideje lesz, toronyóra nincs, csak a szomjúságunk mutatja az időt, Dante házáig el kell ma érni. Messze-e még? Jaj, szinte zavar e bőség, lehetetlen látni, befogadni is mindent, bolond, dús Itália, Toscana lágy ívei, oly sok ez szemnek! Hát még a szájnak, a sok mennyei íz, borok, pasta, sajtok, kávé, olivafa és capribokor friss bogyói, uramég, mind ízlelni lehetetlen! S a nyelv, ez a ringató csupa jambus, zengés, lebegő dallam, még a veszekszők szava is, látod az a mamma, seprőt lengetve mordul gyerekekre, s a fiúcskák meg nevetve futnak előle. Micsoda hely! Firenze! Szedjük a lábunk, míg be nem zár a Museo Casa di Dante. Addig is gyorsan keresd elő, mit tudsz, mit tudsz megidézni az ő nyelvén. Pénzünk nincs, valahogy mégis be kellene jutni, csoda kell, vagy megszállott teremőr, aki tud még valamit, hogy volt az aranykor, s annak morzsáiból él ma a város. Gyere hát, igyekezzünk! Ha hátunk mögött van a Santa Maria del Fiore, akkor irány déli irányba. Érzed, az Arno felől mintha hűsebb szellő szökne be a házsorok szűkülő sikátorai közé? Mintha a hidak ideterelnék a vízpárát, tikkadt turisták lelkét üdítve, hogy maradjon erejük még befogadni! Itália, Itália! Végre itt s majd emlékezz, ha vének leszünk, akkor is elő-elősétál majd emlékeink sűrű erdőjéből ez a mai nap, akkor is fényes lesz, ragyogó, ékes, mint költő babérkoszorúja! Lehet, oly vének is leszünk majd egyszer, hogy csak valami hullámzás marad meg, csak valami fluidum elmosott rongya a múltnak, tán fakó és szürke, kimosott ing. De ez a nap, akkor is színes lesz, piros cseréptetők villogásától ékes, íze boré, beszéde rég holt mester poéták nyelvén szóló ritka okos beszéd, mely kéri az isteneket, adjanak jól emlékezéshez méltó jövőt nekünk. Tele igaz léttel!

CONFLICTUS

– Signor direttore, iszik velem egy kávét itt a Café Mingo bárban? Nincs messze, itt van a sarkon túl a Piazza San Martinon? Megtisztelne!

– Szívesen, Giuseppe, magával mindig szívesen leülök kávézni. Annyi évet lehúztunk együtt, itt ebben a házban, azt hiszem, magát ismerem igazán és a legjobban az összes alkalmazott közül. Hol vannak már azok a régi idők, amikor még válogatni lehetett a munkavállalókból, még lehettek igényeim, elvárásaim. Ma már? Ugyan kérem! Bárkit felveszünk, mert kevés a fizetés, tehát romlik a minőség. Pedig ha csak töredékében lennének olyanok, mint maga, Giuseppe! Maga valóban lelkes firenzei polgár, aki művelt és udvarias, egyben nyugodt és rettenthetetlen. Igazi teremőr! Mint akit erre teremtettek. Igyunk egy pohár bort is! Ez a bájos chellerina biztos talál számunkra valami kora délutánra való, könnyű, lelket simogató nedűt!

– Mondja, direttore, az elmúlt harminc év alatt melyik volt a legkülönösebb esete? Mert nekem lenne rá egy tippem, csak kíváncsi vagyok, Ön mit mond. Tudja, annyi mindennel találkozik az ember, annyifélék vagyunk. Amikor álltam és figyeltem a bejáratnál, szinte előre tudtam, miféle emberek érkeznek hozzánk. Akik csak a fényképezőgépet, meg később már aztán telefonjukat kattogtatták, hogy megörökítsék, amit láttak, azokat nem igazán szerettem. Aki mindig megörökít, az igazán sosincs jelen, az olyan, mintha mentené az élményt, de közben meg sem élte. Hiszen nem láttam az arcát, csak a gép lencséjét, nem láttam a szemét, nem vettem észre, hogy olvasott volna, csak kattogott, csak vitte magával a sok képet, aztán hogy mit kezdett vele otthon, azt már én nem tudhatom. Maga szerint is így van ez, direttore?

