Részlet N. Tóth Anikó Az Óvár titka c. múzeumi mesekönyvéből

Kép: N. Tóth Anikó

A GÓTIKUS LÉPCSŐN

 

Lelép a talapzatról. Kicsit tornázik, mert eléggé bemerevedtek a tagjai. Nem csoda: évtizedekig lengetni egy hatalmas zászlót, előre szegezni egy kardot hőségben, havazásban, ködben, szélviharban igazán derekas cselekedet. De az sem véletlen, hogy épp ma gondolta meg magát. Fejkörzés, karkörzés, lábfejkörzés. Légzőgyakorlat. Guggolótámasz. A fekvőtámaszra nem vállalkozik, attól tart, nem akaródzik majd felállnia. Megigazgatja a bozontos haját. Hátraarc! – öles léptekkel elindul. A vaskeresztekre egy pillantást sem vet. A kútnál megáll, beleszagol. Illatos, állapítja meg. Hátraarc! – bemasírozik a kapun. Kicsit le kell hajtania a fejét, hogy beférjen. Egy-egy kiálló kőben megbotlik, de nem esik el. Egyenesen a gótikus csigalépcsőhöz tart. Elindul felfelé. A negyedik lépcsőfoknál azonban beszorul. Sóhajt, nyög, próbál feljebb szuszakolódni, nem jár sikerrel. Igyekszik visszafelé ereszkedni, nem megy. Mi lesz most. Nem esik kétségbe, legalábbis egyelőre.

Mit gondolsz, kedves Olvasó: ki és miért szorul be? Megtudhatod a QR-kód segítségével!

(QR-kód: Honvéd-szobor. Tóth András debreceni szobrászmester alkotása, mely 1848-as honvédet ábrázol rohanó állásban, ágyúromok között. Bal kezében magasra emelt lobogó, jobb kezében előre tartott kivont kard. Arcán, szemében lelkesedés, vonásai és mozdulatai kifejezőek, hosszú fürtjei csapzottak. Mérete másfél életnagyság, közel 3 méter magas, az eredeti talapzattal együtt 7 méter magas volt. 1899-ben állíttatták a selmeciek az 50 évvel korábban zajlott szabadságharc emlékére eredetileg az Erzsébet téren, melynek mai neve Szlovák Nemzeti Felkelés tere. 1919-ben elbontották. Az Óvár udvarába került. Jelenlegi helyén – eredeti talapzata nélkül – 2002 óta áll.)

 

Túl nagy vagyok. Pedig annyira szeretnék eljutni a lovagterembe! Hiszen ma van a nagygyűlés! Ahová engem is hívtak! Hallom is az egyre növekvő zsivajt. A fanfárokat! A dörgedelmes beszéd visszhangját! – dörmögi csak úgy magának.

– Én tudok megoldást, nem is egyet! – suttog valaki a csigalépcső orsójának szépen faragott kőindái közül.

– Ki az az én? – kérdi a Honvédszobor.

– Hát Szerafina – jön a kicsit hangosabb válasz.

– Üdvözöllek, Szerafina. Találkoztunk már? – érdeklődik a Honvédszobor.

– Körülbelül 50 éve egyszer próbáltam veled megismerkedni, de akkor is annyira el voltál foglalva a zászlóddal meg a kardoddal, hogy ügyet sem vetettél rám – mondja némi szemrehányással a hangjában Szerafina.

– Bocsánat. Nem tudtam, hogy… – mentegetőzik a Honvédszobor.

– Ó, semmi baj, elég parányi vagyok, akit könnyű szem elől téveszteni – kacag Szerafina.

– Most sem látlak igazából – próbál körbenézni a Honvédszobor.

– Nem láthatsz, mert eltorlaszoltad az utat. A kicsi mécses fényének útját is, ami a mélyedésben pislákol – magyarázza Szerafina.

– Sajnos beszorultam. De azt mondtad, tudsz megoldást – mondja reménykedve a Honvédszobor.

– Igen. Kettőt is. Melyiket mondjam? – kérdi reményt keltően Szerafina.

– Először az egyiket.

– Rendben. Nos, van nálam egy varázsige. Ha elmormolom, összezsugorodsz…

– Nanana, nem szeretnék semmi szín alatt összezsugorodni. El ne mormold! – tiltakozik a Honvédszobor.

– Sajnálom, akkor az idők végezetéig itt maradsz. Vagy történhet veled rosszabb is – mondja szinte fenyegetően Szerafina.

– Rosszabb? – rémül meg a Honvédszobor.

– Igen. Ha felfedezik, hogy miattad nem lehet közlekedni…

– Kik ha felfedezik? – kérdezi a Honvédszobor.

– Mit tudom én, a sárkányok, a martalócok, a gonosz törpék, az óriáspókok… hadd ne soroljam.

– Ugyan, egyiktől se félek – legyint a Honvédszobor.

– Akkor a turisták. Na, azok úgy, de úgy fel tudnak háborodni, ha valaki az útjukat állja… Azt gondolják, hogy nekik a belépőért ez meg ez jár. Például hogy zavartalanul mászkálhassanak a gótikus lépcsőn – magyaráz Szerafina.

