Garajszki Margit: „A színészeink döbbenetesek, mert naturalisztikusak” (beszélgetés a Hajléktalan Színház vezetőivel)
2006-ban polgári társulásként alakult meg Pozsonyban a Divadlo bez domova (Hajléktalan Színház), amelynek színészei a hajléktalanok által terjesztett szlovák utcalap, a Nota bene árusítói. A Hajléktalan Színház rendezőjével, Patrik Krebsszel és dramaturgjával, Uršuľa Kovalykkal Garajszki Margit beszélgetett.
Milyen személyes utat jártak be a színházig, és mi vezetett a Hajléktalan Színház megalapításához?
Uršuľa Kovalyk: Én viszonylag hosszú utat jártam be a színházig. Szociális munka szakon végeztem, és prózaírással foglalkoztam, nem pedig drámával. Egyszer véletlenül eljutottam egy színházi workshopra, ahol megismerkedtem a drámaírással, majd rögtön utána érdekes munkát kaptam a Proti prúdu (Árral szemben) polgári társulás Nota bene című utcalapjánál. Akkor kezdtem el hajléktalanokkal dolgozni. Előtte csak elméleti szinten ismertem a drámaterápiát, soha nem láttam hajléktalanokat játszani. Amikor Patrik Krebs és Anna Grusková felvetették, hogy a Nota bene terjesztőivel szeretnének színházi előadást rendezni, elszállt ötletnek tartottam, mert minden nap velük dolgoztam és tudtam, milyen nehéz őket motiválni. Végül 2004 novemberében tartottam egy kisebb tehetségkutatót a Nota bene elosztóhelyén, aminek eredményeként két férfit és egy nőt kértem fel az együttműködésre. A háromfős színészgárdát önkéntes diákokkal egészítettük ki, és megkezdtük a Véres kulcs próbáit, amelyet 2005 áprilisában mutattunk be. Ennek az előadásnak köszönhetően alapítottuk meg Patrik Krebsszel a Hajléktalan Színházat.
Patrik Krebs: Én a pozsonyi Színművészeti Egyetemen tanultam színészetet, és már akkor érdeklődtem az alternatív színházi formák iránt. A tanulmányaim alatt elutaztam Mexikóba, hogy elsajátítsam José Limón tánctechnikáját. Ennek az élménynek a hatására a továbbiakban nem foglalkoztam professzionális színművészettel, hanem elmentem New Yorkba spanyol nyelvet tanítani egy hírhedten veszélyes iskolába. Megjelent velem erről egy interjú a Nota bene utcalapban, aminek köszönhetően Szlovákiába való visszatérésem első napján megkeresett Anka Grusková, egykori tanárom a Színművészeti Egyetemről, hogy nem lenne-e kedvem közreműködni egy hajléktalanok által bemutatott színházi előadás előkészítésében. Akkor még nem sejtettük, hogy az első próbára szociális munkásként Uršuľa is eljön. Az, hogy ilyen különféle emberek találkoztak, biztosította az első darabunk sikerét, amely teljesen független produkcióként jött létre. Elsődlegesen nem a darab bemutatása volt fontos számunkra, hiszen senki sem sürgetett minket, a próbafolyamat alakulásának megfelelő tempóban haladtunk. Röviddel a bemutató után elnyertük a svájci Art For Peace díjat, aminek köszönhetően Szlovákia-szerte bemutathattuk az előadást. Mindezen tapasztalatok alapján döntöttünk úgy Uršuľával, hogy létrehozzuk a polgári társulásunkat.
Milyenek voltak az első tapasztalataik a hajléktalanokkal folytatott színházi munka során?
