Sarnyai Benedek: Azóta azt esszük 2.

Julija Svetlova felvétele

Anyám élete petefészekrákkal kezdődött. Amíg az orvos nem mondta, hogy a kicsi, sztromális daganatokat sem műtéttel, sem imával nem lehet kiszedni belőle, azt hitte, képes meghalni, és egy napon majd csak néhány üres Tupperware-doboz marad utána.

Állítja, hogy hároméves korától hosszú haldoklásban érzi magát, ekkor hallotta először az ólomkatonás mesét. Szerintem viszont ez az egész apám halálakor kezdődött. Mindenesetre anyám azt hitte, a rák a haldoklás végső stádiuma, a sejtjei el fognak olvadni, mint egy ólomkatona. Műteni engedte magát: tudta, róla nem fognak mesét írni, de egy zárójelentés még kitelhet. A műtét után a sebész kénytelen volt közölni: a daganatok örökre a testében ragadtak, anyám ekkor jött rá, hogy ha okosan együtt él a petefészekrákkal, soha többé nem kell haldokolnia. Örökre benne ragadtak a daganatok, örökre a daganatokra ragadt a teste, ha pedig együtt élnek, egymást húzzák bele az örökéletbe. Ez a felismerés úgy felvillanyozta, hogy másnap két doboz ebédet vitt a sebésznek, nálam pedig érdeklődni kezdett: lesz-e unokája, ugyanis szeretne játszani vele, mielőtt sírba viszi a rák.

Anyámat sosem szó szerint kell érteni. Ahogy eddig a haldoklás beszélt belőle, úgy beszélnek most a daganatai. A kérdést valójában kijelentésnek, de még inkább felkiáltásnak szánta: ő sosem fog a sírba menni! Én pedig győzzek az örökkévalóságban találni valakit, akitől unokái lesznek.

Anyám az a nő, aki a rákkal megtanul együtt élni, de a barátnőinkkel soha. Az öreglány engem és a bátyámat is élhetetlennek tartott. Ez annyit jelentett, hogy nem értjük a halandóságot, nem értjük az ő halandóságát, ráadásul azt hisszük, egy másik nővel bármit pótolni lehet. Anyánk ezért nem akart úgy eltűnni az életünkből, mint apánk, ő a halált nem pontszerű eseménynek látta, hanem folyamatnak, a folyamatban pedig újra és újra felvillan az élet, mint a kognícióban az emlékbetörés: anyám haldoklásában életbetöréseket figyelhettünk meg.

A bátyám barátnője, Bogi, amíg anyám haldokolni akart, tudta, nincs más választása: rá kell nőnie Ferire, mint egy bibircsóknak a bőrre. Úgy összenőtt a bátyámmal, hogy Feri idővel sem magáról, sem Bogiról nem beszélt egyes számban: ők ketten voltak egy, mindent együtt csináltak, együtt gondoltak, a testük csak látszólag élt külön egységként, valójában eggyé váltak. Feri így is nevezte Bogit: „pár”, ez a kifejezés egyébként elég idegesítő, mintha az ember egy memóriakártya lenne, de Bogi esetében anatómiai jelenségről volt szó, ő úgy működött, mint a bátyám egész testének párosszerve. Ez az együttélés azt eredményezte, hogy anyám nem tudta kiutálni egymagában Bogit, akárhogy mondta sejtelmesen Ferinek: „ő tudja”, kit vesz el feleségül, valójában nem „ő”, hanem „ők” tudták, és teljesen meg voltak elégedve ezzel a tudással. Azt is a párosagyukkal döntötték el, hogy a házasság után elköltöznek anyámtól, ebben egyébként ugyanúgy nem volt semmi harag, ahogy anyánkban sem, amikor az én barátnőmet, Ágit kiutálta.

Ági akármit csinált volna, őt anyánk biztos örökre élhetetlennek tartja, a barátnőm ugyanazokat a dolgokat rontotta el, mint apánk annak idején, a négyzetalakúra hajtott szalvétáktól kezdve a merőlegesen vágott piskótaszeleteken át egészen a megsózott káposztás tésztáig. Anyám felé az mutatta volna a szeretetet, ha Ági enyhe fintorral, értetlenül néz rá, amikor az öreglány háromszögbe hajtogatja a szalvétákat, negyvenöt fokos szögben vágja az összes süteményt, vagy eltolja a tésztás tányért, merthogy káposztát csak cukorral lehet enni. Anyámnak a fintor árulta volna el, hogy érzékeljük a halandóságát, megtaláljuk a mozdulatot, ami az ösztöneinkbe ég, ami lassú munkával az ösztönből a kognícióba szivárog, és ami egy sírkőnél is jobban megjegyzi őt. Az életbetörések mindig a halandóságról szóltak, anyám a szalvéta hegyében, a kés élében és a cukorkristályokban élt egy-egy pillanatot, épp csak annyit, hogy észre vegyük, mi fog hiányozni belőle, ha egyszer megszakad a haldoklása.

