„Rendet csinálni ezen a szemétdombon” – esszé Gion Nándor Postarablók című ifjúsági regényéről

Gion Nándor

 

A díjnyertes Engem nem úgy hívnak után Gion Nándor második ifjúsági regénye, a Postarablók (1972) már az újvidéki Forum és a Móra közös kiadásában jelent meg, ennek köszönhető, hogy a határ innenső oldalára is eljutott. Talán épp e kettős közönség volt az oka, hogy Gion ezúttal kalandosabb (ám nem vidámabb) történetet szánt a kamaszoknak. A cselekmény fordulatossága (és a kibontakozó krimiszál), úgy tűnik, elég volt ahhoz, hogy elvonja az értelmezők figyelmét a szöveg mélyrétegeiről, és „inkább szerencsétlen, mint sikerült epizódként”[1] tartsák számon az alkotást, már ha egyáltalán megemlítik.

A regény szakmai diskurzusa azonban nemcsak hiányos, hanem felületes és zavaros is. A rendszerint számos méltatás közé csomagolt, mintegy „kiegészítésként” említett hiányosságok általában a következők: a Postarablókban Gion többi művéhez képest kevesebb szálon fut a cselekmény (ami egyébként az előző és a következő két, összességében pozitívan értékelt ifjúsági regényére is jellemző), hiányzik az író nyelvére jellemző „asszociációs gazdagság”, illetve „szegényesebb” a karakterábrázolás. Ezek mögött a vissza-visszatérő állítások mögött azonban nem áll komoly (sőt, szinte semmilyen) érvelés, amelyet konkrét szöveghelyek támasztanának alá.[2] Továbbá az első magyarországi szakmai kritikák születésekor, a ’80-as évek elején már a Virágos katonát és A kárókatonák még nem jöttek vissza című ifjúsági regényt is magába foglaló életműhöz való viszonyítás a szöveg egyedi elsődleges célközönsége (délvidéki és anyaországi kamaszok) miatt sem biztos, hogy szerencsés. Érdekes tanulsága a hazai recepciónak továbbá, hogy a regényről mélyreható, a krimiszál mögé néző elemzés még nem született, hiába jelent meg két nagymonográfia és számos tanulmány az életműről.

 

 

E lekezelő, felületes bánásmód talán legszemléletesebb példája épp az életművet kiválóan ismerő Pécsi Györgyitől származik. Az MMA weboldalán megjelent Gion-pályaképben ugyanis nemcsak leegyszerűsíti a történetet, de szinte csak pontatlan és/vagy téves információkat kapunk a regényről: „A Postarablók leginkább klasszikus gyerek-kriminek tekinthető: egy éjszaka két vagány fiú [erről később] megpróbálja kirabolni a postát, ám a profi bűnözők [egy bűnöző] is ugyanerre készülnek, a fiúk végül sok izgalom, kaland (telefonlehallgatás [erről is később], gyújtogatás [nem a fiúk, és végül nincs is gyújtogatás], mackódöntés [ilyen nem szerepel a regényben] után a város és a posta megmentői lesznek.”[3] Hogy mindez azért alakult-e így, mert a fogadtatása automatikusan lektűrnek bélyegzi a regényt, vagy az egyszerűen csak nem sarkallt senkit arra, hogy elmélyedjen benne, valószínűleg rejtély marad.

 

