Zsidó Ferenc: Azóta azt esszük 5.
Mandy Kerr felvétele
Amióta anyám bejelentette a betegségét, bezsongtam, egyvégben magamon gondolkodom (én se értem, miért, korábban nem volt jellemző rám). Hogy akkor hányadán is állok vele, magammal, az öcsémmel, a párommal, a világgal. Hogy mi ez a feriség, hogy elsőszülött fiúgyermekként egyáltalán miért lettem Feri (apámat Gézának hívták, Isten nyugtassa, Ferenc sosem volt a családban, amikor világra jöttem, már ódivatúnak számított ez a név, mindenki Gergő, Bence meg Krisztián lett). Hogy mi ez a híg lötty, amiben élek. Hogy ha várom anyám halálát, bevallhatom-e (magamnak legalább), vagy szégyellnem kell, mint annyi minden mást. Aggódnom kell-e amiatt, hogy halála előtt sokáig lesz ágyban fekvő beteg. Hogy fogok-e undorodni, ha például pelenkázni kell. Hogy a kilátástalan betegápolással járó feszültség nem terheli-e meg a kapcsolatunkat Bogival, nem megyünk-e egymás idegeire. Hogy képesek leszünk-e főzni rá, csomagolgatni az ételhordó edényekbe a lötty leveseinket és hervadt másodikjainkat, melyekre ő természetesen csak az orrát húzza majd. (Persze, ha netán séfszintű csúcskajákat vinnénk, akkor is csak a hibát keresné, végtére is az én anyámról van szó!)
Az igazság az, hogy össze vagyok zavarodva, anyámról egyre-másra zavaros hírek érkeztek, úgy tűnik, a halálnak egyelőre lőttek. Tegnapelőtt hívott az öcsém, azt mondta, az orvosok szerint anyám állapota tök stabil. Be kell vallanom, csalódott vagyok, mert lelkileg már felkészítettem magam arra, ami utána fog következni: új időszámítás…
Persze, ezt öcsémnek nem vallottam be: nem vagyunk olyan viszonyban. Nem értené, szörnyetegnek gondolna, megutálna. S hogy miért nem vagyunk jobb viszonyban? Magam sem tudom. Pont annyival kisebb, mint én, hogy gyermekkorunkban nem tudtunk egy hullámhosszra kerülni, ha túl sokat csitkózott utánam, olykor lenyomtam neki egy sallert, mert én már bandázni akartam. Később, amikor ő is nagy srác lett, az zavart benne, hogy ugyanolyan, mint én (anyánk szerint legalábbis). Így hát kapcsolatunk igencsak felszínes, szevaszhogyvagyossá vált. Én ezt elfogadtam természetes állapotként, mert ugyebár miért akarna közelebb kerülni az ember épp a testvéröccséhez? Mire lenne jó? Gondolom, észrevették, nem vagyok az a típus, amelyik ha kell, ha nem, töri magát. Kerülöm a kényelmetlenségeket. Most, hogy szakított Ágival, vigasztalhatnám, vagy ilyesmi, de az is meg milyen?! Vagy, ad absurdum, megkérdezhetném Ágit, hányadán állnak a dolgok (egy időben szimpatikus volt számomra a csaj, sőt úgy éreztem, szükség esetén jobban szót tudnék érteni vele, mint az öcsémmel – úgy tűnik, ez a szükség immár nem következik be). De mit mondhatnék, mit kérdezhetnék tőle? Hogy ki az a nagydarab, hosszú hajú pasi, akiről öcsém, szinte csak mellékesen szót ejtett a telefonban? Hogy miben jobb, mint a testvérem? Csak feszengene ő is (velem együtt), s azt válaszolná, hogy igazából semmiben, de… Na látják, ezeket a DE-ket utálom.
Az anyámmal való újabb találkozástól féltem, ezért nem erőltettem. Pár napig fel se hívtam. Sejtettem, szemrehányást fog tenni, miért nem támogatom lelkesebben gyógyulási harcában. Ez van: nem tudok hazudni (mondjuk, igazat mondani se…). Nem bánnám, legyen tökéletesen egészséges ismét (na jó, azt egy kicsit bánnám, de tényleg csak egy kicsit), csak már lássunk tisztán, legyen vége az egésznek. A daganataira gondoltam, a kis rohadékokra, amelyek valamiért nem akarnak tovább nőni, átkoztam magamban őket, mert milyen daganatok, amelyek nem akarnak nőni!? Ma már a daganatok is csak ilyen nyámnyilák? Már rájuk se lehet számítani? Vagy anyám olyan erős, hogy simán legyőzi őket, elszívja az energiájukat? Kipurcintja őket seperc, hogy bánni fogják, mint amelyik kutya kilencet kölykezett, hogy épp anyámban kellett megszületniük?! Igen, már sokszor megtapasztaltam: anyám tényleg nagyon erős. Mindent és mindenkit képes legyőzni. Csak önmagát nem.
