Zsirai László prózája

Jens Mattke felvétele

Mikor jutunk el Pancsikába?

Zebulka Gedeon lapátosvetőt közvetlen egyszerűséggel ZebiGedinek becézték a pékségben. Munkaideje alatt csak állt a kemence előtti gödörben, szürke fémvödörbe mártogatott vizes kefével kente a formázott tészta tetejét, aztán hosszú nyelű lapátján a kemence torkán át a sütőépítmény gyomrába tolta a domború kenyérnekvalót. Az izzó parázson sült kenyereket ugyanezzel az eszközzel szedte ki a kemencéből. Jobbról-balról emeletes, kerekes polcok álltak mellette. A nyers tésztát a jobb oldaliról vette le, a kész kenyeret pedig a bal oldalira tette fel. Évtizedek óta gyakorolt, monoton munkájának értelmét ezek a fénylőn mosolygó kenyerek adták. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik, mert veszik-viszik az emberek.

A lakosság pékáruval történő ellátására létesített pékség összes dolgozója igyekezett megfelelni a követelményeknek, hogy a vénkisasszony Fúria Babér Melinda igazgatónő is elégedett legyen a munkájukkal, mert különben hamar repülnének. Rajta múlott, hogy kinek mekkora összegű jutalommal ismerheti el jól végzett munkáját Miacuka Valdemár Zénó üzemvezető.

Márpedig Zebulka házsártos felesége imádta a pénzt. Az asszony nagyanyja még milimáriként házhoz hordta faluról a városi nagyságáknak a tejet, a tejfölt meg a túrót. Talán ebből fakadt, hogy a háta mögött Millcsi Marcsinak hívták az asszonykát, aki váltig hajtogatta, hogy ma már százezer forintokkal nem sokat lehet haladni, ide milliók kellenek a jobb lakáshoz, a jobb megélhetéshez. Csakhogy a lapátosvető fizetése csekélynek bizonyult az általa Millcsi Hajcsira magyarosított nevű neje kívánságához képest. Törték is a fejüket Reszeli Zaránddal, a gondok hasonló cipőjében járó miserrel. Kártyáztak, amíg rá nem jöttek, hogy attól nem gyűlhetnek a milliók, hiszen mindössze egymás sörre tartalékolt pénzét nyerhetik el.

Reszeli géppel dagasztotta a tésztát. A lapátosvető munkáját már több pékségben felváltotta a gépesítés. A formázott tésztát futószalag vitte a gépbe, amely tulajdonképpen elektromos kemence volt, aztán a túlsó felén ládákba potyogott a kisült termék, legyen az kenyérvekni, kalács, kifli vagy zsemle. Reszeli fizikai erejéből jutott egyéb, cégen kívüli fizikai munkákra is. Mellékes keresetét nem költötte el, hanem gyűjtögette. Néhány hónap után tapasztalta, hogy az így félretett pénz nem is annyira mellékes. Fülei számára nem zörögtek a bankók, hanem zenéltek.

Gyermekeik jó pajtásokként együtt töltötték lehetséges szabadidejüket. Míg Zebulka fia a többiekkel focizott a gödörjátszótéren, addig a Reszeli gyerek hegedűórákra járt vagy otthon gyakorolt. Szép jövedelmekkel kecsegtető foglalkozásra készültek így mindketten.

A lapátosvetőnek nyáron túl melege lett az izzasztó munkahelyen, télen pedig a benti meleg kemence mellől lépett a kinti fagyba. Időnként megfázott ugyan, ám a nagyobb baj visszatérő, majd állandósuló reumatikus fájdalmak formájában jelentkezett. Amikorra rokkantosították, a felesége elhagyta egy tömött zsebű, újgazdag vállalkozó kedvéért, aki azelőtt a szocializmus zászlóját lengette mint üzemi párttitkár, a rendszer változásakor pedig ő is színt váltott. A külkereskedelemben lelt hatalmas bizniszre, ami egyensúlyban tartotta anyagi és lelkiismeret-furdalás nélküli értelemben egyaránt. Olyannyira, hogy a Zebulka fiút szerződtetni tudta egy menő külföldi labdarúgócsapathoz. Millcsi Marcsi álma teljesült, a továbbiakban nem kellett százezrekből tengődnie.

Amikor a srácok találkoztak egy osztrák kávéházban, ahol a hegedűművésszé érett Reszeli gyerek rendszeresen muzsikált klasszikus műveket, gyerekkori barátjának említette:
− Apám nem bírja az éjszakai robotot a kenyérgyárban. Könnyebben végezhető, kényelmesebb állásra vágyik. Ha hallasz ilyenről, szólj!
És mit ad a sors! Reszeli Zarándot hamarosan sofőrként foglalkoztatta a Zebulka fiú mostohaapja. Gyerekkorában a mára meglett focista vér szerinti apjától
gyakran kérdezte:
− Papa! Minden osztálytársam nyaralt már a tónál. Mi mikor jutunk el Pancsikába?
− Majd egyszer, fiam. Egyszer mi is elmegyünk – felelte olyankor biztatóan a már betegségétől gyengülő apa.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/6-os lapszámában

Zsirai László (1956, Sopron)

Író, költő, szerkesztő.