Nem a postarablás, hanem a postarablók története

A Postarablókhoz az ifjúsági krimi műfaja felől szokás közelíteni, ami magyarországi kontextusban Csukás István Keménykalap és krumpliorr című, egy évvel a Gion-szöveg után megjelenő, műfajteremtőnek tartott regényével kapcsolódik össze. Miközben a gondolatmenet érthető, a Csukás-regénnyel történő összehasonlítás olyan elvárásokat támaszthat a regény (és általánosan az ifjúsági krimik) felé, amiknek az nem is szándékozik megfelelni. A műfajmegjelölés ugyanis – akárcsak a krimi fogalma – számtalan különböző variánst jelöl, e két szöveg pedig szinte mindenben különbözik egymástól. Csukás műve inkább a detektívregények hagyományát követi, lendületes, könnyed, humoros epizódokban gazdag, vidám kicsengésű bandaregény, amelyben a gyerekek cirkuszt szerveznek és eltűnt állatkerti állatok után nyomoznak.[4] Ezzel szemben a sötétebb tónusú Postarablókat nem annyira a kaland, sokkal inkább „a délvidék betyártörténeteinek vadsága”[5] és a bűnössé válás társadalmi, lélektani és morális okait boncolgató bűnregények felől érdemes vizsgálni.

A regény (anti)hősei, a történetet elbeszélő Jász Gábor és barátja, Margith Jani – az Engem nem úgy hívnak szereplőihez hasonlóan – nehézsorsú, idő előtt túl sok felelősséggel és szerencsétlenséggel sújtott kamaszok. Míg a két karaktert általában a Tom Sawyer-Huckleberry Finn pároshoz hasonlítják, dinamikájuk számomra a Sherlock Holmes-Dr. Watson kettőst is felidézi: az elbeszélő Jász szerepe a krónikásé, az igazi „főszereplő” a nála okosabb és dörzsöltebb Margith Jani – azzal a csavarral, hogy a fiúk a regény elején nem egy bűneset megoldásán, hanem épp az elkövetésén fáradoznak. A terv szerint húsvét hétfő éjjelén kirabolják a postát, abban bízva, hogy a külföldről hazaérkező, kint dolgozó magyarok ünnepi összejövetelének zsivaja az épület fölötti díszteremben tökéletes álca lesz.

A kalandelemekre fókuszáló, csupán cselekményleírásra szorítkozó elemzések felületessége, csonkasága már a regény legelején egyértelművé válik. A prológus helyét betöltő Magyarázat című rövid feljegyzésben az elbeszélő ugyanis már előre beszámol a postarablás sikertelenségéről, és kijelöli a mozzanatot, amely miatt mégis elbeszéli a történteket: „Margith János és Jász Gábor rendet csinált ezen a szemétdombon” (5.), vagyis ahogy a sikertelen postarablás után a telefonközpontból irányították várost. A regény elején Margith az iskola előtt épp az Ember, ember akarok lenni… című dalt játssza – ez már sejteti a történetben megjelenő morális kérdésfelvetések fontosságát. Az elbeszélő szabadkozása is beszédes, fél, hogy a „nagy” történet (vagyis a postarablás és Zavarkó Pepi kézre kerítése) mögött meghúzódó „kis” történet jelentőségét mások nem ismerik majd fel: „Jó, tudom, hogy nem túlságosan nagy eset elirányítani egy ilyen kis várost, mint a miénk (…), de ha tekintetbe vesszük, hogy mások sokkal rosszabbul irányítgatták, igazán büszkék lehettünk Margith Jani meg én.” (5.) Ironikus módon félelmét épp a regény elemzői igazolják.

 

 

A két fiú jóindulatú hazugságokkal „teremt rendet”, szolgáltat a maga módján igazságot: akikkel szerintük rosszul bánnak, azokat megsegítik (a szülő felesége miatt aggódó férfit biztosítják kedvese jólétéről, a szerelme miatt síró Tóth Ágit a bokszolója nevében megnyugtatják stb.), míg a komolyzenei műsorról hosszasan társalgó öregasszonyok beszélgetésébe azt kiabálják: „Vén, hülye tyúkok!” (47.). A két kamasz ugyanis nemcsak egy összeesküvés leleplezésében, egy gyilkosság megakadályozásában és a hírhedt bűnöző kézre kerítésében játszik kulcsszerepet (a recepció általában ebben látja a történet lényegét), hanem a bajbajutó telefonálók apró-cseprő problémáit is megoldják. Miközben ezt az értelmezések általában egyszerűen diákcsínynek titulálják, valójában a telefonbeszélgetéseket követve lehet megérteni, mi az a „rend”, amelynek megteremtésére a fiúk annyira büszkék, és ez a kérdés visz minket közelebb a regény komplexitásához is. Ehhez pedig – ahogy az Engem nem úgy hívnak esetében – elengedhetetlen a szereplők szociális helyzetének értelmezése.

