Részlet Veronika Šikulová Tremolo ostinato című nemregényéből (Mészáros Tünde fordítása)

Szymon Burza felvétele

Húzzatok egy búbánatos hallgatót…

Hosszút, szomorút, csak hegedűn.

Beta fia, a Jaro, Amerikába nősült. Vett ott egy kertes házat, és míg mindenki más a dél-amerikaiaktól szerzett magot, ő Szlovákiában vásárolt be, és el is vetette szépen az összeset. Hatalmasak voltak a káposztái meg a dinnyéi meg a hagymái, kövérek a kert pondrói és férgei, akik már nem is zabálni jártak oda, csak bámulni, dülledt szemmel, hogy mit művel ez a Jaro. Elhívta magához a Šaňo bácsit is, mert ő tartotta ki a hangokat a szárnykürtön, és egyébként is ő volt a fivérek közül a legkitartóbb. Ásott, és minden egyes ágyás más hangon szólt. Ásott, és lélekben lejátszotta közben a darabokat, amiket komponált, betanulta őket, meg más szerzők darabjait is, játszott és gyakorolt, azt hitte, úgy játszik, mint egy kisisten, de aztán elvitték egy koncertre, és a Šaňo igazi zenészeket látott, igazi zenészeket ott Amerikában, és úgy gondolta, hogy ezeket el kell hozni Dubovába.

Utazgattak azon a kis tiritarka magánbuszon Amerikában, zenélgettek, aztán az egyik, sárga fogú és áttetsző fülű menet közben kihugyozott a nyitott ajtóból, a busz meg elromlott. Bort töltöttek a hűtőjébe, és eljutottak Dubováig.

Szilveszter volt. Jarónak azelőtt galériája és étterme volt Szlovákiában, ahová olyasmiket szervezett, hogy a kertben szendergő sünök és kígyók is a csodájára jártak, a békák pedig úgy ugráltak ki a halastavakból meg a pocsolyákból, mint a rugós bábuk. Annak a bandának, mondta Šaňo boldog-boldogtalannak, a dubovái templom tornyán kell játszania, hogy hallja őket mindenki, szállni fog a zene a háztetők fölött, mint Chagall képein, lesz ott minden, ott lesz mindenki, a mi Lena-Kabelánk, Beta, Ilka, Anča, Olina, Grétka, Jožo, Lojzo, Vilo, Šaňo, Vinco, Karol az oboájával, Mititin bácsi, Frča Mandával, Jožo Drinka, Severín bácsi, Genadigeško Irenadnaškával, ott lesz az összes név, bece, gúny és kereszt, mindenki, aki él, ül és mozog, de még azok is, akik nem tudnak ott lenni, a fák is, amik itten nőttek, és virágozni fog az összes!, aztán egyből potyog is majd róla az alma, a barack, a körte, a cseresznye…

Aztán megjöttek a négerek, egyikük a gitáros, Borges fia volt. Priapizmusa miatt egyfolytában állt a pucuja, nehéz kezével meg, ha letette az asztalra és nem vigyázott, összetört minden poharat, azok csak úgy maguktól felpattantak és összetörtek, ő meg szedegette magából a szilánkokat, aztán bekötözte könyharuhával a sebeket.

Parádézott ifjú Borges Dubovában, mint egy császár, és kupakolta szép sorban az összes nőt, csak aki felmászott a fára, azt nem, de azután már azt is, mert akarta őt mindegyik, ha nem jött az útjukba, sajnálták, sorra másztak lefele a fáról, és mentek a paphoz meggyónni, hogy kéne nekik a Borges. Ültek a nők minden dubovái fa tetején, lógázták a lábukat, lesték, jön-e a Borges. A templom előtt álló hársat, mintha méhraj lepte volna meg, libegett rajta a sok szoknya meg a kabátok szárnya.

Borges fia, a néger, vagyis mulatt, bőre oly gyönyörűen fénylő, akár egy szivárványos pisztráng, egy Oncorhynchus mykiss, egyébként csúf volt, mint a virradatot megelőző éjszaka, amikor esik, és mindjárt fel kell kelni.