– Sajnos, Giuseppe, sajnos igaza van. Ha valaki kirándul, akkor én nem is értem, minek az a sok fénykép. Bezzeg régen, amikor még filmre fotóztunk! Az drága volt, nem lehetett vaktában kattintgatni. Bejártam Európát, de talán ha félszáz képet készítettem. Igaz, igaz, néha kivétel is akadt. Azt kérdezi, melyik volt a legkülönösebb esetem itt a múzeumban? Hát nem is tudom. Egyre talán maga is biztosan emlékszik, hiszen együtt voltunk szolgálatban aznap. Hétvége volt zárás előtt tán egy órával, valamelyik kánikulás napon, azt hiszem, vagy ’94-ben, vagy ’95-ben, szeptember eleje lehetett. Inkább ’95. A mester halálának 730. évfordulójának éve, igen. Vasárnap volt, egy nagyon erős vasárnap, aznap sokan jártak nálunk, csúcsforgalom volt, emlékszem, reneszánsz zenei koncert is volt a téren, egy japán csoportunk is itt bolyongott, vagy félszázan voltak, aztán még nem is tudom, de sok szervezett kiránduló, akkor valahogy nagyon meglódult a dolog az évforduló miatt. Maga volt szolgálatban, meg a pénztárban Iréne, és még Pablo és Ferdinando, ha jól emlékszem. Én is bejöttem, nem is tudom miért, de gondolom, valami munkaügyben.  Akkor volt az a különleges eset. Az a két nem is tudom hová valósi fiatal, egy párocska. Emlékszem, a lány olyan pici volt, olyan kis törékeny, hogy nagyobbnak látszott nála a hátizsákja. A srác meg, olyan zömök, szinte görögös orrú, de izgalmas arcú, tiszta tekintetű, azóta se láttam volna olyat. Igen, maga szólt, hogy menjek le, mert ilyet még nem láttam, nem hallottam. Emlékszik még, Giuseppe?

– Hát hogyne, direttore, hát hogyne! Tökéletesen! Ahogy Ön is igen pontosan emlékszik! Igen, a bejáratnál álltam, Iréne éppen elszaladt valahová, tudja, ezek a nők, mindig van valami kis gond, amit oldani kell, de valóban záróra előtt voltunk, délután öt óra tájban. És akkor azok ketten megjelentek. Először valóban csak a hatalmas hátizsákokat láttam, aztán az izzadt arcukat, kipirultak voltak, kissé zavarodottak, gondoltam ezek vagy csak pisilni akarnak a múzeumban, vagy nincs elég pénzük a belépőre. Igazam volt, az utóbbi volt a gond. Az volt a furcsa, hogy a srác odaállt elém, szemtől szembe, és elkezdett beszélni. Valami ismeretlen nyelven, ami kicsit nagyon hasonlított az olaszra, de mégsem. Csak mondta és mondta a magáét, én meg néztem és álltam, aztán hirtelen bevillant valami. Hogy ez a gyerek, ez hétszáz évvel ezelőtti toszkán nyelvjárásban beszél! Ilyen nyelven mond valamit, szépen lüktetve, rímelve, s aztán azt is felismertem, hogy Dante-verset idéz, és akkor szóltam az igazgató úrnak, a srácot leállítottam, mondtam várjon, egy minutát várjon, mindjárt jön a direttore, és majd lesz valami. Akkor maga kissé kelletlenül, mert ugye megzavartam a munkájában, de lejött és a többi, hát a többi az meseszerű!

– Bizony Giuseppe, meseszerű! Ott állt az a fiú és mondta:

„Vexilla regis prodeunt inferni
verso di noi; però dinanzi mira”,
disse ’l maestro mio, „se tu ’l discerni”.
Come quando una grossa nebbia spira,
o quando l’emisperio nostro annotta,
par di lungi un molin che ’l vento gira,
veder mi parve un tal dificio allotta;
poi per lo vento mi ristrinsi retro
al duca mio, ché non lì era altra grotta.

/„Vexilla regis prodeunt inferni
felénk: azért előre nézz, keresve”–
szólt mesterem „ha fel tudnád ismerni.”
Mint mikor vaskos pára lengedez le,
vagy féltekénk már elborúl az éjben,
malmot ha látsz szélben forogni messze:
egy oly alkotmányt akkor látni véltem,
s gondoltam, szorosan mögéje térek
vezéremnek: – más enyhely nincs e szélben! (Babits Mihály fordítása)/

A kedvenc részletem Dantétól.