Már a regény legelején megteremtődik a lélektani és szociológiai olvasat lehetősége, a postarablás ötletét ugyanis nem annyira a kalandvágy, mint a szükség hívja életre. Megtudjuk, hogy Margith Jani és Jász régóta barátok, akik gyakran szórakoznak bonyolult tervek kieszelésével, azonban a megvalósításra most először kerül sor. Ennek oka az ötletgazda, Margith Jani nemrég megváltozott családi körülményeiben keresendő: bátyjai börtönbe kerültek, így ő kényszerült a családfenntartó szerepébe, és hogy pénzt keressen, kimaradt az iskolából és beállt a tűzoltózenekarba.[6] A családról mindjárt megtudjuk, hogy „[a] Margithok egyébként is híres verekedők és bicskázók” (14.), azonban a történet előrehaladtával árnyalódik a kép, és a Margithok – a rugós bicskával járó Margith Janival egyetemben – mégis egyfajta igazságosság, szuverenitás képviselőiként, tiszteletre méltó alakokként tűnnek fel, a Gion által gyerekként olyannyira kedvelt western-képregények kétes erkölcsű hőseit idézik. Ezt mutatja az anekdota is, miszerint amikor az ásós Sucó Rudi berontott az iskolaudvarra azt ordibálva, hogy szétcsapja a gyerekek fejét, a gyerek Margith Jani menekülés helyett addig dobálta téglával, míg el nem oldalgott. A fiú érzékenységét és a család nehéz helyzetét mutatja, hogy a rabolt pénzt teljes egészében haza akarja adni: „Mi otthon most nagyon rosszul állunk, jól fog jönni az a pénz. És a te anyád is örülni fog, ha pénzt viszel haza.” (27.) Jásznak azonban sikerül meggyőznie, hogy legalább egy részét tegyék el maguknak, és „tervezzenek ki valami érdekeset.”

 

Humo Ludens

A két fiú által teremtett rend kulcseleme a játék. Valóság és fikció – akárcsak az Engem nem úgy hívnakban Dollár képregényében – összeér: Jász és Margith az Égig érő fa mesejáték-előadásából maradt papírkoronákkal koronázzák magukat a város uraivá.[7] Miután rájönnek, hogy a mulatozó Laczáék bérelték fel Pepit, hogy amíg ők a díszteremben vannak, gyújtsa fel jó pénzért bebiztosított házaikat (és barátjuk, Molnár Tihamér nagyapját, az öreg Molnárt), a két fiú úgy dönt, megakadályozzák, hogy effajta „disznóságok” történjenek az irányításuk alatt. Egészen izgalmas megoldással állnak elő: a felnőtteket is az Égig érő fa mesejáték-jelmezeibe bújtatják. Margith Jani szerint ugyanis „az a bajuk ezeknek az embereknek, hogy nem tudnak, izé, hogy is mondjam, szóval nem tudnak játszani. Vagy lehet, hogy tudnak, de nem mernek. Ezért rosszkedvűek folyton, és ezért csinálják a disznóságokat. Rá kell kényszeríteni őket, hogy játszanak.” (87.)

