Versek Szabó Gyula hagyatékából
(Egy az Idő és egy a Tér)
És eltűnőben minden itt van,
Mert egy az Idő és egy a Tér
És rajtuk kívül hova tér-
het mindaz, ami élve halva
Itt kereng csak? Óh, hová fér
Annyi halott? – S hol mind magában
Küzd, hallgat a nagy Arzenálban
Egyik sem tudja, hogy miért!
Eltűnőben és feljövőben
Minden perc… S csak a vak remény
Csóváz…, s diorit kemény.
A Vég tornyosul minden jövőben
A Vég, amely újra élet:
Folytatás… Mely nem ér Véget!
Igaz erőimre nem volt szüksége koromnak,
s hiábán hulltak el álmaim meddő talajon.
Bús báván virágzott vágyakozásom magason
s lenn: csírázásom volt ölő mérge italomnak.
Betáplálva
Mikor majd az utolsó képem festem
És elborongok az utolsó versen
Egy súlyosan bíborló komor esten
Hol életemet végképp elfelejtem
S holt fejem munkaasztalomra ejtem…
Ott akkor már semmi sem telik tőlem
Meghal a szín a forma a festőben
És elalszik mind a szó a költőben.
S az égen szín, borongás a felhőben
Lesz tovább, s az éjszakai esőben
Kopogni fog a ritmus, az áztatás
Gyökérig ér, csíra kél, ős-átadás
Sóhajt, nyösszen – Ó, hangtalan áradás
Agyamban, szívemben s holt a számadás
Holt a csendesség is, holt a lázadás.
S utolsó gondolatom szakadt, tévedt
A Határtalanban, s nem érhet véget
Bár kezdetétől örökre elszakadt.
Idézem itt ezt az utolsó képet
Esett fejjel, látnok, a ködbe nézek
Tűnő létemre még búsan rátapadt.
(1969. január 3.)
Hold-varázs
Hold vonta kín húz az égen át…
S mondjuk ezüst, meg azt, hogy agát.
Szavakkal játszunk bús égre esett,
Gyermekien végzeteset.
Hold vonta kín húz az égen át,
Pislognak messzébb a planéták.
Az Orion-köd lova nyerít:
Egy itt a szállás, s az, mi repít…
Ülök a dombon, éjszaka van,
Csillagok között csillagtalan.
Zizzen a lomb és nyösszen az űr
S szívemben minden összezendül:
Patak rohan, a volt tengerár
És minden ami volt, s messze már.
Kavics koccan, a mélybe neszez…
Óh, csengő Csend – a Végtelen ez?
Hold-vonta kín húz az égen át,
Hajtja az ég kormos bivalyát…
Csobban a kút, egy csillag esett:
Fényénél írtam e versemet.
(1967)
(Vadulnak a jázminok)
Vadulnak a jázminok a kertben,
fehér csokrokkal integetnek,
Zúgó júniusi fergetegben…
Ki tudja, milyen isteneknek?
Ablakon át nézem őket – szemben
fal, karó palánk, csupa szirom
S költeményt forgatok fejemben,
mely fehéren: vád s csupa iszony
S mit tudok tenni? Nézem a harcot
És látom, a sziromrengeteg
Úgy tesz, mint aki „lőcsöt akasztott”
S mintha ő volna a fergeteg…
S a vihar széttépi ím a bokrot
a szél bömböl még egy győzteset
és fölhajt ezer levelet, szirmot:
hullni… S mind hiszi, hogy hős lehet.
(1971)
(Szememben formálodik a Minden)
Az én szememben formálódik a Minden
A föld rögei testemmel hasonlatosak
Az ég üvegfala mögött művem az Isten
s a füvek az én könnyeimtől harmatosak
Tisztább vonalakba én rögzítem a káoszt
Szent, biblikus tájakon hajtom át a nyájat
Kutatva éjemben a pásztori fároszt
Szívemet küldve bús Betlehem-csillagának
Óh, elérem-e végül a Túlparti-Várost!
Cet-gyomrában, vagy Cháron ladikján kifutva,
Hol leszakad rólam, vedlőn ember-magányom
És nem mereng többé lelkem semmi arányon
A végső „Tojáshéjon” ívesen kibukva
A Szimmetriába, mely Mindennel arányos.
Micsoda rettenet…
Micsoda rettenet remeg elénk,
Valahol a vörös – zöldbe esve –,
a Kör-Végtelent befejezve
a MONDHATATLAN-LYUKKAL tör felénk,
s milliárd súlytalan, keresve
a SÚLYT – kizengi rémülten zenénk…
Míg a NAGYBA ökrend kicsi cserénk,
a HÁNYÓDÁSBA beleveszve.
