Várkonyi Sára novellája

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Megint reggel van, megint nem aludtam semmit. Anyu benéz hozzám, mielőtt munkába indul, aztán a húgom is, minden nap. Beépítettek a rutinjukba. Az oldalamra fordulok, magamra húzom a takarót, mint kiskoromban, lássák csak, alszom rendesen.

Nézem a streamet. Hope lehunyt szemmel kántál, a háta mögött Father virágokkal díszített portréja. A hétvégén bocsánatot kértem Lillától, mert miattam hazaköltözött. Azt mondta, nem baj, csak gyógyuljak meg. Nem érzem magam betegnek. Nem érzek semmit.

Kiskorunkban, mikor nem mehettünk ki a lakásból, Lillával a hokedlire térdelve bámultunk ki a konyhaablakon. Kerestük a Tiszát az ártéri lombok között. Mindig olyan színe volt a napnak, mint a porból kutyult krumplipürének, amit az oviban etettek velünk. Csak az utolsó pillanatban váltott narancsba.

A pszichiáter szerint azért tűntem el, mert erős apafigurát kerestem. Lehet, hogy igaza van.

Egyszer azt meséltem Lillának, hogy egy nagy űrhajó van a napra kötve, és én arra egyszer felszállok és elmegyek vele. Szerettem ijesztgetni. Lillának pont ki volt esve elöl két foga, és selypített. Azt mondta, hogy akkor látni fogom a kínai pandákat. Félt a kínaiaktól, meg nagyjából mindentől. Azt mondtam neki, hogy nem, én Osiris istennel fogok találkozni, akinek zöld a bőre és feltámasztja a halottakat. Nem tudom, miért akartam, hogy féljen.

Hope-nak csillognak a körmei, kékeslilára lakkozta őket, mint az Ajna csakra színe. Neki is sokat meséltem Osiriszről. Sziklaszilárd csöndben feküdtünk a sivatagban, Father a sátrában aludt. Hagytuk, hogy kialudjon a tűz és csillogó fekete testével ránk boruljon Nut istennő teljes hatalmában. Father nem szerette, mikor a lányainak hosszú a körme, mert borotválás közben könnyen megkarmolhatták. Fathernek már akkor is vékony, rezgő bőre volt, mikor először láttam.

Anyu eldugta az újságkivágásokat és a bekeretezett fotókat. Persze, elsőre a kezembe akadtak. Világhírű californiai egyetemre megy a magyar diák!

A Familyből Gabriellel találkoztam először. Alig pár hete voltam akkor Amerikában, füvet akartam venni tőle a campuszon. Ő meg azzal nyitott, hogy bennem tűz ég, de ha nem nyitom ki a szívem, engem fog felemészteni.

A pszichiáter azt mondja, kapcsolódjak a húgommal való szeretetembe.

Parvati volt az első, aki elhagyott minket. Még a hegyekben voltunk, de Father akkor már csak feküdni tudott. Úgy éreztük, közel a felemelkedése. Parvati félrehívott, és azt mondta, képtelen tovább csinálni. Hogy Father haldoklik, amit teszünk, az nem helyes. Azt mondta, nem tudja ignorálni többé, amit a teste jelez neki. Nem értettem, miről beszél, kiröhögtem. Másnap hajnalban elment, nem köszönt el senkitől.

A budapesti reptéren anyu és Lilla vártak kisírt szemmel. Nem kérdeztek semmit, csak azt mondták, szeretnek, és örülnek, hogy végre hazajöttem. A pszichiáter azt mondta, meg kell érkeznem, ehhez pedig idő kell, és az a legjobb, ha elkezdek más szavakat használni. Kaptam tőle egy füzetet, hogy abba írjak, minden nap és mindenképpen magyarul. Nem is emlékszem, mikor írtam bele az első mondatot: Apácska maga a szeretet.

A Family imádta, hogy magyar vagyok. Sose gondoltam volna, hogy évezredek fényét hordozom magamban. Kerek szemekkel hallgattak. A szirti sasokat néztük, és Father arra kért, énekeljek magyarul.

Hope most rátér az ezüstkolloidra, Father felemelkedését is az segítette. A nagy kiszerelés most csak ötvennégy dollár. Mikor együtt voltunk mind, huszonnégyért árultuk. Ha most visszagondolok, Hope mindig is szeretett szépen kinézni. Nem tudom nem észrevenni, mennyire sovány. Csillog, de betegnek tűnik. Nem emlékszem, milyen volt, mikor szeretkezni akartam vele.

Ha nem a streamet nézem, akkor csak bámulok ki az ablakon. Utahban még a vécénkről is a havas csúcsokat láttam. Itt az erkélyre is csak Lillával mehetek ki.