Uršuľa Kovalyk: Az első előadás rendezője Anka Grusková volt, akinek az volt az elképzelése, hogy a hajléktalan színészek témáit dolgozzák majd fel. Akkor még nem tudatosult bennünk, hogy ezek az emberek soha nem beszéltek az érzelmeikről, bizonyos érzéseket egyáltalán nem voltak képesek megfogalmazni. Három próba után jöttünk rá, hogy ez nem fog menni, úgyhogy Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok című könyvének adaptációját vittük színpadra. Az első előadásunk, a Véres kulcs egy színházi etnodarab volt, amelyben primitív hangszereken játszottunk. Az, hogy szociális munka szakon végeztem és személyiségfejlesztő (szupervízor) voltam, nagy könnyebbséget jelentett, mivel jártas voltam a csoportdinamika, a szabályok felállítása és betartatása, az emberekkel való munka terén, amit ha nem oldunk meg, a csoport széthullik. Ennek köszönhetően éltünk túl néhány válsághelyzetet is, mint alkohol a színházban, vagy amikor valaki nem jön el a próbára, előadásra, esetleg eltűnik a turnén. Mindig sikerült megoldanunk a problémákat, ami megerősítette a csapatot. Vezetőként fontos volt a számunkra, hogy ne menjen el a kedvünk a színháztól, és hogy ne legyünk csalódottak, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzeltük. Megértettük, hogy nem akarhatunk többet a színészeinktől, mint amit ők tűznek ki maguknak célként. A mi feladatunk, hogy motiváljuk őket, hogy egyre magasabb célokat tűzzenek ki maguk elé, de az általuk diktált tempóval kell haladnunk, mert ha mi előresietünk, lemaradnak és motiválatlanokká vállnak.
Milyen kritériumok alapján választanak drámai szövegeket, és hogyan állítják össze a színház dramaturgiai tervét?
Uršuľa Kovalyk: A drámai szövegekkel nagyon óvatosan bánunk, mert a társulat több tagjának is van valamilyen beszédhibája, előfordul a diszlexia és a diszgráfia is. Mindig olyan szöveget választunk, amit ők is megértenek, a magukénak éreznek, nem csak bemagolják és felmondják a színpadon. A Halottak napja című darab, amit én írtam, választóvonal volt, mivel rájöttünk, hogy a továbbiakban nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a mozgásszínházi elemekre. Paradox módon, a mozgásfejlesztésnek és a lazító gyakorlatoknak köszönhetően a színészeink beszédkészsége is sokat javult. Az utolsó előadásunk, a Báb sokkal inkább mozgásszínházi, mint szövegközpontú előadás. A színészek magabiztosabbak, ha az előadásban nem a szöveg dominál.
A Hajléktalan Színház színészei milyen mértékben értik a színházi nyelvet, és milyen tapasztalataik vannak a színjátszás területén?
Uršuľa Kovalyk: Nincs színjátszó tapasztalatuk, de legalább nem rontották el őket. (Nevet.) Vannak közöttük olyanok, akik gyerekkorukban báboztak vagy szerepeltek valamilyen gyerekelőadásban, például ha gyerekotthonban nevelkedtek. A színészeink egyáltalán nem mesterkéltek, ami nagyon jó. Soha nem is próbáltuk meg őket rávenni arra, hogy játsszanak valaki mást, mint saját magukat. A próbákon olyan gyakorlatokat végeznek, amelyek segítik az ellazulásukat, bizonyos mozgások elsajátítását, illetve azok automatizálását, de azok az ő mozdulataik. Az már a mi feladatunk, hogy kitaláljuk, milyen módon váljanak az előadás részévé. A darabjaink különlegessége, hogy a szereplők nyolcvan százalékban felcserélhetők. Soňa Smolková színikritikus ezt „puha ízületnek” nevezte, ami annyit jelent, hogy ha valaki valamilyen oknál fogva adott este nem tud játszani, másvalaki helyettesítheti, de ha nincs, aki helyettesítse, akkor a jelenete kimaradhat, a darab egésze akkor is működik.
Milyen a Hajléktalan Színház repertoárja?