Apánknak sose voltak életbetörései, és ezt anyánk sokáig nem bocsátotta meg: az öreg éppúgy megbékélt a halállal, ahogy a cukrozott káposztás tésztával. Anyám a békés arcot irigyelte tőle: amikor kiszállt apámból a lélek, ugyanazzal a nyugalommal nyílt ki a szemhéja, amivel egy csecsemőnek becsukódik. Ági ebben különbözött apánktól: az ő arca sosem változott békéssé, helyette egy hullánál is kifejezéstelenebbül nézett. Valahányszor anyám kijavította, amit csinál, Áginak se a szeme, se a szája nem mozdult, csöndben követte az öreglány mozdulatait, utánozta, mint egy csecsemő. Ágit nem az a kíváncsi utálat mozgatta, mint anyámat, ő a kifejezéstelenséget bosszúnak szánta, az arca egy dolgot sugallt: az öreglány jelenléte esetlegesebb, mint egy bibircsók az orron.

Eközben az öreglány haldoklása egyre erősebb körvonalat nyert. Korábban a folyamat hétköznapi volt, nem találtunk benne tervezett sűrűsödési pontokat, az életbetörések úgy jelentek meg, mint egy tüsszentés, így a náthánál is természetesebbek lettek. A változás azután következett be, hogy Feriék elköltöztek. Ettől kezdve nemcsak Ági, de anyám is elkezdte magát esetlegesnek érezni, jobb híján örökös keddet csinált a létezéséből. A haldoklás ebbe a pontba sűrűsödött: keddbe, amikor Feriéknek ebédet kellett főzni, ez határozta meg a szerdát, amikor el kellett vinni nekik, és a többi napot, amikor arról beszélt, mit fog főzni jövő kedden. Az életbetörés szertartásszerű lett, és mint minden szertartásnak, egyetlen célja volt: harcolni az esetlegességgel, várakozást kialakítani arra a néhány pillanatra, amikor Feriék vagy mi észrevesszük őt az életünkben.

Ági nem akarta örökké kínozni anyámat: éppen csak addig állt bosszút a kifejezéstelen arcával, amíg el nem fogytak otthonról az ételesdobozok. Addig csöndben segített neki: amikor hosszában vágta a hagymát, anyám dünnyögött, hogy kockára, amikor kockára vágta, anyám a húst tolta elé, aztán a klopfolásba kötött bele, és ez így ment egészen a dobozok légmentes lezárásáig. Nem szóltam bele, tudtam, hogy Ágit mellettem is már csak anyám tartja, ha megunja, hogy esetlegessé tegye az öreglányt, engem még esetlegesebbé fog tenni az életében. Amikor szakítottunk, veszekedni sem próbált velem, és azt is megvárta, amíg az utolsó Tupperware-dobozba anyám elcsomagol neki egy adag porcukrozott káposztás rétest.

Anyámban ezután kezdhettek szaporodni a daganatos sejtek. Egy hétig a főzésről sem beszélt, ült a tévé előtt és napról napra nagyobbra puffadt a hasa. Nem tudom, mikor ment el orvoshoz, de mikor elérkeztünk a szokásos szerdához, azt mondta, már megvan a diagnózis, és holnap befekszik műtétre. Foghegyről még annyit tett hozzá, hogy most nem nekem kell őt elvinnem a bátyámékhoz.

Feriék nem kerestek, amíg anyánkat a kórházban tartották, és azután sem, hogy kiengedték. Nem tudom, mikor jutott el hozzájuk a hír, hogy anyám a sikertelen műtétjétől életre kapott, talán őket is próbálta győzködni, hogy gyereket vállaljanak. Anyámban a rák egy olyan életet indított el, amiben mások halandóságával kezdett törődni, először is az enyémmel: úgy döntött, megidéz nekem egy unokát, és a padlásról egyenként lehordta a régi játékos dobozainkat.

Ágit akkor láttam legközelebb, amikor az üres Tupperware-dobozt hozta vissza. Hogy van, szólalt meg, miután letette az asztalra. Nem hiszem, hogy tudott anyám rákjáról, inkább csak azért kérdezte, hogy ne magamról kezdjek beszélni. Elkezdett berendezni egy gyerekszobát, válaszoltam, a fejemmel a régi étkező felé mutattam. Anyám éppen ott telefonált, de az ideje nagy részét már amúgy is ott töltötte. Feriéknél úton van valami, kérdezett vissza Ági, megvontam a vállam: az öreglány akkor is kivárja, ha soha nem lesz úton.

Csattanást hallottunk, anyám felnyögött. Mire kinyílt a szobaajtó, ugyanazt a kifejezéstelen arcot vette fel, amivel általában Ági nézett rá, most mintha egymást tükrözték volna. Anyám mereven tartotta kezében a betört képernyőjű telefonját. Feri, mondta halkan, aztán gyorsan helyesbített: Feriék. Szuszogott néhány másodpercig, majd hozzátette: mondtam, hogy ez lesz, ha magukra kezdenek főzni!

Sarnyai Benedek Máté (1998, Szeged)

Ébrenlétének döntő hányadát távol-keleti gasztrovideók nézésével tölti, szabadidejében a Századvég junior kutatója. Fél a krokodiloktól, a skorpióktól és a saját harmadik nevétől. E három félelme között annyi a különbség, hogy a krokodilt és a skorpiót gyakran kirántja egy huszonéves thai lány YouTube-shorts-ban.