Tegnap aztán újra megjelent a lakás ajtajában. Meglepett, mert a betegsége bejelentése óta nem járt nálunk (öcsémmel mindig szorosabban tartotta a kapcsolatot, én ezt nem bántam, sőt megkönnyebbülés volt számomra).
Egészen jól nézett ki, bár egy hülye rózsaszínes kiskosztümben volt. Szatyrához nyúlt, ételhordót vett ki belőle, szerda van, mondta, hozok jövő héten is, tette még hozzá, azzal sarkon fordult, s elment. Szóhoz se jutottam. Szóval kezdődik minden elölről? Azt a nagy kajamennyiséget, amit bő három hete egyszerre ideszállított, már rég megettük (igaz, valamiért jóval kevésbé estek jól, mint a korábbi ételei), és lassan kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét gondoskodnunk kell magunkról. Sőt, nem is tűnt olyan rossz kilátásnak. Visszatértünk korábbi rutinunkhoz a kent kenyerekkel és híg löttykávékkal, de egyszer-kétszer főztünk is.
Amikor anyám átadta, mohóságomban először megörültem az ételnek, de amint bevittem az ételhordót a konyhába, és kezdtem kibontani, elfogott valami heveny irtózat. Hogy ott van rajta a rákos keze nyoma, az ételben benne van a rákja. Most értettem meg, miért ettük kedvetlenül a múltkori szuperadagot: öntudatlanul már akkor ott mocorgott bennünk a viszolygás, csak nem fogalmazódott meg ilyen konkrétan. Vagy csak nem voltunk felkészülve rá, hogy felvállaljuk, kimondjuk? Tabu volt, mint ahogy a betegsége is?
Most viszont határozottan úgy éreztem, ebből az ételből egy falatot se tudnék megenni. A páromra gondoltam, hogy vajon ő mit mondana, hogyan reagálna. Sajnos épp nem volt itthon, nőgyógyászhoz ment, amióta anyám kitalálta, hogy unokát akar, jobban odafigyelünk a védekezésre, korábban a naptármódszerre hagyatkoztunk, a kényes napokon óvszert használva, de most azt mondta Bogi, fel kellene íratni valami rendes fogamzásgátlót.
Először arra gondoltam, hazavárom, addig nem nyúlok a kajához. Unalmamban felnyitottam a laptopomat, hogy a Google-ban utánanézzek, el lehet-e kapni a rákot úgy, ha érintkezel a beteg személlyel, ha eszel az ételéből. A találatok nemlegesek voltak, de óvatosan fogalmaztak, így hát nem nyugodtam meg teljesen. Sőt, egyre jobban zavart – már az ételes edény jelenléte is. Olyan volt a konyhapultra feltéve, mint egy bűnjel, vagy egy időzített bomba. Újabb latolgatás után mély levegőt vettem, utálkozva megfogtam és kiöntöttem az egészet a szemétbe. Nem vártam meg a páromat, ugyanis közben rájöttem, ezt akarná ő is. Utána gondosan megmosakodtam, és biztos, ami biztos alapon egészségügyi szesszel is lefertőtlenítettem a kezem.
Most azon morfondírozok, mi legyen jövő szerdán. Mosolyogva vegyem át megint a következő adag ételt, köszönjem meg, majd öntsem ki? Esetleg valljam be anyámnak, hogy irtózunk, képtelenek vagyunk megenni? Nem, ezt kimondani még jobban irtózom, mint magától az ételtől. Francba, mindig ezek a kényes helyzetek!
Pedig az lenne a legjobb, igen, az: megmondani neki, hagyjon a kajáival (pontosabban hagyjon békén), törődjön inkább a halálával. De ilyent nem lehet mondani, ilyent nem mond az ember az anyjának. Ilyent nem mond az ember. Ilyent nem. Ilyent.
Zsidó Ferenc (1976, Székelyudvarhely)
Székelykeresztúron él. Prózaíró, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Fontosabb kötetei: Szalmatánc (regény, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.), Csigaterpesz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2005.), Autóstoppal Európában (regényes útirajz, Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007.), Laska Lajos (rövidprózák, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2012, 2013.), Csak egyenesen! (irodalomkritikák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2016.), Huszonnégy (regény, Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017, 2018.), Trendek és elhajlások (irodalomkritikák, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.), A fák magukhoz húzzák az esőt (regény, Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2024.).