Patrik Krebs: Eddig tizenegy darabot mutattunk be. Vannak köztük olyanok, amelyek a klasszikus színművekhez állnak közel, vannak avantgárd és kifejezetten szerzői darabok is. A mesés-horrorisztikus Véres kulcscsal kezdtünk. A második előadásban egy konkrét személy életének felvázolása által egy egyetemes történetet vittünk színre arról, hogyan kerülhet valaki az utcára, sőt felvázoltuk a hajléktalanok különféle csoportjait is – kannásborosok, nejlonzacskósok, Nota Bene-árusok, azok, akik elvállalják az alkalmi munkát és azok, akik nem. Ez után a darab után rájöttünk, hogy nem jó, ha a színészeink a színházban is azzal foglalkoznak, amivel a mindennapjaikban, ezért a következő előadás, a Día de Muertos – Halottak napja egy egész más világban játszódott, méghozzá Mexikóban, sőt a darabban feltűnt egy milliomos nő is. Ezután egy Japán által ihletett darab következett, a Haiku, itt a szöveg helyett a mozgásra és a képzőművészeti megoldásokra helyeztük a hangsúlyt. Ezt követte a Kuca Paca című előadás, amelyhez a színészek történetei, témái szolgáltak alapul, de nem csak a hajléktalan léttel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztunk. Az előadást Madlen Komárová rendezte, aki abban az időben a prágai hajléktalanokkal dolgozott. A következő előadás A csodagyerek című könyv adaptációja alapján született, amelyet az egyik színésznőnk írt a pszichiátrián eltöltött mintegy húsz évéről. A nagyközönség előtt feltártuk egy pszichiátriai beteg valós történetét, aki nemcsak feljegyezte a vele megesett történeteket, hanem játszik is a darabban. Emellett párhuzamosan próbáltuk a Dunadráma, avagy gusztustalan kávé és olcsó cigi című darabot, amelyben a színészeink professzionális színészekkel dolgoztak együtt.
Uršuľa Kovalyk: Még nem említettük a Platea című darabunkat, amely egy utcai performance. Ezt az előadást játszottuk a pozsonyi Eurovea bevásárlóközpontban karácsony előtt, és felléptünk vele a legnagyobb szlovákiai nemzetközi színházi fesztiválon, a Divadelná Nitrán is. A Platea hajléktalanok, testileg és szellemileg sérült emberek bohócelőadása magasított székeken, flash mob és happening keveréke, amely során a kicsik naggyá, a kövérek vékonnyá, a gyengék erőssé, a csúnyák széppé válnak.
Magyarországon szintén létezik hajléktalanokkal foglalkozó színház. Van valamilyen együttműködés a szlovák és a magyar hajléktalan színház között?
Patrik Krebs: Már hat éve együttműködünk a Budapesten működő AHA Színpaddal. Minden évben részt vesznek a szervezésünkben megrendezésre kerülő pozsonyi ERROR fesztiválon, és nemcsak előadásokat játszanak, hanem a fesztivál partnerei is. 2008-ban az AHA Színpad meghívott minket, hogy közösen próbáljuk Charles Dickens Karácsonyi ének című darabját angol nyelven. Négy hajléktalan színház színészei játszottak együtt, a vendéglátó magyarok, továbbá csehek, hollandok és szlovákok. A hajléktalanokon kívül nyolc-tíz év közötti gyerekek is szerepeltek az előadásban, mivel a magyar hajléktalan színház gyerekekkel is együttműködött. Tizenkét napon át Budapesten laktunk, és minden nap próbáltunk, a bemutató után pedig Pozsonyban is előadtuk az előadást az ERROR fesztiválon.
Hogyan kell elképzelnünk a színház gyakorlati, mindennapi működését?
