Lakatos-Fleisz Katalin: A titok

Milyen érdekes, gondolta F., miközben a kulccsal babrált, ebben az október végi reggelben megint ott van az ünnep. Hogy nemrég esett, a levegő áttetsző. A kerteken túl, a lombok éles kontúrjain megpihen a tekintet. Minden friss, üde, elhasználatlan.

A kulcs kattant a zárban, de ő még nem ment be. Körülnézett. Mintha keresne valamit. Jólesett arra gondolnia, hogy ma sem lesz sok látogató, talán egy-két kisdiák jön kötelező olvasmányokért. Szinte örül is nekik, hogy hát mégsem hiába van itt.

Faluban nem olvas az ember, mindig van annál fontosabb dolog.

Egy könyvtár azért kell. Minden rendes falunak van egy közkönyvtára, ha látogatják, ha nem. Ezt az önkormányzat egyszer eldöntötte, és így is maradt. A könyvtárat ebben a szerényen kúriaszerű, vidékiesen patinás, oszlopos, magas tornácos házban nemigen zavarja semmilyen politikai csatározás, társadalmi zűrzavar. A könyvek csendesen porosodnak a plafonig felszerelt polcokon. Túlérett balzacok, tolsztojok, móriczok soha nem fogyó türelemmel várják, hogy valaki beléjük akadjon és hazavigye. (Lapjaikon már egy-egy barna öregségi folt.) Egy szerényebb pályázat nyomán egy-két kortárs divatos regény, enciklopédia. (A Várak színes borítójába belevész a tekintetet. Füzér várának magasra törő falai furcsa ellentétben állnak apró ablakaival, mintha valaki féltette volna a kilátást.)

Ahogy a könyvtár ablakai is.

A kommunizmusban egy ideig magtárnak szolgált az épület, a rácsok abból az időből maradtak az ablakokon.

Bent nyirkos hűvösség fogadja. A vastag falakat az őszi napnak már nincs ereje átmelegíteni. Régi papírok áporodott szaga. Valahol a sarkokból halk, de sietős surrogás, kaparászás, talán egerek estek a kitett csapdákba. Az asztalon a tegnapi meghitt rendetlenség.

De hát ki is járt volna itt rajta kívül?

Az asztalára besüt a délelőtti fény. Ma is a könyveket kell leltároznia. Pontos, meglepetés nélküli nap. Biztonság. Délután ötre, amikor az ajtóra ráfordítja lakatot, súlyos fellegek leplezik el a kilátást, hogy szinte szakad le az ég. Ilyenkor visszagondol a hosszú nyári hónapokra, amikor teljesen átengedte magát a történeteknek. Az első mondatok rendszerint valahogy így kezdődnek: „Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya… ” Már a mondatokban ott van az a rejtély, amit ha nem is fed fel, de mindenesetre ezen kérődzik majd az egész regény, gondolta, miközben a falon egy-egy vibráló fényfoltot hosszan elnézegetett.

Szinte bűnös élvezet volt már ez.

Ha egy falubeli ember meglátta volna, hogy hogyan tölti az idejét a vastag falak között, elégedetlenül csóválta volna a fejét. (Ha nagyritkán mégis benyitott valaki, összerezzent, mintha rajtakapták volna.) Már-már túl sok volt neki ez a sok könyv. Egyetlen könyvvel is elszórakozott volna akár egy teljes nyáron át. Nem kiolvasni akart egy könyvet, hanem benne lenni a történetben. Akárcsak egy jól felszerelt lakást minden kényelmével, élvezte a jelentések elszabadult tombolását. A lapokból felszálló titkok összekeveredtek a júliusi délutánok hosszan kitartott fényével és az augusztusok fűszeres fényárnyék-játékaival. Minden őt körülvevő dolog álló, örökkévaló színt vett fel a történetek fényében fürödve. Amikor a történet a vége felé felgyorsult, F.-nek rossz érzése támadt.

Lám az idő ezek közé a falak közé is beszivárog.

*

F.-nek volt állása, nem volt munkanélküli. Férje előtt le volt fedve. Elmentem a munkába – szólt be nagy hanggal reggelente, meg se várva a választ. Elégtétel. Elvégre a fix fizetés, legyen akármilyen szerény is, igazolt ok az otthonról való távolmaradásra.