Hope most a test hatalmáról beszél. Az ego visz minket a sötétség útjára, valójában fény vagyunk, energia. Elkezdett Fatherre hasonlítani. A végén a mester már egészen kék volt, Gabriel vitte ki a karjában a levegőre. Mikor már nem lélegzett, lehoztuk a hegyről.

Tanácstalanok voltunk. Úgy készültünk, hogy a testét is magukkal viszik. Kék volt a bőre. Valamelyikünk, már nem emlékszem, hogy ki, tudott egy helyet, párszáz mérföldre a sivatagban. Hálózsákokba burkoltuk Fathert. Óvatosan vezettünk, nehogy megállítson a rendőr. Mikor odaértünk, tüzet gyújtottunk, köré gyűltünk, őt is magunk közé ültettük és táncoltunk.

Nem voltam magamnál, amikor rajtunkütöttek. Azt én is tudom, hogy akkor már hetek óta éheztünk. Nem emlékszem semmi másra azokból a hetekből, csak arra, hogy a rohadó lábamat a state trooper nem akarta a kocsijába tenni. Parvati, vagyis Rachel anyja fogadott be. Később megtudtam, hogy Rachel katatón állapotban fekszik a szobájában azóta, hogy tőlünk eljött. Az anyja ápolt engem is. Aztán engem hazahoztak.

Néha úgy tűnik, valójában egy összeaszott hulla körül őrjöngtünk begombázva. Vártuk, hogy Father megszólaljon. Hope az energiamérővel járt be a szobájába, és ujjongva mesélte a streamen, hogy Father épp úgy velünk van, ahogyan eddig, de már egy magasabb síkról figyel. Akik pedig leléptek tőlünk, mind árulók.

Aztán egyik reggel megéreztem Father testének a szagát. Mintha mindig ilyen szagot éreztem volna. Akkor értettem meg, miről beszélt Parvati. Kimentem és öklendeztem. Nem tudtam, hova mehetnék. Most se tudom.

Hope viszi tovább Father örökségét a tiszta szeretetről. Hope ott maradt, és jól megél az egészből. Hope fényhozó ólélek örök fogadalommal a mindenség felé. Hope egy tuskó kansasi lány frissen festett hajjal akkor is, mikor mi, többiek, üres zabkásán meg bogyókon élünk.

A pszichiáter azt mondja, hogy ő is megjárta a maga szektáját. Szekta. Ott voltam, mert ott akartam lenni, tele élettel és szeretettel. Semmi nem fájt. Father szerint a fájdalom az ego suttogása. A betegség az ego suttogása. Minden gyógyítható a megfelelő energiával. Arizonában voltunk, mikor felhívtam apám rákos édesanyját. Sírtam, és azt mondtam neki, I love you, I love you infinitely and beyond, you are a wonderful soul. Értenie kellett, éreznie kellett volna a gyógyító energiát. Magyarul sírt, hogy nem érti, de én nem tudtam volna magyarul mondani neki.

Kinézek az ablakon, a távolságot mérem a konténer és a libikóka között. Négyemeletes panel. A pszichiáterem azt mondja, a hiányzó apám vitt tévútra. Vitatkoztam vele. Hogy a megtalált Apácskám vitt a jó útra. A végén már a rozmaringos-mentás fürdőbe tett hűvös kendőt se viselte el. Üvöltött és acsargott. Egyszer a fejemhez vágta tálcástól az ételt, amit bevittem neki. Már nagyon közel volt a felemelkedése, a teste csak kínozta. Vagy csak alkoholizmus és demencia. Gyűlöltem magam, hogy nem gondoskodom elég jól a szentről.

A pszichiáter azt mondja, fel kéne állítani nekem egy napi rutint. Mert abban én jó vagyok. Különben nem mehettem volna elitegyetemre és Fathert sem tudtam volna hét éven át szolgálni hajnalhasadástól éjszakáig. Erről eszembe jutott az anyám, aztán a kinti anyák is. Hogy sipákolnak azóta az interjúkban az elveszett gyerekeik miatt. Mintha Hope ugyan nem egy egész életnyi üres, kertvárosi rutin alól szabadult volna fel.

Gabriel börtönben, Aurora öngyilkos lett, Dawn eltűnt a sivatagban, valószínűleg halott. Hope egyre ismertebb, a többiekről nem is tudok. Én a horgolt függöny előtt táncoló fényes porszemeket nézem.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/5-ös lapszámában.

Várkonyi Sára (1993, Budapest)

Budapesten él. A KULTer.hu, a SZIFONline, a Nyitott Mondat és az Alföld felületein publikált.