– Úgy ám! Mondta sorba, ennél sokkal tovább, tán vagy száz sort is elmondott, és én láttam, ahogy signor direttore szinte elérzékenyül, ahogy kicsordul egy könnycsepp a szeméből, és értettem, amikor a kezével intett, csak úgy egy kicsit. Iréne éppen visszajött, én mondtam neki, hogy állítson ki két darab tiszteletjegyet, nulla pénzért, ő eleinte nem értette, mi a helyzet. Aztán amikor maguk hárman, a lány, akinél nagyobb volt a hátizsákja, a görög arcú fiú meg a signor direttore valami idegen, az olaszhoz hasonló nyelven diskuráltak, és maga sugárzott a boldogságtól, láttam, mennyire örül, és kissé zavarban is van, de azért mégis minden jó, akkor azt éreztem én is, nem hiába dolgozunk! Van értelme nyitva tartani a múzeumot, van olyan is, aki nemcsak kattogtatni akar, hanem valami mást, valami többet. Ez igen! Finom ez a bor! Igazi toscanai! Van benne tűz, de simogat is! Jót választott, direttore! Azt hiszem, nem éltünk hiába. Bor, vers, múzeum, élet, munka. Pátoszos, tudom, de hát nem ezek azok a dolgok, amik érnek valamit? Jó, még a szerelem, de hát, direttore, ugye már csak a szemünk kívánja a nőket! Igyunk! Alla salute!

– Cin cin, Giuseppe! Szép emléket hozott elő! Ma sem lesz könnyű napja a kollégáknak, csak úgy hullámzik a tömeg. Vadul meleg van. Mintha a pokol lehelné, Dante pokla. Ez a klímaváltozás, Giuseppe, ez tényleg nem akármi. Képzelje, ma, ahogy át akartam kelni a Ponte alle Grazien, hát kérem, lépni alig lehet, nemhogy haladni. Mintha emiatt az átkozott háború miatt mindenki megijedt volna, és még utoljára kirándulna egyet. Nincs ilyen érzése, Giuseppe?

– Talán, direttore, talán igaza van. Vagy csak ilyen egy átlagos hétvége Firenzében, turistaszezon csúcsidőben. Én nem agyalok politikán. Ha itt az időm, akkor el kell mennem.

Pokol vár? Purgatórium? Vagy a Paradicsom? Nem tudom. De most és itt jó. Elég hűvös a bor, látja, szépek a nők, jó a kávé, élünk. Ez a lényeg!

EPILOGUS

Kedvesem, emlékszel még arra a borvirágos arcú múzeumőrre? Hogy bámult, amikor a 34. énekből elmondtam jó néhány sort azon a hétszáz éves nyelven. Emlékszel, egy fillérünk sem volt már akkor, utolsó pénzecskénket vízre, szendvicsre tettük félre, a vonatban hazafelé a tízórás úton legyen mit enni meg inni. Már a Santa Maria del Fiore belépti díját is nagy kedvezménnyel adta a jólelkű pénztáros, áldja meg a jószerencse! De kihagyni Dante házát? Firenzében járva? Mit szóltak volna az istenek ekkora bűnhöz? Poklok fenekén sínylődő kárhozottak lennénk, ha meg nem állunk, s meg nem próbáljuk valamimód lekenyerezni a múzeumőrt, s bejutni Dantéhoz. Rég volt, ugye? Ó, az idő! Látod, mennyire elcsúsznak a napok egymás után, milyen gyors ez az élet, milyen csalfa a dicsőség, s mennyire értékét vesztett a nép, melynek a pénz csak a fontos? Látod, mi nem kattogtunk, látod, csak egy fényképünk van egész Firenzéből, ez az egy csak, s nem a dóm, nem a Ponte Vecchio, nem az Uffizi képtár, hanem Dante szülőháza előtt készült. Valami helybelit kértünk meg, nyomja meg a fényképezőgép gombját, hogy végre egy képen együtt is legyünk. Látod? Felettünk az a fekete szobor, arca vonását por rajzolja mélyre, háta mögött a hasított kövek feketednek lassan, azóta ki tudja, mennyire koszolódtak össze. Dante balra tekint, mintha mindig arrafelé nézne, ahonnan jöttünk, ahonnan odaértünk hozzá. Nagy zsákok nyomták a hátunk, zsebünkben csak aprópénz. Az utca végén – mit utca, inkább alagútszerű sikátor – az antikváriumban, feláldozva egy sonkás szendvics árát, megvettél egy 1973-as kiadású Isteni színjátékot. Velem egykorút. Mit tudnék adni cserébe? Ha mást nem is, hát kérdezlek. Messze van még a végszó? Ha te nem, akkor ki tudja?

(Ez a történet valósághoz hű elemek alapján született. Amikor egy egyetemista párt azért engedtek be Firenzében egy múzeumba, mert Dante korabeli toszkán nyelvjárásban mondtak verset a múzeumőrnek meg az igazgatónak. Igaz-e? Mese-e? Ha egyik se, akkor legenda még lehet.)