Mégis úgy érezte, mindenkit becsap.

De ez egyáltalán nem zavarta. Úgy látszik, így vagy úgy, mindig meg kell játszania magát az embernek – gondolta sokszor.

Otthon, ahogy hazaért, a házimunka volt az első, mégis mindig késésben volt. Ezt megcsináltad, azt megcsináltad? – dugta be a férje fejét az ajtón a koszos, olajos kesztyűvel. De fogadjunk, ezt meg azt elfelejtetted – nyugtázta végül, hogy neki legyen igaza.

Tudta ő, miért mondja. Mert látott valamit, ami vibráló idegeinek nem tetszett. Olyan vagy, mintha nem is ezen a világon élnél, mintha a Holdról pottyantál volna, mondta neki sokszor. Azt gondolod, lehet így élni? Ráadásul a mai világban…

F. igazat adott neki, hogy valóban nem lehet.

De a férje mintha meg se hallotta volna, folytatta.

– Olyan vagy, mint a hibbant vénlány nagynénéd, Isten nyugtassa, aki folyton a könyveit rakosgatta. Megszámozta, füzetbe vezette őket, mi hol van. Laponként átnézte, az aláhúzásokat kiradírozta… Nem mondom, ezzel el lehet piszmogni egy életet! Se tévé, se társaság, csak az a négy fal, meg szemben a templom! Litániázás meg bizserékelés! Ha én nem akadok beléd, ott vigadtál volna mellette még ki tudja meddig. Tanítónő! Nagy valami az mán a mai világban! Még egy rongy fürdőszobája se vót, mer’ azt mondta, nem kell nagyzolni, így is jó…

Ha szóba hozza, mindig a nagynénjére kell gondolnia. A meleg, cserépkályhás szobára. Téli délutánokon ahogy dúdolgat magában. Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át… Sztaniol csillog, száll, mert mindig vágott, ragasztott, hol jelmezeket az osztályának, hol karácsonyi diót, makkot a fenyőfára. (Az olló nyomán puhán, ruganyosan hullik le a spirál papírszalag, akárcsak téli délutánokon a vékonyan hámozott alma héja.)

– Meg kell adni a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené – mondogatta mindig, mert valóban nagyon vallásos volt.

Ebbe a szobamelegbe tört be egy nap egy fiatal férfi. Finoman gyűrött lenvászonig, férfiparfüm. Sima, nagyvilági modor, világos tekintet. Valahogy ilyennek kellett lennie. (Ma már úgy mondja, nem volt másik változata.) Kezében egy vaskos kulcscsomót lóbált, ami tekintéllyel ruházta fel. Határozott kezicsókolom, miután nagynénje megjegyezte, hogy milyen jólnevelt fiú, ritkaság ez már a mai világban! Ő maga érdekes módon, nem tudta volna megmondani, hogy tetszik-e neki valójában. Tetszenie kell, mert lám érte jött, őt keresi. Volt, hogy éjnek idején dudált az ablaka alatt, a két fénycsóva élesen vágott be a sötét szobába. Ő, ha mélyen is aludt, azonnal kiugrott az ágyból, halkan, hogy nagynénjét fel ne ébressze magára kapott valamit, és már repült is. A férfi a kocsiban már felbontott zacskójú mogyoróval kínálta, egészében úgy tett, mintha hatalmas kegy volna, hogy elviszi egy rövid éjféli kocsikázásra. Mondta is, hogy más lányért nem tenné meg, csak érte.

F. hitte is, nem i

Az igaz, gondolta ilyenkor, hogy más nem jön hozzá, csak ő.

– Ha most látna az öreglány, hogy te ilyeneket is tudsz… – nézett rá kajánul.

Mindig nevetett, ha ránézett, de úgy, mintha mulatott volna rajta.

Mégis ahogy az éjszakai kiruccanások végével halálos fáradtsággal zuhant ágyba ismét, örült a még kis sem hűlt saját ágyának, örült, hogy végre egyedül lehet.

Már akkor szaporodtak a baljós előjelek.

*

A férfinak rendszerint már kora reggel hangzott a szája, ahogy fogadta a mestereket, hogy mit hogyan kell, felhúzni, megnagyobbítani, hozzátoldani. Fészer, garázs, fürdőszoba, mikor mi. Mindig roppant komoly munka, hanghordozása, és ahogy jött-ment a házban, kibontott egy doboz sört, minden ezt mutatta.