Ez elsőre gyermekien naiv gondolatnak tűnhet, azonban távolról sem az. Johan Huizinga 1938-ban megjelent Homo Ludens című, nagy hatású könyve a játék evolúciós hasznait, sőt szükségességét hangsúlyozza. Az embereknek azonban ahhoz, hogy megállják a helyüket a „felnőtt világban”, többé nem szabad játszaniuk – ez a gyerekek és az öregek kiváltsága. Nem csoda hát, hogy az öreg király koronáját a vidám, játékos kedvű Nyakkendős Markulik kapja: az egyetlen gyermekien játszó felnőtt a díszteremben. Hasonló felnőtt(ség)kép ez, mint az Engem nem úgy hívnak esetében: a felnőttek a „felnőttség” áldozatai. Azonban míg ez az első regényben a gyermekséggel történő leszámoláshoz, itt egyenesen a bűn eredetéig vezet. Margith Jani a bűnözés okát akarja kiirtani azzal, hogy eljátszatja a várossal a történetet, amely számára az önfeledt játék élményét jelentette: „Nekünk is mindig milyen jókedvünk volt, amikor beöltöztünk az Égig érő fa jelmezeibe! Minden különösebb ok nélkül olyan ricsajozást csaptunk, mintha megbolondultunk volna. Ezt a savanyú társaságot is át kell tehát öltöztetni, hogy ne is ismerjenek magukra.” (88.)

A fiúk a telefonközpontból összecsődítik az egész várost, hogy mind egyenlővé váljanak az estére már az egész utcát elözönlő, vidám mesejátékban. Karnevál veszi kezdetét: a világ a feje tetejére áll, a mindennapokban uralkodó törvényeket, hatalmi hierarchiát felfüggesztik. A karneváli hagyományban ez a szabadság a morális értékrend felborulásával is jár, a karnevál része az erőszak, a durvaság. Gion regényében azonban ez épp a rendet teremti meg, felszabadult, gyermeki öröm uralkodik el az embereken. E felfogás szerint az ember eredendően jó: a társadalmi normák nem vele született bűnösségét tartják kordában, hanem gyermeki, boldog, önfeledt és szeretetteljes énjét nyomják el (rontják meg?). Ezt az értelmezést támasztja alá a jelenet is, amelyben a kisváros lakói immáron a teljes tűzoltózenekar kíséretével együtt éneklik a dalt: Ember, ember akarok lenni…

Beszédes a regény térelrendezése is. Mikor a fiúk megpróbálják kirabolni a széfet, a posta fölötti díszteremben a városi gazdagok ünnepelnek. Az épület szimbolikusan a fiúk társadalmi helyzetét jeleníti meg: míg ők alul, a sötétben ólálkodnak, fölöttük a gazdagok szórakoznak önfeledten. Mikor nyilvánvalóvá válik a terv bukása, és „Margith Jani a mennyezet felé fordította az arcát, és teli torokból elkiáltotta magát, de úgy, hogy visszhangzott az egész postahivatal: – Dögöljetek meg!” (35.), dühe nemcsak a postarablás kudarcának, hanem az egész, őket hátrahagyó világnak szól. A két fiú a regényben mindvégig ezen a térbeli szinten marad: a telefonközpont a posta helyisége mellett található, ahogy – egy raktártérrel összekötve – a színházi kelléktár is. A két világ, a fent és a lent közötti összekötővé barátjuk, a szerencsétlen, osztálytársai és nevelőapja által is folyamatosan megalázott Molnár Tihamér válik, akinek nevelőapja az összeesküvés egyik kulcsfigurája, a „sötét arcú” Lacza, ezért ott lehet az összejövetelen. Tihamér csempészi fel Margith Jani kérésére a mesejáték jelmezeit a díszterembe, ezzel útjára indítva a karnevált. Azonban az ünneplésből végül sem Jász, sem Margith nem veszi ki a részét, csupán a sötét postaépületből figyelik az utcára tóduló vidám seregletet. A történet az Engem nem úgy hívnakhoz hasonlóan lemondással, beletörődéssel ér véget: miután a színházterembe visszatérve meglátják az egyetlen megmaradt jelmezt, a széttépett, lila színű madárszárnyat (amely a gyerekkor metaforájaként értendő), elkomorodnak, levetik papírkoronáikat, és rosszkedvűen indulnak haza.

