Körzőütem – Demény Péter esszéje Fekete István Kele című regényéről
Kép forrása: Pexels
Dobol a banka
Nemcsak a könyveknek, az íróknak is megvan a maguk sorsa. Mármint az olvasók életében. Mert Fekete Istvánt én sokáig csak Dargay Attila Vukjából ismertem. Megvolt nekünk a Hu meg a Csí és más elbeszélések, de akkoriban, vergődő gyerekkoromban, nem nyűgöztek le.
Aztán elolvastam a Lutrát, és kinyílt előttem egy megnyugtató, békés, bölcs világ – erről az előző részben írtam. És most kezdek sorra kíváncsi lenni Feketére, még a Kittenberger Kálmán életére is, amely bizonyára nem olyan, mint az állatregények, de már nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Fekete írta.
A barátom azt mondta: Lutra, Kele, Vuk. Hát akkor megrendeltem a Kelét a Móra Könyvkiadó szép kiadásában, és elkezdtem. És ismét megcsapott az a nyugalom, az a magától értetődőség, amely, úgy tűnik, Fekete egyik sajátossága, valahogy úgy, ahogy egyik ismerősöm mondta a Kolozsvár melletti faluról: „megcsapott a csend”. Olyan nekem Fekete, mint ez a csend. Egész napos rohangálás, munka, kéziratjavítás, szerkesztés, szervezés után egyszerűen elengedem magam. Nem csak el szeretném, el is tudom engedni magam.
A Kele talán abban különbözik a Lutrától, hogy nagyobb vagy összetettebb szerepet játszik benne az ember. Szinte meghökkentem, amikor hirtelen egy megcsalási szándék tanújává váltam. Disznóvágáskor ugyanis a Pilátusnak nevezett Pali, aki disznóvágni jött, és Ágnes, talán egykori szerelme, egymásra találnak, együtt indulnak haza, a férfi keze már a nő derekán, a nő behívja egy pohárkára, már bent is vannak… És akkor az asszony lépteket hall, kinéz az ablakon, s hát a feleség igyekszik abba a házba, ahová a megsérült gólya, Kele is jutott sebesülése következtében, s ahol Csámot levágták. A férfi még motyog valamit, de mindketten tudják, a pillanat elmúlt, és nem valószínű, hogy valaha ismét kedvező lesz a csillagok állása.
Szóval forróbb, gomolygóbb, feszültebb az emberi élet ebben a könyvben: a Lutrában fiatalok lettek szerelmesek egymásba, a szülők könnyes szemmel nézték a folyamatot, esküvő készült… Itt valami kavargóbb, akár romlottabb emberiség mutatkozik meg, amelyik nem azért romlott, mert gonosz, hanem azért, mert ilyen az ember.
Nem véletlen, hogy Kele megvetően utasítja el Miska szamár alakoskodásait: a gólya világában minden egyértelmű, ha fáj, akkor fáj, ha pedig nem, akkor nem kell jajgatni.
„A domboldalon most csurog a fény, s megmelegedett a levegő. A héják most itt imbolyognak, de itt szitál a vércse is, és lecsap néha, mint zuhanó kő, egérre, bogárra. A héjákkal nem törődik. Csavargó népség, úgyis elmennek, de az ő fészke itt van a nyárfán, a dombtetőn, ahol kolomp kondul ilyenkor már, mintha a nyár elé harangozna az álmos kis harang. Néha vakkant a puli, és nézi a juhászt, hogy parancsol-e valamit, de a juhász csak áll, botjára támaszkodva hallgat, mintha a csendet látná. Hallgat, mintha az időt látná, hallgat, mintha látná a láthatatlant, és ebbe a csendbe lágy tavaszi kiáltással dobol bele a búbos banka.”
Ilyen békességre, ilyen belenyugvásra vágyik az ember, a képességre, hogy lássa a csendet, lássa az időt, s olykor arra, hogy bár lett volna juhász ahelyett, hogy költő legyen. De hát a sorsát nem maga választotta, ezért aztán visszatér Vahurhoz, Muhoz, Patákhoz, Táshoz, Bertihez, Ribizkéhez és a többiekhez. És közöttük rátalál arra a nyugalomra, amely annyira hiányzik annak, aki nyugtalanságra született.
Demény Péter (1972, Kolozsvár)
Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.