Uršuľa Kovalyk: Sokáig nem rendelkeztünk saját próbaés színházteremmel, a szlovák Színháztudományi Intézet Štúdio 12 színháztermét ugyan használhattuk, de csak vasárnap. Nyolc éven át minden vasárnap próbáltunk, és mivel ez hetente csak egy alkalom, az előadásokat hosszú ideig próbáltuk. Minden megváltozott, mikor egy évvel ezelőtt sikerült saját teremhez jutnunk a Pisztorypalota bal szárnyában. Most hetente kétszer próbálunk, az egyik próba hétfő délután, a másik szerda délelőtt van. Természetesen a bemutatók előtt intenzívebben próbálunk, és nyáron színházi workshopokat is rendezünk. Az új előadást mindig adott év januárjában kezdjük próbálni, a bemutatóra októberben vagy novemberben kerül sor, attól függően, milyen jól halad a próbafolyamat. A próbák kétórásak. Igyekszünk olyan próbákat tartani, hogy a színészeink jól érezzék magukat, hogy az együtt töltött időnek legyen valamilyen pozitív hozadéka a számukra, és hajlandók legyenek eljönni a következő próbára is. Annak köszönhetően, hogy megtanultunk projekteket írni és pályázni, a színészek fizetséget is kapnak a próbákért és az előadásokért is. Azzal, hogy eljárnak ide, tanulnak valami újat, teljesítményt nyújtanak, úgyhogy pénzt is kapnak, amiért cserébe szállást és ételt tudnak maguknak biztosítani. A színházunk tehát munkaterápiaként is működik.
Patrik Krebs: A színházunk fontos tagjai a testileg vagy szellemileg sérültek is. Számukra, ahogyan a hajléktalanok számára is, gyakran ez az egyetlen bevétel a szociális segélyen kívül. Az, hogy színházban játszhatnak, azt az érzetet kelti bennük, hogy dolgozni járnak. Volt egy színésznőnk, aki a szexiparban dolgozott. Számára nagyon fontos volt, hogy öt vagy tíz eurót más módon, ne prostituáltként keressen meg. Korábban ugyanis nem volt ilyen tapasztalata. Esetében ez egyértelműen terápiásan hatott. A színjátszáson kívül igyekszünk más munkákat is biztosítani a színészeinknek. Ennek egyik eredménye az új színháztermünk is, amely meglehetősen romos állapotban volt, mikor ide jöttünk, de sikerült szépen felújítanunk. Ezen kívül a színészeink sokat javultak a műszaki feladatok elvégzése terén, tudják kezelni a világosítást, a hangtechnikát. Sőt, vannak, akik a mellettünk működő Len tak-tak integrációs táncszínház műszaki munkatársai lettek.
Hogyan lehet valaki a pozsonyi Hajléktalan Színház tagja? A hajléktalanok hogyan találják meg a színházat?
Uršuľa Kovalyk: Nem szoktunk válogatást rendezni, mindenkinek, aki eljön és betartja a szabályokat, azaz időben érkezik és nem áll alkoholos befolyásoltság alatt, esélyt adunk, hogy csatlakozzon. Furcsa időket élünk, amikor mindenki mindent gyorsan akar, ami szerintem beteges. Tudjuk, hogy ez nemcsak a hajléktalanoknak, hanem senkinek sem jó. A jelentkezőknek elég időt adunk, hogy eldöntsék, képesek-e felmenni a színpadra. Volt egy nő, aki fél évig járt a próbáinkra, a nézőtéren ülte végig az összeset. Kérdeztük tőle, nem szeretne-e csatlakozni. Nemmel felelt. Egyik napon azt mondta, hogy szeretne játszani, csak nem akarja, hogy lássák és hallják őt. Kitaláltunk neki egy szerepet, nem lehetett őt se látni, se hallani. Egy fehér lepedő mögött állt, alulról megvilágítottuk, csak az árnyéka látszódott, playbackről pedig egy énekesnő hangja hallatszott. Ennek a szerepnek köszönhetően olyan önbizalomra tett szert, hogy most már rendszeresen játszik.
Mik a terveik az idei évre?