– Hallod, barátom, nem rakjuk fel azt az álmennyezetet is, ha mán itt vagy? Oszt akkor legalább meglennénk vele, neki tudnánk állni a fugázásnak is mentül elébb…

F., ha meghallotta a hangját, önkéntelenül összerezzent. Izmai megfeszültek a figyelemtől.

A lépteit nem hallotta, csak a hangot érzékelte. A hangot, ahogy egyre közeledik. Valójában ez az ember semmi más, csak a hangja. A hang, ami mindig akar valamit. Még csak nem is sajátja, nem személyes, nem ismer rá, hanem még jobban idegenné teszi. A hang nem a teste, valami mindentől elváló fenyegető valami. A hang már test. Önkéntelenül körbenézett, hova tudna eltűnni. Tudja pedig, hogy hiába, a hang mindenütt utána megy. Elgondolja, ha bejönne, mit mondana neki az a hang. Lehet, csak egy fogót keres, nem láttad, ezt meg azt? Lehet, hogy csak ennyi. De ezt maga sem hiszi. Sosem csak ennyi. Egy biztos: a hang közeledik. Próbálja kivenni, mit mond. De a hangnak csak a hangosságát hallja, azt is belülről, ahogy a fejében dörömböl. A hang, ahogy koponyájához ütődik, eltorzul, visszhangozni kezd, túl hangos, elviselhetetlenül hangos lesz. Már a saját teste a hangforrás, beleköltözött, neki kell kihordania, belőle, akar megszületni, mint egy idegen test. Csak már sikerülne kilöknie magából! Csak áll a szobában, földbe gyökerezik a lába, várja az elkerülhetetlent. Még nem jön be, valamiért megállították a mesterek, most nekik magyaráz. Valami roppant fontosat persze. Olyan fontosat, aminek ő, F. nem érti a fontosságát. Kis időre megszabadult. De tudja, hogy ez a szabadulás csalóka. A hang fél keze már a kilincsen van, lenyomva tartja, de még nem nyitott be. Az üveges ajtó a fél oldalát mutatja.

Sötét lesz tőle.

Végre ott áll előtte, mint kivégző az áldozata előtt.

De csak egy pillanatig tart az egész, F. csak a szemét látja, amivel bár felé, de mégsem rá néz. Valóban nem is törődik vele, más, fontosabb dolga van. Megszokott mozdulatok, amiket a nő már milliószor látott, mégsem tud rájuk ismerni. Fiókokat huzigál, türelmetlen kotorászás, vasszerszámok nehéz csörömpölése. F. erre szinte elcsodálkozik, hogyan lehet egy-egy hang hangosságában ennyire nem létező. Ráadásul mindig más és más hangok csatlakoznak egymáshoz, űzik, kergetik egymást szakadatlan.

Egy negatív, harmóniaellenes fúga.

(Azon is elcsodálkozott sokszor, hogy lehet az érzékelésben ennyire tehetetlen. Fejét ösztönösen, akárcsak az állatok, mindig a hangforrás irányába kellett fordítania.

De csak azért, mivel a fülét nem tudta becsukni. A hallható mint egy mindent daráló malom őrölte magát szakadatlan, mindent eléje tolt kéretlenül, hangok óriási szeméthadán kellett valahogy átvergődnie magát. Az arányok eltolódtak: míg számára minden hang túl közel került, a saját hangja erőtlen lévén nem jutott el másokhoz. A férjéhez biztosan nem. Erőltette a hangját, mert visszakérdez, mert beszélni kell, miközben valójában semmit sem akart mondani.)

– Nem láttad a nagyobbik patentfogót? – szólal meg végre a férfi, miközben nem néz fel a kotorászásból. F. a kérdés hallatán maga sem tudja, miért megkönnyebbül. Talán akkor ennyiben is marad minden. Talán még azt is megkérdezi, hogy nem láttad a csavarkulcsot? Vagy talán még azt is, hogy tetszik neki az az újmódi csempézés, amit most raktak fel. Talán a rádiót is elfelejti bekapcsolni, vagy ha be is kapcsolja, nem húzza maximumra. És főleg nem teszi ki az udvar közepére. Talán a tévét se fogja bömböltetni a vacsoránál a háttérben. Talán azt sem mondja majd, hogy ha az ember az egész napos gürizés után még meg se nézhet valamit a tévében, nem ér semmit ez a rohadt élet.