– Turisták? De hát azok ártalmatlanok! Sétálgatnak körülöttem a várudvaron, fotózkodnak, néha már be is merevedik az arcom a sok mosolygástól – panaszkodik a Honvédszobor.

– Igen ám! Csakhogy ott nem állod el az útjukat – csattan fel Szerafina.

– Ez igaz.

– És ne akarj találkozni a háborgásukkal, haragjukkal, dühükkel, mérgükkel – riogatja a Honvédszobrot Szerafina.

– Van tapasztalatod? –  húzza fel a szemöldökét a Honvédszobor.
– Hajaj!

– Hát ez nem hangzik valami biztatóan – mondja csüggedten a Honvédszobor.

– Akkor maradjunk a varázsigénél?

– Igen, ha nincs más megoldás – törődik bele a Honvédszobor.

– De van, hisz mondtam is! – csillantja fel a másik lehetőséget Szerafina.

– Tényleg mondtad. Elárulnád?

– Hát van egy kopogófám. Ha azt megszólaltatom, idejön a permonyik… – mondja sokat sejtetően Szerafina.

– A permonyik???  Hát az meg ki az ördög?

– Hármat találhatsz! – mondja huncutul Szerafina. – Mégpedig:

1. törpe
2. bányamanó
3. szörny

– Mit tudom én! –morfondírozik a Honvédszobor.

– Tippelj! – noszogatja Szerafina.

– Na jó, biztosan valami szörny. Azzal végképp nem szeretnék találkozni – jelenti ki a Honvédszobor.

– Nem talált! – nevet csúfondárosan Szerafina. –A permonyik egy bányamanó!

– S mint ilyen, csak a mesében van – szögezi le a Honvédszobor.

– Hát nem egészen – győzködi Szerafina. – Megbízható forrásból tudom, hogy igazándiból létezik, és akkora ereje van, hogy képes a Paradajzot odatolni a Tanád helyére, a Tanádot meg a Paradajz helyére. Szerintem a kisujja billentése elég lenne, hogy téged innen kipenderítsen – győzködi újdonsült ismerősét Szerafina.

– Nem akarok kipenderülni. Pláne nem a permonyik által. Még az is lehet, hogy megsérülnék. Azt végképp nem szeretném. Sokkal kevésbé tetszenék a turistáknak – jelenti ki a Honvédszobor.

– Meglehet. Akkor hát maradjunk a varázsigénél – határozza el Szerafina.

– Hát maradjunk. De mondd csak, mekkorára zsugorít az a varázsige? – kérdezi kissé megszeppenve a Honvédszobor.

– Amilyenre csak kívánod – mondja előzékenyen Szerafina.

– Mondjuk csak épp akkorára, mint egy turista? – tapogatózik a Honvédszobor.

– Persze. És akkor szépen folytathatod az utadat a lovagterembe – biztatja Szerafina.

– És aztán?

– Mit és aztán?

– Hát van-e fordított varázsigéd is? Vissza tudsz-e növeszteni ekkorára, mint amilyen most vagyok? – puhatolózik a Honvédszobor.

– A lovagteremben? Ott nem lenne jó ötlet, mert akkor visszafelé megint csak beszorulnál. Amúgy is nagyon alacsonyan van a szemöldökfa. Pontosabban szemöldökkő – magyarázza Szerafina.

– Mondasz valamit! Hát akkor majd akkor, ha visszaértem a talapzatomra.

– Igen, az jó ötlet – erősíti meg Szerafina.

– De biztosan sikerülni fog? – tudakozódik a Honvédszobor.

– Eddig még mindig sikerült – nyugtatja Szerafina.

– Hát jó. Legyen – egyezik bele a Honvédszobor.

Huzatféle súgás, mormolás hallatszik a kőindák közül.

– Ez már a varázsige volt? – érdeklődik a Honvédszobor.

– Ez már az – erősíti meg Szerafina huzatos hangon.

– De nem történt semmi, moccanni sem tudok – méltatlankodik a Honvédszobor.

– Ejha! Akkor újra próbálom, egy kicsit erősebben – ígéri Szerafina.

Félelmetes zúgás-zsibongás hallatszik a kőindák közül.

– Na? Zsugorodsz már? – süvölti Szerafina.

– Azt hiszem, igen! Elég is lesz, köszönöm! – kiáltja a Honvédszobor.

A zúgás-zsibongás azonban nem csitul. A szobor már egészen kicsi, akkorka, mint egy ólomvitéz a pénztár üveges szekrényében.

– Nem ezt ígérted! Szerafina, azonnal hagyd abba a varázsigét! Hallod? Szerafinaaaa!

Ám nemcsak a szobor alakja ment össze, hanem a hangja is elhalkult, a segélykiáltás szinte beleveszik a hirtelen beálló csendbe.

– Szerafina, merre vagy? – ciripeli a pirinyó Honvédszobor.

 

 

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).