Stummer Attila: Húsvét Athénban (versciklus)

AZ ÉRKEZÉS

Nagyhétre nagyhét, hátramenet.
Az emmauszi út a Golgotára visz,
a városba, a börtönbe, az olajfák hegyére.
Krisztust elfogják, vallatják, megverik.
Harangzúgásra ébredünk.
A háború öröktől fogva tart.

A PÁRKÁK

Nagycsütörtöki liturgia, két kántor felelget, a pap hadar,
hagios, hagios, hagios, hagios, hagios, hagios, hagios, hagios,
mohón tolong a nép, törékeny kereszteket vetve, Krisztus lábát
csókolva, gyertyát gyújtva. A gyertyák nem égnek végig.
Három lány ül és figyel. A félig-égett gyertyákat gyors
mozdulatokkal homokba nyomják, eloltják, ládába dobják:
hevernek nagy halomban, egymáson, egyre többen.
Pedig a lányok ártalmatlannak tűntek, sőt butának.

A TENGER EGY

A tenger egy, örök és mindig új.
Mindig először látod meg a tengert.
Meredek itt a part, nehéz lemenni,
különösen így, kisgyerekkel, nincsen lépcső.
Parkoló autók közt bolgár lakókocsi.
A parton pár pecás és strandoló.
Betontömbök, focipálya. De végül is: a tenger,
bármely pontján ott van az egész.
Míg belegázolok, az óvatos fiú
a sziklák mögé bújik, kavicsot szed,
kis tócsába loccsan egy-egy hullám,
neki elég ennyi is, egy biztonságos tócsa:
az is a tenger.

HÉPHAISZTOSZ-TEMPLOM

isten száraz héja sötét, benn ajtó nyílik a fényre
sötétje mélyén szemben az ajtó ugyanide nyílik
állok, az ajtó nyitva, de tükrében nem látom magam
isten sírja koponyám, a kisfiú kinn kavicsot dobál rám
a város felett repül a halál, kong lassan konokul a lélekharang

RÓZSA

A pap középen forog, énekel,
vörösrózsa-vért szitál a népre,
spriccel, száll a szirom, egy baldachin alatt
alvadt rétegek a fekvő ikonon.

Tenyerembe szirmot töm egy néni.
Beszél hozzám, megértem, azt mondja, tiszta,
tiszta, amit adott, az tiszta, tiszta.
Hazaviszem, a kezem csupa vér.

TURISTÁK

„Cape Sounion Morning Tour.”
A kőpadon ülő nő viszonzásképpen
hasbarúgja a hisztis kisfiút,
nem erősen, de azért cipőtalpa
nyomot hagy a kékzsebes kis pulcsin.
Utána sír, mint aki megteheti,
hogy sírjon, mintha őt bántották volna.
Így telik el az élet, az életük.

A férfi neheztel, látom rajta,
odébbvonja a kisfiút,
játszik vele a porban, építenek
a kövekből valamit, ami kút, csatorna, sír?
Kézenfogva mennek le a dombról, hárman,
mintha mi sem történt volna odafenn.
Így telik el az élet, az életünk.

RÉSZLET

a város fölött repül a halál kong
lassan konokul a város szíve harang
kalapács veri lassan a szíven a vas
keményen koppan a levegő testén
szögeket vernek egész nap

SZÁMŰZÖTTEK

Nem a tájékozatlanok, akik nagyszombat délután
az Akropolisz bejáratán kívül rekedtek,
hanem ők ketten, akik bejutottak,
de a részletek iránti szenvedélytől hajtva
túl sokáig sétáltak a lejtőkön a színházak felett,
s a Propylaia lépcsőjén az őrök útjukat állták,

ők lesznek beavatottjai a kirekesztettségnek,
most csalódottan ballagnak le a dombról,
foghatnák egymás kezét, de nem teszik,
a tilalom közéjük állt, a küszöbön kívül maradnak,
és ebből a taszításból hamarosan megértik,
ugyanaz a torlasz fent, lent, kint, között, belül.

NAGYSZOMBAT

Héphaisztosz kalapácsát
nagyszombaton letette.
Süketen morajlik a város.
Nyárson a bárány teste.
Felmetszett ínban a lába
imára kulcsolt csonk csak.
Szemei feketednek,
fogai vicsorognak.
Fent sziklára épült szentély,
füst száll felé, mintha
őket illetné az égőáldozat.

DAL

A ház feletti dombon üldögélek.
Látszik a tenger, a város, a ház is.
Szerelem ez, szép is, de fáj is.
A szomorúság összeköt veled.

A fájdalom a mellkasban te vagy.
Ez a hangod, az illatod, az arcod.
Tőled ered és tehozzád vezet.
És fáj nagyon, öröm helyett.

A ház feletti dombon üldögélek.
Jobb lenne most mégis lenn veled.

SZÓKRATÉSZ BÖRTÖNE

Szókratész börtöne Platón barlangja Mária méhe Krisztus sírja
üres a város nem kalapálnak nem énekelnek a templom zárva
beszakadt óvóhely kiégett bunker háború van most a nagyvilágban
hordágyon viszik a szülőnőt meghalnak mind a hárman
se gyerek se nő se isten elvesztett triptychon fekete ráma
kirekesztettségünk titka csak ennyi a küszöbön túl nincs senki
üres a város nem kalapálnak nem énekelnek a templom zárva

FELTÁMADÁS

Éjfél előtt az összes villanyt lekapcsolják. Gyertyáról gyertya gyullad,
ókori karének ritmusa zeng, bizánci dallam. Meglóduló tömegben állok.
A fény ahogy árad, sodródom kijjebb, kijjebb, az utcán vagyok.
Most kinn az élet, benn az alvilág. Sétabottal veri a pap a zárt kaput,
lelkek felelnek bentről, könyörögnek, kiabálnak. Kinyílik végre,
hirtelen szívverés, harangszó, gyorsul, felezve ritmusát, petárdák, tűzijáték,
hagios, hagios, anesti, anesti, nincs isten, mégis minden szó igaz,
azokra gondolok, akik ma is a föld alá zárva maradnak,
az ostromlott városok lakóit látom egyfolytában.

NOSZTALGIA

A narancs, amit az athéni fáról szedtünk
(én felemeltelek, te szakítottál egyet)
ehetetlenül savanyú volt.
De már ez is, fáról narancsot enni,
a közös élmény, együttműködésünk
(egy háromévesé és egy ötvenévesé)
és ráadásul az idő, igen, főként az idő
megédesíti azt az ízt.

KÉPEK EGYBEN

Szókratész börtönén a rács.
Bezárt ajtón a pap dörömbölése.
Héphaisztosz-szentély teknősbéka-héja.
Szegek, lassú ütemre verve egyre beljebb.
Kovácsolás a levegő sűrű testén.
Feltámadás hirtelen szívverése.
Bárány a nyárson. Sziklára épült szentély.
Örök a hiány, a nemtudás, a tenger.
Örök a háború, a halál,
a száműzetés.