Lázár Kinga versei

Alagi Mihály felvétele

Amennyit erről érdemes

a kölykök ott születtek a szentgyörgyi blokkok közt,
aki látta őket, azt írta, a sugás mögött alszanak egy autó alatt.
valaki gazdát keresett nekik egy facebook-csoportban.
a szuka nagyokat nyelt, lépcsőházakba húzódott,
kiselejtezett könnyezőpálmáról itta le a vízcseppeket.

a szeretetről beszéltünk mindeközben, hogy minek van súlya,
meg mi az, ami tartós lehet, mi a kilakoltatás, mi a bent égés rizikója.
mennyivel könnyebb azon gondolkodni,
hogy melyik levest mivel kellene savanyítani.

a szuka vicsorgott az öregre,
nyálcseppek csorognak a kőre,
sötétkék gumipapucs csoszog a folyosón.
mindezek csak hangok,
a blokk előtt azonosította be a biciklisfutár,
de a bundájából áradó szag,
meg a lábsurló előtt szétmaszatolt húgyfolt volt az,
ami végül elárulta.

például hogyha megszeretném ezt a farkast,
annak ellenére, hogy eddig csak sovány macskakölykökről gondoskodtam,
dühítene, hogyha makacskodna,
ha nem ismerné a hozzámtartozás mozdulatait.
ha könnyen bánnék vele,
úgy tartanám: nincsen jelleme.

mindez még a tavasszal történt,
és Szentgyörgyre sem járok sűrűn,
de K. a Szemerján, a kertek között látott egy nagy,
szürke kutyát,
mondtam neki, hogy persze, bejárnak most a farkasok,
olvastam én is, bár szkeptikus vagyok.
hogy mi igaz ebből,
végül is mindegy,
ugyanennyit érdemes szót ejteni ecetről,
paradicsomról,
lépcsőházak szobanövényeiről is.

Egy bárány

szinthia a szobáig rohan,
a folyosón sárgás olajpöttyöket húz kislánycipő csíkokká.
egy bárány ül a szobaablak alatt,
mellette háromlábú hokedli, piros cipőfűző.
eddig tart a történet, minden más csak díszlet,
szinthia, a folyosó, az olajpöttyök.
mire a bárány táncolni kezd, a gyerekszobában leoltják a villanyt.

hogy most itt áll szinthia, piros melltartóban,
fehér harisnyában, nem kétlem;
amit a bárányról mesél, hazugság.
meg abszurd is, nem beszélve arról,
hogy teljesen érthetetlen,
hogy mi a szerepe az olajnak a történetben.

nem tudom, hogy honnan csöpögött – ennyi a válasz,
s azt sem, hogy honnan jött a bárány.
közben leveszi a harisnyát, összehajtja.
nincs itt helye ennek,
hogy ő a konyhában így és ilyeneket beszél,
meg épp egy bárányról –
csapról iszom, mire elindulna,
ecettel súrolom a nyomát.

A harmadik ének

egy kisboltban értem meg azt,
ami a két vaj közötti dilemmát feloldani hivatott,
hogy Rémusz igazából miért nem lett apa.

a szeretője képe homályos,
legalábbis csak annyi tiszta,
hogy ő az, aki beszél,
(ahogy néha belőlem sem marad több zörejeknél: motorzúgás, a hideg és a meleg víz
csorgása közti különbség, meg ahogy egy kibomlott cérna lángra kap)
ha létezne, talán aganccsal a fején indulna útnak,
(hűen azokhoz, akik az erdőbe lépve prédává lettek,
de nem feledkeztek meg szépnek, méltónak lenni),
vagy szótlanul érkezne haza, megtörölni a hokedliket,
lesúrolni a madárszart a párkányokról.
ő nem szült neki, ez világos,
később azt mondja, hogy más igen:
szép, felelőtlen lányokat.

már egy padon kucorgom, mire számba veszem a nőket:
festettszeműek, magasak, öregek,
fecsegők, némák,
tudatlanok, buják,
meztelenek, olvasottak, rongyosak,
taszítanak és nem tudok nem hozzájuk érni.
Rémusz nem lesz apa,
mindegy, hogy ezek a nők szoptatnak vagy sem,
hogy csecsemőik ikrekként egy ritmusban barnulnak,
a tisztaszoba csendjét
nem váltja fel gyermeksírás.

s amíg a padon ülök, az üzletből hazafelé,
arra gondolok:
én voltam, aki nem szült neked, Rémusz,
nincs szó ezekről a szép, sovány,
rongyos, gyerekcsípőjű,
hosszúkörmű, melegbőrű lányokról,
akikről annyit beszéltem,
mindez csak az én mulasztásom lehet.
s a petefészkem
két óriási egysejtű, könnyű,
kiszáradt maradványa,
törékeny és fehér.
minden, amit a köldökzsinórba fűzött
rézkarikáról mondok, hazugság.

elbántam veled, Rémusz,
(aztán hogy egyik vaj, vagy a másik,
igazából mindegy volt,
sózott vagy sótlan, már a pad előtt eldöntetett)
farkasanyák erényeit
én vagyok, aki nem ismerheti.

Syruplands

meg kéne írni valakinek
azoknak a lányoknak a dalát,
akik egy matiz hátsóülésén kucorognak
(az utcai világítástól távol,
bekötőutakon, tavak mellett,
sekély patak közepén,
a hólepte építkezéseken),
hogy ki-ki otthon aztán
gondolhasson a saját szentjeire,
a madárcsontú szüzekre,
turkált, szaténpaplanokban.

ha nincs semmi, ami maradna,
az ég vörösre vált: csontos ujjak szelik,
a tiétek vagyok, és nincs semmi,
amit ne tudnék megrágni,
semmi, amit a kezek szagáról ne ismernék fel.

valakinek meg kéne írnia azt,
ahogy Kisasszony-kápolna ajtajának dőlnek,
hárman egy szálra gyújtanak,
a szédülés kegyes: rózsaszín és vakolatízű.

ha nem marad semmi, a tenyeretekre emlékszem,

a nyálra, a kapucnikra, a félelemre,
a teniszcipős prófétára
(katolikusnak keresztelték,
apokalipszisről beszél).
a lányok félnek:
piknikmező, lucernaföld,

az ég mire vált? a tiétek vagyok,
itt nincs semmi, messze tejfolt,
szívköd, csillaghullás, barátszemű novíciák,
kilocsolt savó a tejút,
vörös köveken számolok.

aztán ebből is mi marad:
minden kápolna ajtaján egyforma fakereszt,
szagok, csomós szempillák nyoma párnán,
rózsaszínre festett nyelvek,
csókolózás tejfogakkal.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/6-os lapszámában

Lázár Kinga (2001, Barót)

Költő.