Talán, talán…

Hogy megszólították, neki is mondania kell valamit. – Talán a fiókban lesz –, hallja meg a saját hangját, ahogy kipréselődik a torkán. Nem tud ráismerni, egy idegen hang. Véletlenül épp ő mondja, és nem más. Véletlenül épp ő maga áll a férfi előtt, és nem más. Csak abban tud magára ismerni, ahogy kerülgeti folyton, mintha tojáshéjakon lépkedne.

*

Itt van tehát az ünnep. Az ünnep, ami váratlanul érkezik. Mindig rövid időre, talán csak percekre. És ha hagyják. Nem űzik el készakarva. Mert az ünnep törékeny. De mindig várni kell.

F. kilép a könyvtárból a tornácra, körülné

Mert mit csinált ő idáig, a könyvtárba jövet? Bekanyarodott a kisutcán, majd felfelé jött az utca közepéig. Gépiesen, ahogy mindig. Vakság, álom. Néhány embernek köszönt. Közben gondolt valamire. Már nem is tudja, mire. Egyik lábát a másik után tette. Nem érezte a testét. Ő maga inkább teher volt magának.

Mindig minden kevés. Ő maga két részre van szakadva. Figyeli, ahogy jön-megy, néha kilökődik egy-egy hang a száján.

De az ünnep idején minden más.

Nem, ez nem az élet.

Az élet tehetetlen, gépies nyűglődés, elhasználódás. Mintha valaki felülről rángatna, mint bábos a marionettbábukat. Az élet álomszerű.

Az ünnep nem élet, mert nem álomszerű.

Nem is öröm. Legalább is nem az a tehetetlen öröm, ami végigszánt a testen, hogy amíg tart, a test annak terhét cipelje.

De nem is a reflexió adta kopár öröm. Kérdések, amik sehova se vezetnek, csak örökké körben forognak, mint egy elromlott verkli. Az idegpályákon a maga kitaposott útját járó gondolat.

Mert most hosszú idő után megint szétnyitotta valaki a függönyt.

Először az döbbenti meg, hogy az épületet, a betontornácot, a karcsú, berakott faoszlopaival, körötte a levegőjárta ritkalombú őszi fáival mintha most látná először. Határozott kontúrjaiban elválik a környező levegőégtől. De ez az elválás az együttlétüket mutatja meg. Nem vigasz, nem pótlék. Van. A ritkás, sodrott szélű levelek mind külön-külön vannak. Mindegyik elég önmagának. Annak a magányos vörösesbarna levélnek, tehetetlenül kitéve a szél játékának, jelentősége van. Az áttetsző levegő is létező. Igen, a levegő látható. Az ágak vékony krikszkrakszja csak azért kell, hogy láthatóvá tegye azt a kék levegőt, amit égnek hívnak. Az ég viszont a rajta megtörő formák szimbiózisáért.

Távolabb a fák vonalainak pontosan ott kell lenniük, ahol most vannak, egy hajszálnyival se közelebb vagy távolabb. A távolság a közelségért van, a közelség azért, hogy messzire vonzza a tekintetet. A túl viszont nem igazi távolság, hanem a szem tornagyakorlata. Ez a magas tornácos ház az éles, tiszta fényben teljesen az, ami. Kívül van az időn. Mindig itt állt, és mindig is itt fog állni.

Nem a látó lát ilyenkor valamit valaminek, a dolgok azok, amik vannak.

Ez a látás.

Nem élet, nem öröm, nem reflexió, egyszerűen csak látás.

A látható és a látást felfogó között nincs akadály.

A közelség létezővé vált.

Ha egyszer valamikor a teremtésben a látást kitalálták, ezért volt.

F. bemegy, maga után húzza az ajtót, asztalhoz ül. A széthagyott papírokat egyberázza, megszámozza, szortírozza, végül egy gémkapoccsal fogja össze. Aztán észreveszi, hogy a gémkapcsos dobozkában már csak egy-két kapocs lézeng, eszébe jut, hogy a legközelebbi bevásárlásnál ezt is kell vennie egy csomaggal.

Indul a nap.