Otthon az örvényben – Szirmai Panni írása Manon Uphoff Zuhan, mintha szállna című kötetéről

Otthon az örvényben – Szirmai Panni írása Manon Uphoff Zuhan, mintha szállna című kötetéről

Manon Uphoff (kép forrása: tzum.info)

 

 

Manon Uphoff Zuhan, mintha szállna (Vince Kiadó, 2023) című kötetében egy család történetéből kiindulva a sorsfordító traumák elbeszélésével az otthon, a család és a szeretet fogalmi összefüggéseinek ábrázolására vállalkozik. Az autofikciós regényként is olvasható kötet cselekménye a közelmúlt Hollandiájában játszódik, az apa, Henri Elias Henrikus Holbein (HEHH; „amatőr képzőművész, bukott papnövendék, istenhívő [volt] börtöntöltelék”) néhol heroikus, máshol inkább démonikus alakja köré szerveződik. A szöveg részletes leírását adja az apa társadalmának, a gyerek mikrovalóságának, a családban betöltött szerepének és sokoldalú(nak vélt) tehetségének is. Manon Uphoff bravúrja, hogy a traumatikus tapasztalatokat nem csupán a felnőtt visszatekintő szemszögéből elmesélt történetként közvetíti. Az olvasás során mintha kettős hangot hallanánk, mintha a gyerek nem verbálisan megélt élményei a felnőtt visszatekintő narratívájával vegyülnének. Erre a különös elbeszélői pozícióra azért volt szükség, mert önmagában egyik szál sem alakíthatta volna ki azt a bonyolult, hálószerű szövedéket, amelyben a gyerek vergődik, a valóság és a mitológia, a jelen és az emlékek, a szeretet és a rettegés között. Arról olvasunk, amiről a gyerek tud és amiről nem tud, mert az eseményeknek csak egy részét képes értelmezni. Számára az abúzus nem megfogalmazható, nem tudja, csak érzi, hogy valami rossz történik vele estéről estére. A személyiségformáló traumák értelemszerűen felnőttként is befolyásolják az életét, hatnak a választásaira, a gondolkodására és a megküzdési módjaira, valamint a saját családjára is.

A Zuhan, mintha szállna kulcskérdése a megfelelő nyelv megválasztása. Van-e nyelv, amelyen tudunk beszélni a traumákról? Milyen nyelvi formák alkalmasak arra, hogy megfogalmazzuk, amiről nem akarunk beszélni, amit nem akarunk tudatosítani, sőt hallani sem akarunk róla? A traumafeldolgozás egyáltalán tudatos döntés kérdése? A közvélekedés szerint, ha megrázó dolgokon megyünk keresztül, biztos beszélni szeretnénk róla. Uphoff ennek az ellenkezőjét állítja. Hiszen ő nem akarta megírni ezt a könyvet, halogatta, menekült előle, más műfajokban kereste a hangját, az alkalmas kifejezésmódokat. Egy felnőttként átélt családi tragédia, Uphoff egyik nővérének súlyos balesete és halála indította el a történet megírását. Ekkor vált világossá a számára, hogy az írás során nem térhet ki a saját múltjával történő szembenézés elől. Amikor egy hátgerincsérülés miatt mozdulatlanságra kényszerült, és még írni sem tudott, a rajzolás vált a feloldás eszközéve, az segített abban, hogy megtalálja később a szavakat, a nyelvet a múlt megírásához.

De a Zuhan, mintha szállna több egy transzgenerációs traumatörténetnél. Beszél a korról, a holland tisztviselői fizetésből fenntartható lakásról, a fél- és édestestvérek között kialakuló véd- és dacszövetségről. A testvéreket érintő súlyos gyerekkori abúzus rettenetét, amelyet a nevelőapjuk/apjuk követett el, úgy tárja elénk, hogy az anyáról sem feledkezik el. Hogyan lehet beszélni egy olyan anyáról, aki a kiállás helyett visszavonult belső elszigeteltségébe? A kötet nem menti fel az anyát, nem keres magyarázatot, bár ha szem előtt tartjuk az autofikció műfaji jellegzetességeit, a szerző felnőttként már túl van az értelmezés lehetetlenségén. Az anya befordult saját kudarcaiba és reményeibe. Nem jelentősebb a kötet más nőalakjainál.

 

 

Érzékenyen kérdez rá a mű arra is, hogy hogyan lehet egyáltalán megrajzolni az otthont, ahol az iszonyat annyi időn át megismétlődhetett. Hangsúlyosak a nappali fényei, a terek és textilek anyagisága, az illatok hatalma, az ünnepek mágikus hangulata, amelyben a délután még a kanapén szelíden szunyókáló apa éjszaka Minotauroszként ront be a gyerekszobába. A megmozgatott gazdag mitológiai (és irodalmi) utalásrendszeren túl is átszövi a szöveget egyfajta meseszerűség, amely a kritikus pontokon viszont már kevésbé érzékelhető. Ezeket a tónusbéli elmozdulásokat kiválóan érzékelhetjük Daróczi Anikó munkájának köszönhetően. Félelmetes pontossággal sikerült magyarra átültetnie a legmegrázóbb jeleneteket is.

A családfő uralkodik: anyai szerepben (testi szükségletekről, ételről, mosdatásról, ruháról) gondoskodó, szellemi és vallási vezető, kulturális iránytű, apaként bizalmaskodó, akinek viszont nem lehet nemet mondani. Ebben a közegben ő a gyerekek fejlődésének egyedüli iránymutatója, és ezt a helyzetet a legvégsőkig kihasználja. Meglepően szép párhuzam rajzolódik ki a kötet mosdatásjelenetei között: amikor a gyerekeket fürdeti az apa (olvasóként ekkor már egyre nő bennünk a gyanakvás), valamint a kötet végén, amikor a halott apa testét felnőtt lányai gondosan, szeretettel mosdatják. Utóbbi mintha azt is sugallná, hogy az elnyomás alól nem lehet csak úgy felszabadulni, ha meghalt az elnyomó, akkor is jár neki a tisztelet. Ugyanakkor a kötet zárószakaszában Uphoff tovább gondolja ezt a képet, és sajátos boszorkányszombat elevenedik meg, ahol a (még élő) felnőtt lányok képzeletben bosszút állnak halott apjukon.

A Zuhan, mintha szállna nem kimondottan terápiás irodalom, nem várható tőle gyógyulás. Ahogyan magától az alkotástól sem. Nem véletlen, hogy Manon Uphoff az írás folyamatát rettenetes és kaotikus élményként jellemezte egy beszélgetésben. Mégis kapaszkodót jelenthet a kötet a hasonló eseményeket átélő embereknek. Annál is inkább, mert a könyv a család nőtagjainak élettörténetével mutatja be a rossz döntések súlyát, és egyúttal mintát ad a stratégiakeresésre, arra, hogy szembenézzünk a traumával. Az író saját szereplőjévé tett fiatalkori alakja a testvérekhez képest egészen más módon próbált megküzdeni a múlttal.

Manon Uphoff évtizedekig tartó keresés után először képzőművészként találta meg az alkalmas kifejezésmódot. Ma a lányával kreatív írás workshopokat tart, így segít az érintetteknek.

 

(Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna, ford. Daróczi Anikó, 2023, Vince Kiadó).

 

 

Szirmai Panni (1988)

Budapesten él, ír, olvas, fordít. Fontosabb publikációi a Hévízben, a SZIFONline-on, az Alföld online felületén, illetve a Ligetben jelentek meg. Jelenleg első kötetén dolgozik. Portréját Oláh Gergely Máté készítette.