Hol az az óriás, szent, furcsa Birtok,
melyről zenéltek, festetek, írtok,
a valótlanba Valót verve?
Mind: holtak, élők! – s nő keserve
iszamos gennynek, s penészes nyirkot
kereng a LYUK… S nincs benne Birtok.
(1969. október 23.)
Nem ajándék…
Nem ajándék az élet,
nem büntetés a sír.
Csak annyit ád a lélek
amennyit teste bír.
Hát van a léleknek teste?
Feleljen, aki ír!
Ha költő lett a bestye,
Kell, tudja: mi az ír!
Nem ajándék az élet…
– Kelepel, mint malom –
Nem büntetés… Szükséglet!
És elcsúszik azon…
Így vége lett a versnek.
Most már minden jöhet!
Ne fösse magát szentnek:
aki költőt követ.
(1970)
(Nem hiszek az álomnak)
Nem hiszek álomnak, valónak
A hívők mindig megcsalódnak.
Hitek és elvek, mindig csapdák
A megfogottakat becsapják.
Kőből, vasból, aranyból rácsok
Mind bezárják az igazságot
Angyal őrzi, vagy porkoláb-had
és őket őrzi mind, aki rab.
Dioritok, meteor-messzék
Az Igazságot ne keressék
Rácson kívül, vagy azon bévül
Mindenhol csak a kényszer békül.
Éjféli órán
Ébren. A szemem éjbe mered,
gyúrja a Massza-Sötétet…
S megformált-Réme égnek ered:
Vajúdó-Ősi-Bölénynek
Szülve teret.
Jaj, csupa bíbor, jaj csupa Csend,
A barlangi-mélybe csepeg…
A Mágneses-Tér vonz Odafent:
Tedd homlokomra hűvös kezed,
Adj csodaszert,
Védjél… Kigyújtva Szent-Mécsesed,
Vetítve jón, rám a Képed…
EGÉSZT mutatva, hol szétesett
Az ősi, és az új élet,
S a végzetek.
Jaj, csupa bíbor, jaj, csupa Csend,
Vert, csóktalan számba hebeg:
Ember nélküli lesz ím a Rend…
Ó, hol van – ó, hol!? – A kezed
Oldani: EZT.
(1969. április.1. éjféli óra.)
(Nem szánt szándékkal)
Nem szánt szándékkal születnek a művek.
Ismeretlen erő lök remeket
búsan – a szépségre kényszeredett –
nagy ívén az Ismeretlen Betűnek.
S hol árlyukgatta sziklákba befűznek
átmosva a résen tengereket, dús fénybe és árnyba hemperedett
kigyújt lángja a Halhatatlan Tűznek…
S bárha tudod is, hogy Kimérák űznek,
s áhítod a „való” szürke partját,
rajtad kívüli erők akarják
sorsod. – S minden rejtekkel összefűznek!…
S ők, akik kelyhedet odatartják
áldozati itallal telt: a Műnek.
Festés közben
A számig tör föl az írás, véres
az égre habszín rázuhan
a pocsolyában, hol tükröz fényes
kék-menyországod én Uram.
Béka-had vartyan a felhám bőrzik,
iszap ragyog a sár puhan…
A vén fák bolond árnyuk őrzik
s közöttük fut el én utam.
Élet, tehetség!… jaj! Minden kétes
Hitünk, reményünk merre van?
És az Ős-örök hol minden véges
Mit adhat még az Egy-Mindenséghez?
Ha, mi jön, máris veszve van
és nincs köze semmi istenséghez
(1970 körül)
Magányosan is közös-csatázva
Oh, Istenem! Add, hogy ne sikítsak
Egyedüllétem fenekén.
Maradék parazsamat szítsad!
Ne hulljon végleg a remény.
Tartson még ki az életnek vágya
Hitetve, óh! – Szép a világ,
S nem csak gyilkos anyag mozgása:
Kép, nő, vers, álom, fény, virág…!
Oh, Istenem! Add, hogy ne sikítsak,
Nyugtassanak a csillagok,
Tudva: a Térből Te sem taszíthatsz,
S hol minden mozog: nincs halott.
Csak képzelés az ember magánya,
Ámít a csönd, a lélek is:
a Létezésnek nincsen határa…!
Mániás, bárhogy kérlek is:
„Óh, Istenem! Add, hogy ne sikítsak…”
Kiált a csönd is, végtelen!
És semmi „új” látszat nem javíthat
a könyörtelen életen,
Mert jaj! Képzelés a halál is, csak
A kohézió él, mozog…
S magányosan is közös csatáznak:
porszemek, óriás Napok.
(1964)
(A zárójeles címeket a szerkesztőség adta)