Ez a néhány adalék a regény olvasásához reményeim szerint rávilágít arra, hogy nemcsak téves, de lekezelő és leegyszerűsítő csupán annyit mondani a Postarablókról, hogy két „vagány fiú” gyújtogat meg telefonbetyárkodik. A szöveg az általam felvázoltakon kívül számos izgalmas összefüggést rejt, amelyek természetesen a most szándékosan háttérbe szorított krimiszál, valamint a nyelvi és narratológiai felvetések bevonásával fejthetők fel. Ezen írás célja nem is az, hogy lefedje a Gion-regény értelmezési lehetőségeit – épp ellenkezőleg, szerzője kifejezetten reméli, hagyott kérdéseket az olvasóban és feltámasztotta az igényt a szöveg újrakérdezésére.

 

[1] „A kritikák és az összefoglaló tanulmányok, bár mindössze néhány jelent meg, inkább szerencsétlen, mint sikerült epizódként kezelik Gion Nándor második ifjúsági regényét, a Postarablókat. Míg a két vajdasági ismertető csak dicsér (…), addig magyarországi méltatásokban, ha nem is egyértelmű az elutasítás, de erősebbek a kifogásokat hangoztató hangok, mint a dicséretek.” Gerold László: Gion Nándor, Bp., Kalligram Könyvkiadó, 2009, 144.

[2] A regényt megjelenése idején érdekes módon a határ mindkét oldalán hallgatás övezte. A recepcióról bővebben: Gerold László, i. m., 144–146.

[3] https://mmakademia.hu/mobil-munkassag/-/record/MMA15830 [utolsó letöltés: 2023. 01. 28.]

[4] A történet szerint a Vadliba őrs tagjai beteg társuk felvidítása érdekében cirkuszt szerveznek. Mikor az állatkertben próbálják magnóra venni a tigris üvöltését, tudomást szereznek az állatkerti teknősök eltűnéséről. A gyerekek úgy döntenek, a cirkuszcsinálás mellett segítenek megkeresni az eltűnt, értékes állatokat.

[5] Poós Zoltán: „Olyan az egész, mint egy mesejáték”, IGYIC Mesecentrum blog, 2021. 02. 01. – https://igyic.hu/leporolo/olyan-az-egesz-mint-egy-mesejatek.html

[6] A ’70-es évek hazai ifjúsági krimiregényeiben is kimutatható már a jelenség, hogy a főszereplő kamaszok gyakran nehéz körülmények között élnek, szüleik vagy nincsenek, vagy nem tudnak szülőként funkcionálni. Ez a mai magyar ifjúsági krimikben már szinte kivétel nélkül így van. Ebből az értékhiányos helyzetből a szereplők nyertesként vagy vesztesként is kikerülhetnek: vagy megkísérlik visszaállítani a dolgok rendjét (nyomozóvá válnak), vagy csak sodródnak az eseményekkel és előbb-utóbb bűnözőkké lesznek. A Postarablók ez utóbbi esetére példa. A bűnössé vagy nyomozóvá válás kérdéséről bővebben A nyomozás vége (?) A kriminarratíva dekonstrukciója a kortárs magyar ifjúsági irodalomban című tanulmányomban írtam (Kortárs, 2021/9, 82–89.).

[7] Ez a gesztus többszörösen szimbolikus: a darab János nevű főszereplőjét Jani játszotta, így ő saját régi koronáját veszi fel újra, Jásznak az eredetileg Molnár Tihamér által megformált Hugó, a félhülye királyfi koronája jut. A jelmez egyben a múlt, a gyerekkor, a játék megtestesítője is a két fiú életében.

 

 

Katona Alexandra (1997, Veszprém)

A Szegedi Tudományegyetem alkalmazott irodalomtudomány mesterszakán végzett. Elsősorban kortárs gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozik, kritikákat, tanulmányokat közöl. Az f21.hu kulturális magazin Gyerek- és ifjúsági irodalom rovatának alapító szerkesztője. Az Alföld Stúdió tagja.