Patrik Krebs: Egész évben a brazil színházi szakember, Augusto Boal által megalkotott színházi technikával, az elnyomottak színházával fogunk foglalkozni. Részt vettem, majd később vezettem is néhány workshopot a témában, de sokáig tartott, amíg elegendő bátorságot éreztem, hogy ezt a technikát alkalmazzam a színészeinkkel is. Most azonban elkezdtük, és a csoport nagyon pozitívan reagált.
Uršuľa Kovalyk: Pedig súlyos témát feszegetünk. Mindannyian voltunk már életünk során elnyomottak. A hajléktalanok még inkább szenvednek az elnyomástól, hiszen nemcsak a társadalom, hanem konkrét személyek is elnyomják őket az utcán. A színészeink által felvetett témák alkotják majd az előadás alapját, de a nézők is bekapcsolódnak majd. Az elnyomottak színháza megváltoztatja a nézők véleményét a hajléktalanokról és az erőszakról, tehát nemcsak a színészek, hanem a nézők is sokat kapnak majd ettől az előadástól.
Hogyan reagálnak a nézők az előadások alatt, után a látottakra?
Uršuľa Kovalyk: Első alkalommal a nézők le vannak döbbenve, mivel a hajléktalanok számukra részeg, rossz külsejű, problémás emberek az utcán, itt meg váratlanul azt látják, hogy olyan dolgokat csinálnak, amihez talán még nekik sem lenne merszük. A színészeink színészi megnyilvánulása szintén döbbenetes, mert naturalisztikus: nem játsszák meg magukat, nem modorosak, máshogy néznek ki, nem olyan szépek, mint a professzionális színészek, de pont ezért nagyon valódiak. A színház működése óta minden előadás után van legalább egy rövid kis beszélgetés, a nézők így megtapasztalhatják, hogy a hajléktalanokkal nagyon jól el lehet beszélgetni, és talán legyőzik az előítéleteik egy részét.
A Hajléktalan Színház színészei egyéni bánásmódot követelnek meg, ami a rendező és a dramaturg számára nagyon kimerítő lehet. Honnan merítenek energiát, és Önöknek mit ad a hajléktalanokkal való munka?
Patrik Krebs: Ma több tudással és tapasztalattal rendelkezünk, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Folyamatosan képezzük magunkat, és különféle workshopokra járunk. A Hajléktalan Színház nem a fő munkahelyünk, én például tanár vagyok, és teljesen más, vagyishogy nagyon hasonló emberekkel találkozom, akik csak annyiban különböznek a hajléktalanoktól, hogy adott pillanatban kicsit több pénz van a számlájukon. (Nevet.) Az igaz, hogy gyakran gondolunk a kiégésre, visszamenőleg látom, hogy voltak időszakok, amikor a határát súroltuk. A kezdet, amikor csak három hajléktalan és mi ketten alkottuk a csoportot, nagyon nehéz volt. Most, amikor tizenöt-tizenhatan vannak, már egész más a helyzet, hiszen egymás között is elboldogulnak, mi meg jobban számíthatunk rájuk.
Uršuľa Kovalyk: Az az érzésem, hogy egyre kevesebb energiát kell kiadnunk erre a munkára, mármint ami a hajléktalanokkal való foglalkozást jelenti. A legtöbb energiát a projektek kapcsán felmerülő papírmunka igényli, ezt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni. Azt hiszem, azért van könnyebb dolgunk, mert megtanultuk, hogyan bízzuk rájuk a munkát, mi csak vezetjük őket. A kiégés ellen persze tudatosan kell küzdenünk. Ami nekem nagyon sokat segít, és ami miatt nagyon élvezem ezt a munkát az, hogy csodás humorérzékük van. Nagyra értékelem, hogy a legnehezebb helyzetben is képesek felállni és továbbmenni, az életösztönük lenyűgöző. Azt szoktam mondani, hogy nincs ember, aki többet kibír, mint ők.