Csikorgott a hó, a muzsikusoknak óriási volt a talpa, a legnagyobb a világon, a lábnyomukban elhevertek a kutyák, és úgy aludtak ott, mintha dunna alatt húznák a lóbőrt.

Mekkora pofájuk van ezeknek, hát lenyelik a fúvókát, nevettek a dubováiak. Mint a girhes béka, úgy nézett ki az össze muzsikus.

Aztán eljött az év vége, és vele a szilveszter estéje.

– Akkora rakás újévi fogadalmat tettem, hogy ha nem vigyázok, rám szakad az egész, aztán fekhetem végig az évet!

– Én meg egyet se, rakás csak hóból van, ott áll halomban az udvaron. És nekem ez így jó!

Begyújtottam a lavórban az összes klozetpapírt, ami csak volt otthon, és mutattam nekik, hogyan ugrunk mi itt Szlovákiában tüzet. Ugráltam, mint a Jánošík, húsz szál cigi a pofámban, a fülemben meg az orromban is, nekem is nagy a pofám, a profán, piros cicifix, ugráltam, egy cseppet röpültem is, mert míg játszottak, nem bírtam megmaradni a földön, a parázs fölött mindig megálltam egy kicsit körülnézni, hogy mi történik odalent, cigánykerekeztem a levegőben.

Éjfélkor mindannyian felmentünk a toronyba, Jaro is, a valahai dobos, dobolt a lába a falépcsőn: döngött a föld, és a családunkból mindenki tudta, hogy ő dobol, a halottak levették szemükről a pénzérmét, akinek volt a sírjában étel bekészítve a révésznek, az megette, mások felkapták a rózsafüzért és imádkoztak, a toronyból megszólalt a villanygitár, és a mi Šaňónk tudta, hogy ez a fiú, aki játszik, sokat gyakorolt, a legtöbbet a világon, olykor biztos azt hitte, hogy valami nagy koncerten lép majd fel, most meg az alvó Dubovának muzsikál, az alvónak, mert későn kezdtek játszani, hajnali kettő is lehetett már, egész addig ittak, aztán nem bírták megtalálni a templomot, hiába állt a falu közepén, hiába állt előtte egy hárs, hiába ült rajta a nők zümmögő raja.

Felhangzott a muzsika, de nem valami négerzene, hanem kicsit olyasmi, mint a blúz, csak épp szomorú és hosszú, mint egy hallgató, mint egy lassított filmfelvétel, a kémények fingottak egyet, aztán nem eregették tovább a füstöt, a hárs elfelejtette, hogy tél van és kivirágzott, az éjszaka nappallá vált, felkelt a nap, ott volt az égen mindenki, aki meghalt, megjelentek olyan dolgok emlékei, amiket nem élt meg senki, amit mindenki csak meg akart élni, a boldogság nagy májeresen-parvenüsen vonult az utcán, hazajött, pedig sosem volt otthon Dubovában, kialudtak a pipák és cigaretták, aki virrasztott és ivott és nevetett, sírva fakadt, aki sírt, abbahagyta, aki szeretkezett, orgazmusa lett, a nők megtermékenyültek, voltak, akik imádkoztak, Isten pedig lenézett Dubovára, és csodálkozott, hogy nini, hát ilyet is teremtettem? Isten vagyok!

Veronika Šikulová (1967, Modra) 

A pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett újságírás szakon. Művei többnyire önéletrajzi ihletésűek, leginkább saját családja életéből és történetéből merít. Elbeszéléseinek helyszíne a Kis-Kárpátok festői borvidéke. Magyarul a L’Harmattan kiadónál 2014-ben jelent meg Menettérti (Miesta v sieti, 2014) című regénye, majd 2016-ban ugyanitt a Hiányos fiasítás (Medzerový plod) című regény, amiért odahaza 2015-ben az írónőnek ítélték az egyik legrangosabb szlovák irodalmi díjat, az Anasoft Literát.

Mészáros Tünde (Pozsony, 1970)

Kétszeres Madách-díjas műfordító a prágai Károly Egyetem bölcsészkarán végzett. Főként kortárs szlovák irodalmat fordít. Tagja a MEGY-nek (Magyar Műfordítók Egyesülete), a Bázisnak, valamint a Szépírók Társaságának. Még mindig nincs leguánja.